július 29 - augusztus 3. Peking/Kína (miki)

Kína elsőre szavakban: szmog, tömeg, kommunizmusnak hűlt helye, életveszélyes közlekedés, félelmetes a bámuló, tülekedő tömeg, segítőkészség, nincs lehúzás, tömeg, szmog.
Úgy döntünk, hogy itt az ideje, hogy befoltozzuk az blogunkon és emaileinek egyre növekvő hiányosságokat. Az elkövetkező 2 napban szinte ki sem mozdulunk a szállásról, csak enni megyünk át a szomszédos éttermek valamelyikébe. Amit e rövid idő alatt látunk, az a mindent eltakaró óriási szmog és a hatalmas tömeg (ezzel még a szmog sem bír). Az idő vasfoga : Pekingben, 29-én 1 üveg kínai sörrel és egy kis tortával kiegészülve, csendben ünnepeljük a 35. szülinapomat :)

Az önkéntes szobafogság után újult erővel vetjük bele magunkat a város forgatagába. Első célunk a tiltott város. A bejárat felett Mao hatalmas portréja néz bizakodva a jövőbe. A pénztárnál bepróbáljuk a diákigazolványunkat, és csodák- csodájára féláron engednek be minket. Ez a stratégia Kínában egyébként később majdnem mindenhol beválik. Ez azonban nem ez az egyetlen élményünk a bejáratnál. A kínaiak 6000 éves történelmük alatt nem tanultak meg sorban állni (ez nem volt szép tőlem), így az egyik kassza amolyan dühöngő funkciót lát el, ahol az embek tolakodnak, lökdosik egymást. A kiabálástól eltorzult és kivörösödött arcok és testek oda és vissza préselik magukat a jegyért. A vicc az, hogy ez legalább addig tart míg a csendes jegyszerzés, de hát a szokás nagy úr.

Az épületegyüttes impozáns méretével csak a látogatók tömege veheti fel a versenyt. Nem is kell hozzá túl sok idő, hogy élesben is elsüthessem az "ezek annyian vannak, mint a kínaiak" hasonlatot (bár ez itt nem számít annak). A formák ugyanazt a vonalat követik, mint a japán és koreai templomok illetve paloták. Igazából a méret az, ami újdonságot nyújt számunkra.



Pár óra a szép épületek és magas falak közötti sétálásból elegendőnek bizonyul. Átbandukolunk a helyi városligetbe, ahol teljes a hétvégi idill.

A délutáni napsütésben családok sétálgatnak, bringáznak, csónakáznak. Az idősek sakkoznak kártyáznak. A gyerekek sírnak. A férfiak isznak. Végre újra otthon érezzük magunkat:).


Este még eljutunk az óvárosba, ahol kis, hangulatos épületekben kávézók, bárok és kreatív portékákat árusító boltok teszik teljessé az utazók napját. Valahogy visszavonszoljuk magunkat a szállásra és kiterülünk. Hova tűnt mostanra a reggel még kiapadhatatlannak látszó energia?

Vasárnap még nagyobb tömegbe vetve magunkat megnézzük a nyári palotát. A hely a császári család kedvenc pihenő, majd a 18. sz-tól állandó tartózkodási helye lett. A palotát bemutató kis múzeumban megint felhúzzuk magunkat a már jól ismert receptet olvasva. Angolok, Hollandok és még 6 ország itt is megmutatta, hogy ki az úr... A palotába belépve hamar kisimulnak a ráncok. A sok ember ellenére olyan békés a hely, hogy egész nap itt bóklászunk a hatalmas tó(ami a palotakert 2/3-át teszi ki) és a pagodák körül.


Hétfőn elmegyünk megnézni, hogy mit alkotnak a kortárs kínai művészek. Egy hatalmas használaton kívüli gyárat (mint a csepeli Ganz)szépen lassan kis galériák, műhelyek leptek be. A műtermek előtt kültéri szobrok, kis kávézók és szuvenír boltok (ahol Mao a sztár) dobják fel a hangulatot.



A fővárosban töltött utolsó, teljes napunkat a nagy fal megmászásának szenteljük. Megtudjuk, hogy sok helyen csak romokat látni, mert a gazdák elhordták a falat a földjeikre. Az újraépítés hátterében a hazafiasságot, vagy kulturális örökség megörzését megelőzve a túrizmus áll. Mi egy, a várostól 50 km-re, észak-keletre lévő ép szakaszt választunk. A buszról leszállva a hegyek gerincén több irányban futó falat pásztázzuk szemünkkel. Gyönyörű a látvány.


Nem tudjuk (de talán nem is számít), hogy önmagában ennyire szép-e, vagy csak már annyit hallottunk róla, hogy mi is feltuningoljuk a látottakat. Kiválasztjuk azt a részt, ahol a legkevesebben próbálkoznak, és elkezdünk kaptatni a meredek lépcsősoron. A bástyákon meg-megállunk panorámázni, majd egy óra múlva megérkezünk a fal legmagasabb tornyához. Nekünk ez a hely még egy ok miatt különleges. Az ázsiai utunk legészakibb pontjához érkeztünk, amit egy igazi turista képen meg is örökítünk.

Miután visszabuszozunk Pekingbe, este megnézzük a kivilágított tiltott várost és a Tiananmen teret.

Extrém kínai jelenség, ami mellet nem lehet szó nélkül elmenni. A köpni kell pekingi receptje: a turistacsalogató utikonyvünk szerint a nagyvárosokban már csak kevesen, az előttünk itt jártak történetei alapján pedig mindenki köpköd Kínában. Szerintem valahol a kettő kozott található, de inkább az utóbbi felé hajik az igazság. A jelenség ereje nem is a mennyiségben, hanem az igénytelenségében rejlik. Hozzávalók:
1. Végy egy férfit (lehetőleg egy haskozépig feltűrt trikóban), lehet nem dohányzó is, de az nem olyan vagány.
2.Most végy (illetve a kiválasztott férfi vegyen)egy nagy levegőt és közben szippantson fel minden lerakódott kopő-alapanyagot a testéből. A cél egy olyan hang elérése, amit csak egy komoly tüdőbeteg, vagy egy nagyon tapasztalt sárkány tud kiadni.
3.A megfelelő pillanat kiválasztásához várd (várja) meg a tömeget, majd métóságmentesen kopj egy acélkeménységűt a betonra/fűre/járókelók lábára.
Az egészből mit sem értő turista minnél nagyobb undorának kiváltásához fontos a hozzávalók megfelelő aránya, valamint a tökéletes időzítés (a felszívő részt látod,hallod, míg a köpéskor már elhaladsz a demonstráló előtt, és csak reméled, hogy nem téged talál el :)
Remélem senkit nem tántorítottam el, de érdekes, hogy egy társadalom mit tart elfogadhatónak és mit nem. Nálam az itt látottak után szinte minden belefér.
A másik pekingi nagyágyú a játszótéri közös táncolás. A metró megállónk melletti téren esténként akár 100 ember is összegyűlik. A hangszórókból Modern Talking Jo már hárt című (már 15 éve is elég ciki) számára, és egy láthatatlan karmester irányítására, töksötétben ropja a tömeg. Szerencsénkre láthatjuk ennek egyéni és társastánci formáját is. Mit mondjak nem gondoltam volna, hogy ezt a számot még halljuk valaha az életben. Arra meg pláne nem, hogy mosolyt csal az arcunkra. Az élet nagy móka és tanítómester:). Nem keveset röhögünk, amikor megnézzük az itt készült videót.