Mumbay azonban nemcsak a túrístáknak külonlegesség. Már a gazdasági jelentőségéről szoló számadatok is meghökkentőek. Kikőtőiben az ország kereskedelmének fele zajlik. A több, mint egy milliárd lakosú India adóbevételének harmada innen származik. Nem csoda, hogy naponta kb. 500 ember érkezik ide az ország minden tájáról, hogy szerencsét próbáljon. Egy részük kap is munkát. A fennmaradókból a szerencsésebbek meghúzzák magukat a több, mint egy millió lakost számláló nyomornegyedek valamelyikében, a többiek az utcán tengetik életüket, bízva abban, hogy egy nap rájuk mosolyog a szerencse.
Megérkezés után első utunk az India névre keresztelt vendégházhoz vezet, melynek legendás a híre. Ennek alapja, hogy ez a legolcsóbb szállás az egész városban, illeve egy, az ideutazóknak szinte kötelező könyv, a Sharatam számos eseménye itt, vagy a környéken zajlik. Megérkezve egy nagy, egyterű helység tárul a szemünk elé, amit falapokkal 14, egyenként kb. 4 m²-es szobára szeleteltek. Már a csomagjaink lepakolása is felér egy kisebb logisztikai feladattal. Lecuccolás után pár perccel már érezzük magunkon a kalusztrófóbia első jeleit:). Mindezek ellenére a hely indiai utazásunk legdrágább darabja lesz.
Útikonyvünk és más utazók leírása alapján Mumbay nem egy olyan hely, ahol hosszabb időt tolt el az ember. Nekünk más az érzésünk. A város forgalmát,zsúfoltságát jól kiegészítik az angolok idejében épített impozáns épületek, parkok, a helyiek jókedve, na és a napsütés. Jó túrístához illően a fontosabb látványosságokat az első két nap folyamán kipipáljuk. Megnézzük Az India Kapujának keresztelt óriás boltívet a tengerpaton, valamint a mellette lévő impozáns szállodát.
Az utóbbi 2008-ban adott szomorú színhelyet egy végzetes kimenetelű terror cselekménynek, amikor amerikai és angol vendégeket ejtettek túszúl és végeztek ki muzulmán szélsőségesek. Azóta mindkét épületet rendőrok tucatja őrzi, de elég röhelyes módon. A hatalmas kapukon bárki átsétálhat ellenőrzés nélkül. Mi eltévedve simán találunk egy olyan besurranót, ahol egy hadoszály is bejuthat.
Később elmegyünk megnézni a világörökség részét képező, gyönyorű Victoria Pályaudvart, és sikerül elcsípnünk egy fotó kiállítást is, ami India első női riportfotósának munkáit mutatja be. A mi izlésünknek, egy két kép kivételével, elég lapos a tárlat, de lehet, hogy egyszerűen nem értjük a képeket.
Egyik este beülünk egy friss indiai filmre, ami olyan botrányosan gyenge, hogy csak a mellette lévő, kocsmában sikerül felvidítani magunkat. A tv-ből üvöltő krikett meccset csak a helység fele nézi, a többiek sörüket kortyolva inkább azt bámulják, ahogy mi kortyoljuk a sorünket. Az Eszti persze most is a női nem egyetlen képviselője. Érdekes feliraton akad meg a szemünk, mikozben az átlagos berendezést pásztázzuk: „sörözőnkben minden kasztbélit kiszolgálunk”. Az italtól konnyű lépteink hajnali egy óra tájban visznek minket az utcára, majd kicsit később haza.
Az ágyba zuhanva jó nagy alvást jósolok magunknak, ami sajnos nekem nem jon be. Az ágyamat hívatlan lakókkal osztom meg. Lámpát kapcsolava látom a véres nyomokat és a szaladgáló bogarakat. A pi..ba, poloskák! Ezek a kis, ördögi vérszívók egyszer már, Indonéziában megkeserítették az éjszakáimat. Reggel 6-ig felváltva zuhanyzom és vakaródzom, majd átjelentkezünk egy másik szobába, bízva szerencsénkben. Sajnos azonban ez sem elég. Az éjszakákat továbbra is vakaródzással töltjük. A kovetkező nap, már hajnali 5-kor az utcán kóborlunk, és nézzük, ahogy jókedvűen ébred a város.
Az elkovekező két és fél nap csak bojongunk a városban. Egyetlen célunk, hogy minnél többet magunkba szívjunk a hely atmoszférájából.
Utunk során eljutunk a kikotőbe, ahol a helyi halászok kis koszos bárkáikon végzik dolgukat. Az Indiára annyira jellemző tömeget itt is megtaláljuk. A 8-10 méteres hajókon vagy egy tucat ember dolgozik egyszerre. A dolgot még izgalmasabbát teszi, hogy a hajó nemcsak munkahelyként, de szállásként is funkcionál.
Mumbay egyébként a fotósok álma is. Minden sarkon torténik valami egyszeri, és megismételhetetlen (legalábbis a mi szemünknek). Sétáink során betévedünk egy helyi kis piacra is, ahol mindenki mosolyogva, nevetve néz minket. Képeket csinálni, pedig nemhogy szabad, de kötelező. Mindenki int, hogy fotózzunk, és témában nincs is hiány. Az árusok, családok, ittas férfiak, krikettező gyerekek, de még a teázó idősek is lencsevégre kerülnek.
A hely annyira intenzív, hogy egy óra múlva hullafáradtan sétálunk el pihenni, de kicsit később már megint az utcákat rójuk.
A városnézés egyébként itt igencsak interaktív. Az utca embere sokszor kíváncsian adajön hozzánk valamit eladni, pénzt kérni, vagy csak beszégetni. Az utóbbi ránk is könnyen átragad. A mi, európai normáinkhoz képest sok felháborítóan szomorú sors sétál velünk szemben az utcán. Megtudjuk, hogy nyugdíj csak az állami alkalmazottaknak jut. Aki nem elég szerencsés az a nyugodt évek helyett az utcán él, és kéregetéssel próbálja meg fentartani magát.
De nemcsak a koldusoknak nincs mit ennie. Sok utcai árusnak is csak akkor jut egy-egy falat, ha aznap sikerül valamit eladnia. Ezeket látva, hallva (még akkor is, ha néha a túristáknak szánt túlzásokról is van szó) még inkább elvarázsol a helyiek jókedve, és állandó mosolygása.
Mitől lesz ázsiai útunk utolsó állomása ennyire különleges? Talán érezzük, hogy itt valami véget ér és próbáljuk jól megjegyezi, amit láttunk, tapasztaltunk az elmúlt 13 hónapban.Talán attól, hogy itt nagyon erős az a kettőség, ami annyira jellemzi Indiát, és ami szinte bebújik az ember bőre alá. Otthon ritkábba találkozunk valakivel, aki egyszerre roppant kedves és borzasztó irritáló is. Olyan szituval, ami egyszerre szép, és szomorú. Helyekkel, ahol a jólét és a nyomor ennyire megfér egymás mellett. Ezek mind olyan élethelyzetek, amik számunkra nem léteztek ideutazásunk elott, és ami mélyebb nyomot hagy bennünk, mint a tenger, az építészeti csodák, vagy akár a Himalája. Az előbbi mondat csak részben igaz, talán otthon is megvannak ezek, csak nem ilyen intenzíven, és a szemünk sem ennyire nyitott az általunk jól ismert, mindennapi szituációkra. Remélem olyan kaland ez, ami tovább folyatatódik Budapest utcáin is. Felfedezni az otthoni élet szépségeit, bánatait. Megpróbálni nem elsétálni azok mellett, még akkor sem, ha az fájó, vagy kellemetlen számunkra.
Ami pedig titeket, utunkat kovető barátainkat illet, köszönjük, hogy megoszthattuk veletek élményeinket. És kérlek ne felejtsétek, hogy ma már nem lehetetlen eljutni olyan helyekre sem, mint a kaotikus India. Talán az lenne a legjobb, ha ezt a blogot olvasva ti is nekivághanátok és megnéznétek a saját szemetekkel Ázsiát, és azt is, hogy mennyi igaz abból, amit itt osszehordtunk az emúlt időben:)
Március 9-én este száll fel gépünk. Egyenlőre vége az ázsiai kalandjainknak, de még vár ránk egy kis dublini kitérő, mielőtt belecsapnánk a sűrűjébe Magyarországon.
