A másnap „reggel” délben kelünk, mivel 7 óra az időeltolódás, és még össze-vissza mutatnak a belső órák. Aztán lassan szedelődzködünk, és nekiindulunk a városnak. Szerencsénkre a metró ingyenes, és nagyon jól tudunk vele navigálni. Sokat császkálunk, akklimatizálódunk.
Kuala Lumpur egy igazi távolkeleti metropolisz. Mindenféle nációt idevonz, van kínai és indiai negyed (úristen, milyen jókat eszünk itt), európai léptékkel felfoghatatlan méretű bevásárló központok, felhőkarcoló bankok és gyönyörű mecsetek. A várost kettészelő folyó partján 1,5-2 méteres varánuszok sétafikálnak, és a metróban mindenhova ki van írva, hogy tilos csókolózni.
A gyerekek sétálnak, néznek és kérdeznek. Hihetetlenül jól veszik az egészet. A fülledt meleget, a zajt, a furcsaságokat, a sok gyaloglást. Samu első nap elmondja párszor, hogy neki túl sok itt az ember, de aztán ez a komment is elmarad. Tisztelettel figyelem, ahogy huszadjára is nekifutnak a számukra tök ismeretlen kajának, aminél a pincér égre-földre esküszik, hogy nem csípős, és ahogy zokszó nélkül huszadjára kapnak a víz után, mert persze olyan csípős, hogy mi is alig bírjuk megenni. Azért valahogy mindig találunk némi ennivalót nekik is.
Alapvetően nem turista látványosságokat keresünk, csak sétálunk az utcákon, és magunkba szívjuk a várost, megkóstoljuk a gyümölcsöket, minden tudásunkat bevetve alkuszunk egy kis játék repülőre, Gitta pedig fáradhatatlanul integet mindenkinek. És a sok császkálás során találunk szökőkutat, amiben lehet ugrálni, valószínűtlen helyre felfüggesztett hintákat, és hát varánuszokat a gyíkimádó Samunak, úgyhogy a gyerekek is jól elvannak.
Étteremben:
Gitta: Samu, képzeld, akkora csótány van a wc-ben, mint egy egér!
Samu: Juhúúúúú!! Mutiiiiii!!
A legszuperebb az egészben pedig, nem kell sehova se odaérni. Bármikor megállhatunk, leülhetünk, nincs nyomás, nincsenek feladatot, egyszerűen együtt vagyunk.
Harmadik reggel leadjuk a csomagjainkat egy srácnál, aki a szállásunk recepcióján dolgozik. A bangladesi fiút Hasszánnak hívják, két felesége van, egyik otthon, Bangladesben neveli a lányukat, a másik egy maláj nő, akivel itt valamilyen bizniszt visznek. Felaljánlja a Gittának, hogy ha felnő, akkor beveszi a csapatba :) Mondjuk, hogy megfontoljuk az ajánlatot, aztán elmegyünk a város botanikus kertjébe. Itt a játszótéren is flangálnak a varánuszok, egy maláj család invitál minket, hogy csatlakozzunk a piknikjükhöz.
Este 10 kor indul a buszunk északra. A fiúk előző este megvették a jegyet, úgyhogy a csomagjainkat felkapva indulunk a pályaudvar felé. A hosszú metró úton Miki kő-papír-ollózik a Gittával, aminek akkora sikere van a kocsiban, hogy a végén a gyerekek kapnak egy nyalókát az egyik nézőtől. A busz kiírások enyhén szólva kaotikusak, de az egyik pályaudvari alkalmazott magabiztosan rábök a sok busz egyikére, mi pedig reméljük a legjobbakat, és felszállunk.
