február 6-9. Kolkata/India (eszti)

Az Indiába visszavezető buszútról nyugodtan ki merem jelenteni, hogy életünk legkeményebbje. Az úttest maga egy vicc, mi a rugózás nélküli kereken ülünk, egy-egy bukkanónál 5-10 centimétereket emelkedünk el az ülésektől. A sofőr ismét a forma1-es pilóták errefelé amúgy is széles körét bővíti. Mivel az egész éjszakát az úton töltjük, jó lenne legalább egy picit aludni, de ez teljesen lehetetlen. Az élményt még színezi, hogy mellettem konkrétan lyukas a busz oldala, úgyhogy hiába próbálom betömni, egész éjjel süvít ránk a jéghideg levegő. 

Hajnalban, leharcoltan érkezünk a határátkelőhöz, ahol buszt kell váltani. A két buszt kb. fél kilométer, egy halom ügyintéző, és rengetek baksis-leső választja el. Két óra alatt sikerül legyalogolnunk, aláírnunk, kifizetnünk, elküldenünk stb., az összes akadályt, és felszállunk a kolkatai buszra. 

Én már igencsak fogyok elfele, de ekkor segítségemre siet a buszjegy :) Amint a hátuljára nyomtatott szabályzatot olvasom, hirtelen elfelejtem minden gondom-bajom, és hangosan felnevetek. Azt szerették volna leírni, hogy csak személyesen lehet visszamondani a jegyet, telefonon keresztül nem. Ehelyett azt sikerült a legformálisabb és szigorúbb angolsággal odaírni, hogy "semmilyen körülmények között nem fogadnak el telefonos masszázst!" Hát én hálás vagyok érte, mert ennek köszönhetően igen emelkedett hangulatban indulunk neki az utsó 5-6 órának. 

Kora délután végül elérjük Kolkatát. Ha hiszitek, ha nem, Banglades után úgy érkezünk meg ide, mint a béke és nyugalom szigetére :) És a szó, ami eszembe jut: szabadság...

Nagyon izgatott vagyok, mert tudom, hogy a Zsuzsi itt van valamelyik utcában, csak meg kell találnunk egymást. Már korábban megírta nekünk, hogy hol száll meg, és hotelt felkutatva barátra lelünk :)))

Annyi minden van, amit szeretnénk megbeszélni, kivel mi történt az elmúlt eseménydús másfél hónapban, de előbb kávé kell, mert én már állva elalszom. Elsétálunk a "törzshelyünkre", mert ugye Kolkatába is hazajár az ember :), aztán indulhat a csacsogás.

Még két napot töltünk itt. Először is egy jót alszunk, fürdünk, mosunk, kisimítjuk bangladesi ráncainkat. Ebben segít az az üveg sör is, amit itt már minden gond nélkül a sarki árusnál megvásárolunk. Mondom: szabadság :) Kiélvezzük, hogy nem csak curry-s zöldséget lehet enni, és irtó jókat kajálunk. 

A sebeink nyalogatásán túl azért másra is jut időnk. A Zsuzsi japán cimborájával, akivel a vonaton ismerkedett meg, együtt lófrálunk az utcákon. Elsétálunk a muszlim és a kínai negyedbe, kisebb-nagyobb beszélgetésekbe bonyolódunk a helyiekkel, sokat nevetünk. 

Este felé hazametrózunk, és hol a börtönszobánkban, hol a szállás tetőteraszán faggatjuk ki kis barátunkat Okinawa jellegzetességeiről.

Következő nap meglátogatjuk Teréz anya házát. Ő itt élt, dolgozott, segítette Kolkata nyomorultjait, és a sírja is itt található. A múzeum zárva van, így azt nem tudjuk megnézni, de így is jó kicsit belekóstolni a hely atmoszférájába. Mai napig ápolják itt a környék árváit, betegeit, szerencsétlenjeit. Önkénteseket is szívesen látnak, akár egy napra, és el is gondolkodunk rajta, hogy beállnánk a sorba egy kicsit. Végül úgy döntünk, hogy nem, mivel úgy tervezzük, hogy Bodhgayaban (ahova majd Kolkatából  megyünk) önkénteskedni fogunk, és inkább ott maradunk kicsit hosszabb ideig. 

Este még megnézzük azt a jó kis galériát, ahol a múltkor olyan szép kiállításokat találtunk, és a hely ezúttal sem okoz csalódást. Gyönyörű festmények és fotók között sétálunk. 

Hazafelé megállunk egy nyilvános WC-nél. A WC-s bácsi mondja, hogy pisi 1 rúpia, kaki 2 rúpia. Persze egyből felmerül bennünk egy-két kérdés, úgyhogy beszélgetésbe elegyedünk :) Kiderül, hogy az indiaiak becsületesek, és mindenki bevallja teljesítményét. Az alig elviselhető csatornaszagban a bácsi (aki egyébkén kb. 45 éves) azt is elmondja, hogy 12 éve dolgozik itt, és azóta nem volt szabadnapja. Amikor megdöbbenve kérdezzük, hogy azt hogy lehet bírni, nevet és annyit mond, hogy "fiatal vér" :) Ilyenkor az ember elgondolkozik, hogy miken is szoktunk mi problémázni...

Még ezen morfondírozunk, amikor a táskáinkat felkapva, kiérünk a vasútállomásra. Elégedetten nyugtázzuk, hogy a neveink ott figyelnek a szerelvény oldalára ragasztott papíron, aztán felszállunk, hogy az éjszaka leple alatt elsuhanjunk Bihar államba.

februar 2-5. Dhaka/Banglades (miki)

A főváros. A riksák fővárosa. 15 millióan élnek itt, a biciklis riksák számát pedig 600.000 körülre saccolják. Az utcákon sétálva ez abszolút hihetőnek tűnik, amerre csak nézünk, ezek a háromkerekű csodák billegnek, felületükön pedig a bangladesi kortárs művészet bontakozik ki. Festve, varrva, ragasztva, vallási képektől kezdve, a legújabb filmcsillagok arcképéig. 

A hely egyébként nem más (legalábbis a külső szemlélő számára), mint nagy betűs Káosz. A közlekedés átláthatatlanságáról és veszélyességéről a mindenfelé heverő törött üvegek, a minden oldalukon horpadt járművek, a gigantikus méretű lökhárítók,és sajnos a végzetes kimenetelű balesetek magas száma tanúskodik. A jelzőlámpák rendszerint nem működnek, de ha mégis nem sok figyelmet szentelnek nekik. Nincsenek sokkal jobban megbecsülve a forgalmat irányítani próbáló rendőrök sem. A minden irányból hallatszó dudaszó is csak a pokoli színtér hangsúlyos zenei aláfestéséül szolgál.

Mi a kora reggeli órákban érkezünk meg buszunkkal. Az idevezető, egész éjszakás utat egy szóban ámokfutásnak lehetne nevezni. Kicsit bővebben talán pedig úgy tudnám átadni a tapasztaltakat, hogy a sofőrnek az a kényszerképzete, hogy vagy egy bankrablás után menekül, vagy, hogy ez élete versenye. Na ezzel a ténnyel koránt sem könnyű megbarátkozni, aggódni azonban akkor kezdünk, amikor Dhakába érve azt látjuk, hogy az összes sofőr hasonló betegségben szenved. A négysávos úton tíz jármű versenyzik a továbbjutásért. A kiabálásból és a gesztikulálásból ítélve nagyon a magas lehet a tét. Itt a gyalogosok nem közlekednek, hanem túlélnek. Az elkövetkező napokban több általunk tutira vett balesetet kerülünk el az utolsó pillanatban. Egyébként ez a vehemencia és vérmérséklet nem csak a közlekedést jellemzi. Csak tipp, de talán az ország rövid múltja, a nemzeti identitásának keresése áll a dolog hátterében. Látszólag az itteni politikai élet sem úriemberek időtöltése. A korrupciós és emberrablással kapcsolatos híreken túl a helyi lapban olvashatunk arról, hogy az ellenzék megpróbálja az átmeneti kormány státuszát visszaállítani, melyre a kormánypárt az ellenzéki vezető uszítás miatti száműzetésével, valamint fiai kivégzésével fenyegetőzik. Mindezeken túl a saját szemünkkel is láthatjuk a forrásban lévő demokráciát. Mindennaposak a tüntetések, melyeket hatalmas hangerő, tömeg és fegyveres rendőri jelenlét kísér. Kérdéseinkre, hogy mi is történik udvarias, de általában semmitmondó válaszokat kapunk.

A helyi múzeumban feltárulnak előttünk a 41 éve lezajló függetlenségi harc véres részletei, mely talán magyarázatul szolgálhat a most játszódó eseményekre is. Az akkor még Kelet-Pakisztánként ismert ország lakói ellenálltak a Pakisztán által hivatalos nyelvként bevezetni kívánt Urdu nyelvhasználatnak (itt ugyanis a bengáli Bangla használatos). A tüntetések felkelésbe majd szabadságharcba torkollottak. Az ennek leverésére érkező hadsereg véres megtorlásokkal válaszolt. A kilenc hónapig tartó konfliktusoknak végül az vetett véget, hogy India érdekelt volt Pakisztán gyengítésében, és megsegítette a függetlenedni kívánó Bangladest. Itt felsorolnék néhány adatot, melyek megdöbbentőek. A Bangladesiek szerint a harcok alatt mintegy hárommillió embert öltek meg, kétszázezer nőt erőszakoltak meg, illetve tíz millió ember menekült Índiába. Az értelmiséget szisztematikusan felszámolták.

És amit mi látunk: a férfiak fellépése itt komolyabb, kevésbé játékos, mint Indiában. Sokszor már a „hogy vagy?” ártatlan kérdése is indulatosnak tűnik számunkra. Mi ezt úgy látjuk, hogy a fentieken túl ez a helyi társadalmi berendezkedés terméke. A városban szinte egyáltalán nincsenek nők, sem az utcákon, sem az éttermekben, sem az üzletekben, sehol. Azért semmi rendkívüli nem történik (bár az Esztit néha bicskanyitogatóan bámulják), többnyire kedvesek, csak nagyon is intenzívek a helyiek. Naponta ezerszer fogunk kezet, meghallgatjuk, hogy miért Banglades a világ legjobb helye, mondjuk honnan jöttünk és miért nem tudunk vízumot szerezni Magyarországra beszélgetőpartnereinknek. Egyébként a magunkfajta, embereket kissé félve fotózóknak igazi paradicsom. Szinte mindenki kér, hogy őt, vagy a barátját kapjuk lencsevégre.

Ja, es a fali ujsag is teljesn uj ertelmezest kap :)

A város Old Dhaka névre hallgató része a legizgalmasabb számunkra. Az öreg, girbegurba utcákon, sikátororokon sétálva eljutunk a várost kettészelő folyóig, ahol egy kis lélevesztőről új szemszögből láthatjuk a nyüzsgő várost. A folyó színe és szaga alapján leginkább egy eldugult csatornát juttat az eszünkbe. Az egyik parton, a személyszállító hajók, ladikok kikötője, míg a másikon a hajódokkok sokasága terül el. Itt hatalmas csinnadratta közepette folyik a javítás. Férfiak verik le a festéket, rozsdát hajók oldaláról, majd hegesztik, alapozzák és festik újra, mielőtt útjukra engednék azokat.

A folyón mindenféle méretű hajót találunk. A közlekedés itt sem normális. Hajósunk kis evezőjével pont annyira tér ki a többtonnás uszályok elől, hogy a ladikunk izgágán imbolyog a fekete lé felszínén, és igaz mi nevetünk ezen, de egy percig sem ülünk nyugodtan a hátsónkon.

Találunk egy kajáldát, ahova szívesen térünk be újra és újra. A menü persze még mindig körris zöldség, bár itt legalább nem rejtenek bele (csupa segíteni vágyásból :) ) hús és haldarabokat a vegetáriánus ételbe. A pincérek olyan kedvesek és viccesek, hogy a kézzel- lábbal kommunikálás ellenére mindig feldobva jövünk el tőlük.

Egyik alkalommal a szomszéd asztalnál is felfigyel erre két úr, és ők is csatlakoznak a társalgáshoz. Az események felpörögnek és kifelé már együtt sétálunk az urak üzlete felé. Mikor megérkezünk ruhanagykereskedésükbe, ami pont úgy néz ki, mint egy garázsba bedobált ruhadomb, már jön is a tea, és a kérdések, hogy nálunk mi mennyibe kerül. Ekkor már a szemükben látható a dollárjel csillogása. Próbáljuk udvariasan, de határozottan a tudtukra adni, hogy nem érdekel a partneri ajánlat és megkérni őket, hogy ne pakolják tovább a nekünk szánt ajándék ruhahalmot. Ekkor már azt ecsetelik, hogy úgy érzik, mintha az Eszti a nővérük lenne. Végül fejenként egy-egy darabbal a hónunk alatt menekülünk, egy-egy email címért cserébe.

Már írtuk, hogy az országban a muzulmán előírások értelmében tilos az alkoholfogyasztás. Könyvünk szerint azonban létezik egy-két elárusító hely, ami felkelti az érdeklődésünket :) Már az épületet sem könnyű megtalálni. Kérdezősködés után végül egy szinte teljesen sötét terembe lépünk be. Először áramszünetre gyanakszunk (napi jelenség), de hamar leesik, hogy a lényeg a fogyasztók inkognitásának megőrzése. A pincér az egyetlen üres asztalhoz vezet minket, és mi zseblámpáinkkal világítjuk meg a kezében lévő üres sörös dobozokat, amiket demonstráció céljából hozott. Az árak hallatán kissé megszédülünk, de ha már idáig eljöttünk, csak megosztunk hárman két kis helyi dobozost. A langyos és rossz ízű sört kortyolgatva még jobban erősödik az érzésem, hogy valami titkos, tilos dolgot művelünk a sötétség leple alatt. Ezt tovább fokozza a szomszédos asztalnál halkan beszélgetők visszafogott viselkedése is. Az összeesküvők tanyáját hamar magunk mögött hagyjuk, miután a számlát majdnem az egyik vendégnél próbáljuk rendezni.

Másnap elbúcsúzunk Zolitól. Csaknem héthetes közös utazásunk itt ér véget. Nagyon jól éreztük magunkat vele. Sokat nevettünk, beszélgettünk, próbáltuk megfejteni a látottakat, hallottakat és azok rezonálását magunkban. Nemcsak hogy abszolút ideális társunk volt, aki színesebbé tette az utat, de az egész utazás ötlete is az Ő fejéből pattant ki, és aki valószínűleg most a bajusza alatt kissé fintorogva olvassa ezeket a sorokat, mindegy, akkor is köszönjük:)

Immáron kettesben vágunk neki újra a káosznak. Nagy nehezen megtaláljuk a helyi 500 méter hosszú hindu utcát, ahol egy ajtónyílásnyi helyen feltárul a hindu panteon teljes színpompájában és bizarrságában. Meglátogatunk egy gyönyörű mecsetet is, hogy ellensúlyozzuk vallási kilengésünket :)

Még jut idő a helyi nagy piacra is, ahol a könyvek, műanyag- és illatszerboltok mellett az arany és a híres bangladesi kelme a legnépszerűbb árú.

Igaz, amerre mi járunk, ott mind az eladók, mind a vevők inkább minket néznek. Találunk itt gyorskajáldát, ahol meglepően jó szendvicseket és kólát is rendelünk.

Az Eszti nem egy nagy vásárló bajnok, de itt nem bír ellenállni a színes sálak csábításának. Én pedig egy, az országot bemutató fotóskönyvvel a hónom alatt távozom.

Végül még egy éjszakára beköltözünk minden idők legbüdösebb szobájába, hogy hányingereinkkel együtt álomra hajtsuk a fejünk.

Másnap aztán továbbindulunk Kolkata felé, ahol a Zsuzsi már vár minket.

Szóval köszönünk mindent Banglades! Köszönjük, hogy itt lehettünk majd három hétig, ahova a turizmus még nem érkezett meg, és így sokkal nyersebb valójában (és sokkal több szükséges energiával) tapasztalhattunk meg országot, mint bárhol, ahol korábban jártunk. Köszönjük a szép Chittagong hegyvidék látványát, különösen a békés hajóutat a Boga-tó környékén. Köszönjük az emberek érdeklődését, és hogy megtapasztalhattuk milyen lehet a filmcsillagok élete. Köszönjük, a kihívást, hogy megmutattad határainkat. Köszönünk mindent, de, hogy viszont látsz minket újra, azt nem merjük ígérni :)