november 12-20. Birtamod/Nepál (eszti)

Ahogy leszállunk a buszról, 10 méteres korzetben megáll az élet, és innentől kezdve bárhova megyünk, bámuló buborékban vagyunk. Próbálok nem sokat foglalkozni vele, de azért kicsit zavarban vagyok, amikor 20-an nézik teljesen belefeledkezve, ahogy eszem a reggelimet. Amikor végeztünk, felhívjuk jovendőbeli házigazdánkat, és negyed óra múlva találkozunk Navinnal. Ő ideszervezett még egy német lányt, mi meg a lengyeleinket, úgyhogy estére már 5-en vendégeskedünk nála. Az első két napban együtt kavirnyálunk, aztán a tobbiek továbbállnak, mi maradunk.
Na, most megint nagy bajban vagyok, hogy hogy írjam le a leírhatatlant. Azt a leírhatatlan kedvességet, nyitottságot, érdeklődést, amit itt tapasztalunk. Navinnak koszonhetően nem vagyunk kívülállóak, bárkivel találkozunk, az meghív minket az otthonába. Naponta 2-3-4 invitálásnak próbálunk eleget tenni. Sokszor az egyik helyről megyünk a másikra. Mindenhol csoda ebéd, nepáli tea és olyan vendégszeretet fogad minket, amilyet mi nem nagyon tudunk Európában. Megérkezünk egy házba. Odagyűlik a család apraja-nagyja, és órákon át figyel és mosolyog, még akkor is, ha egy szót sem ért abból, amit beszélünk. A gyerekek általában jól beszélnek angolul, mi is bevetjük pár szavas nepáli tudásunkat. Ott ülok vadidegen emberekkel, akiknek a nevét sem tudom, és feszélyezettségnek nyoma sincs. Csak úgy sugárzik mindenkiből a jóindulat. Gondolom, kicsit idealisztikusnak, talán csopogősnek is hangzok, pedig ez a valóság, vagy még ilyenebb.












A vacsora meghívások mellett más eseményeknek is részesei lehetünk. Például megnézzük, ahogy Navin áldó szertartást kap a szülőfalujában egy hindu paptól. A végén mi sem távozunk üres kézzel, a pap a csuklónkra kot egy cérnát, ami megvéd a bajtól. Később a falu sámánja rízsből jósol a Mikinek – nem tudom, hogy a cérna miatt-e, de azt mondja, nincs ok az aggodalomra :)

A folyóparton újabb hindu fesztiválba botlunk. Megtudjuk, hogy az igazi ünneplés másnap reggel lesz, amikor a felkelő napot koszontik. Reggel 5-kor már kint sétálunk a tommegben, és nézzük a gyonyorű színkavalkádot. Kosárkákba gyümolcsot, rízst, pénzt, füstolőket tesznek, meggyújtanak egy gyertyát is benne, utána útjára engedik a folyón. A nők térdig állnak a vízben, úgy imádkoznak. Mintha egy mesébe léptünk volna be, olyan elvarázsolt ez az egész.





Egyik este egy olyan családhoz látogatunk el, akik elvesztették egy családtagjukat, és a 13 napos gyászidőszak leteltével egy kis vacsorát adnak a barátaiknak. Ebben a szűk két hétben a legkozelebbi rokonok nem ehettek a házukon kívül, nem alhattak ágyban, nem viselhettek olyan ruhát, amelyet varrtak (csak lepedőket csavartak maguk koré) és nem vehettek részt semmilyen fesztiválon, vallási eseményen. Végezetül egy szertartás keretében búcsúznak az eltávozottól, amelynek során fűszereket, virágokat, rízst és még ki tudja mit égetnek.

Még itt is azon van az egész család, hogy minél tobbet adhosson nekünk. A hinduknál az mondás, hogy „a vendég az isten”. Hát az biztos, hogy úgy is érezzük magunkat.
Ellátogatunk iskolai rendezvényekre, amerikai kivándorlás előtti búcsúpartira, egy filmforgatás táncpróbájára, hétfőn megyünk egy esküvőre, és minenhol díszvendégként kezelnek minket.
Egy hét alatt sikerül bekerülnünk a helyi újságba, tévébe és rádióba, és jovő hétre is van egy rádió interjúnk :)

Mindekozben sikerül munkát találnunk, vasárnaptól két iskolába is megyünk angolt tanítani. Emellett remélhetőleg részt vehetünk egy programban, ami a kornyező falvak lakosainak figyelmét próbálja felhívni az oktatás fontosságára, mivel sokan a mai napig nem küldik a gyerekeiket iskolába.
Úgy tervezzük, hogy maradunk egy hónapot, mielőtt továbbállunk Indiába. Nagyon jó érzés, hogy már vannak ismerőseink, ránk koszononnek az utcán, van reggeliző torzshelyünk, ilyesmi. Jó így 9 hónap után tartozni egy kicsit valahová. Az ittlétünk gyakorlatilag nem kerül pénzbe.
Végezetül had szóljak pár szót a házigazdánkról. Navinnak koszonhetjük ezt az egészet, nélküle nem is jutottunk volna el erre a vidékre. Fáradhatatlanul szervezi nekünk a programokat, mindent megtesz, hogy minél tobbet tapasztalhassunk meg az igazi Nepálból. Az energiája kifogyhatatlan.
Egyébként meg zseniális fazon, Mekk mester nepáli megtestesülése. Úgy mutatkozik be, hogy pszichológus, kócs, jógatanár, dokumentumfilm készítő és egy magazin kiadója. Ezek ebben a formában nem igazak, de roppant szórakoztató, ahogy előadja őket. Egy pillanatra sem esik ki az lektor szerepéből. Nem tudok elég ártatlan dolgot kérdezni. Ha a teafiltert keresem, máris elődást kapok a tea élettani hatásairól, exportjáról, importjáról. Ha a lányokról kérdezem, akkor a férfi-női agy külonbségéről, a látó- és hallórendszer eltéréseiről hallok nem igazán helytálló, de roppant tudományos dolgokat. Naponta átlagban kétszer kilyukad a kvantum-elmélethez :) Meg kell mondjam őszintén, hogy minden hálám ellenére kell pár nap, mire sikerül szórakoztatónak találnom a dolgot ahelyett, hogy az őrületbe kergessen :) Nem mindennapi jelenség.

november 11. Utazas/Nepal (eszti)

Már korábban írtam, hogy egy nepáli srác meghívására az ország keleti csücske felé vesszük az irányt. A dolognak előreláthatóan egy csomó pozitív oldala van. Először is a fővárostól 500 km-re fekvő térségben nincsenek turista látványosságok, ezért gyakorlatilag mentes a külföldiektől, és a turizmus hatásitól. Aztán, mivel alacsonyan fekvő vidékről van szó, télen a hőmérséklet is sokkal kellemesebb. Míg Kathmanduban akár 0 fok körül is lehet januárban, itt nem nagyon csökken 10-15 fok alá. Mivel a legtöbb helyen nincs fűtés, nekünk meg nincs téli kabátunk, ez igen csak csalogató faktor. Sokat egyébként nem tudunk a régióról, mivel az utikonyvünk sem bővelkedik részletekben, és az interneten is csak ímmel-ámmal találunk információt. Az mindenesetre jó jel, hogy a turista negyedben, ahol lakunk, egyáltalán nem árulnak busz jegyet erre felé :) Kíváncsian várjuk az utat.
A buszunk reggel 5-kor indul, úgyhogy hajnali 3-kor kezdődik a napunk. Felébresztünk egy autójában alvó taxist, és kimegyünk a buszpályaudvarra. Már hűvosodik, elég gettósan néz ki, ahogy az utcán, a szeméthalmok kozott gyújtott tüzek mellett melengetik az emberek a kezüket. A látképbe tökéletesen beleillik a buszunk, ami látott már jobb napokat is. Indulás előtt jon egy ember, és megáldja a buszt, és egyesével az utasait is. Ez gondolom a többieket megnyugtatja, minket kevésbé :) Azért reménykedve nézünk az előttünk álló elvileg 10 órás út elébe. Hamar kiderül, hogy az áldós ember nem végezte túl jól a munkáját, mert a buszunk bénázik, és egyre gyakrabban kell megállni, hogy szereljenek rajta valamit. A tömeg óriási, nem akarok hazudni, de vagyunk vagy 60-an egy kisebb méretű járgányban. Mindenki izzad, nagy a por, és várjuk , hogy a busz szerelődjon. 10 óra múlva jó, ha félúton vagyunk, amikor a járgány végleg feladja a harcot. Stoppoljuk a következőt, ezúttal nem onszántunkból kerülünk a tetőcsomagtartóra. Nem is értjük pontosan, hogy ez hova megy, de az irány jónak tűnik. Azért hamarosan kiderül, hogy az új busz nem megy Birtamodba, de valameddig elvisz. A tetőn zotyogve ér minket a sötét, és ennek koszonhetően személyes rekordot sikerül felállítanom: a süvítő hideg szélben, a tetőcsomagtartó fémvázán rázkódva elalszom :)
Pár óra múlva szólnak a srácok, hogy szálljunk le. Nem tudjuk, hol vagyunk, de innen állítólag másnap reggel majd eljutunk az áhított Birtamodba. Kerítünk egy lepukkant hotelt, alszunk pár órát, aztán reggel 5-kor már újra „száguldunk”, és mire felkel a nap, elérjük az ország keleti határánál fekvő városkát. Az, hogy koszosak vagyunk, enyhe kifejezés, de legalább jó helyen!

november 1-10. Kathmandu/Nepal (miki)

Ez alkalommal az indiai vízumra várva tobb, mint egy hétig maradunk a fővárosban.
Az első nap, miután leadjuk a szügséges papírokat, újra találkozunk a lengyel párral, akikkel együtt raftingoltunk, és az elkovetkező két napot együtt toltjük.






Előszor újra elmegyünk a varázslatos Baktapurba, ami megint jól teljesít.





A bejutás most kicsit nehezebb, mint a mútkor. Nepálban ugyanis a jelentősebb látnivalóknál viszonylag magas belépőt szednek, azonban a rendszer nem teljesen tokéletes, így a kispénzű látogató némi járkálás után mindíg talál olyan helyet, ahol egyszerűen besétálhat. Most egy kicsit fogócskázunk a jegyszedőkkel, de nem hiába, a kelet-európai életvitel is megtanítja az embert erre-arra.
Másnapra már olyan helyet választunk, ahol még mi sem jártunk. A város peremén fekvő szent hindu helyen meg lehet nézni, ahogy a tradícionális szokások szerint elhamvasztják a halottakat. A sok szuvenír áruson, taxison és alkalmi túravezetőn átverekedve magunkat ide is sikerül ingyen besurranunk.
A látvány egészen felkavaró. Egyszerre szép, meghokkentő és taszító. A szertartás tobb színhelyen folyik. A társadalmi elit elhunyt tagjait a folyóparti lépcsősoron felravatalozzák.

A család a test korégyűlve beszélgetve, gyászolva várja, hogy a hamvasztás megkezdődjon. A ranglétra aljáról halókat egyenesen a hamvasztóhelyre viszik. Ebből is látszik, hogy a hivatalosan már nem létező kasztrendszer még mindíg behállózza az itteniek életét-halálát. A hamvasztás menete, színhelye annyira kaotitikus, hogy elsőre nem is nagyon lehet befogadni a torténteket. Legelőszor a mindent beborító füst látványa, és az égő testek keserű-édeskés szaga foglalja le minden érzékszervünket. A folyóparton, 8-10 betonplaccon a gondosan feltornyozott fagarendákra ráfektetik a testet, amit a család és a barátok még most is korüállnak. Van, ahol a női résztvevők olyan hangosan zokoknak, hogy el kell oket a helyszínről vinni. Ismét csak konyvünk adataira támaszkodva írom, hogy a múltban annyira nehéz dolga volt egy ozvegyen maradt nőnek, hogy sokan a féjük halotti mágjájára vetve magukat, inkább a halált választották. Ezt ma már torvény tiltja, de ez nem jár együtt az ozvegyek problémáinak megszűnésével. A máglya meggyújtásakor a család és barátok elvonulnak, magára hagyva a halottat. Miután a test elégett a dolgozók az egész kupacot alaposan belekotorják a folyóba, majd vizzel letisztítják a placcot, és már fektetik is a kovetkező gerendákat. Fura érzés egy számunkra ennyire intim jelenetet végignézni. A kíváncsiság érzése keveredik bennem a részvéttel és a tolakodással. Ugyanakkor látni az egész jelenet természetes szépségét, egyszerűségét. Mielőtt azonban nagyon romantikus érzések járnának át, arra gondolok, mit szóltam volna, ha ázsiai turisták ilyen érdeklőséssel nézik végik apám temetését. Igaz ez itt csak nekem okoz gondot. Ha az egész jelenet valakinek nem lenne elég extrém, akkor a kiegészítők biztos azzá teszik. Az épület mellett kozvetlenül van egy idősotthon, ahonnan a járóképes ápoltak minden jól nyomonkovethetnek. A feleslegessé vált koporsót olyan erővel hajítják a mindenféle mocsokkal teli folyóba, hogy szinte fáj hallani. A folyóban gázoló gyerekek és felnőttek gyüjtogetik a teljesen el nem égett fákat,a koporsókat, valamint a halottak ruháit.


Az egész jelenetet a túlpartról figyeljuk mi, turisták. Van akinek a vezetők lelkesen magyarázzák a részleteket, van aki hatalmas gépcsodájával készít képeket, van aki csak titokban fotózik párat. Kozben a helyi szent emberek, vagy utánzóik almizsnát kérnek.

Az egésszel mit sem torődve,a tetőkon majmok ugrálnak,játszanak, kergetik egymást. Milyen a látvány? Szomorú, morbid, vicces? Én sem tudom, annyi minden kavarog egyszerre bennem. Az biztos, hogy itt aztán kibillen az ember az egyensúlyából.
Még sotétedés előtt átsétálunk egy tibeti sztupához.


Ez egy szent kupola, amit a buddhista hívők órajárással megegyezően járnak korbe. Tibeten kívül ez legfontosabb ilyen jellegű épület. A hely jelentőségét tovább noveli a kínai elnyomás. Sok itt tibeti szerzetes, és a kornyező terület nagy részét is tibetiek lakják. A nagy térre belépve (ahová megint találunk bevezető egérutat) fogad minket a már ismerős kupola, amit minden oldalról épületek vesznek szorosan kozre. Vannak itt üzletek, éttermek, teplomok, buddhista iskolák, meditációs és jóga termek. A lemenő nap fényében nagyon szépen néz ki a fehér épület, amit az ünnepekre kis lámpákkal fel is díszítettek. A városba talán legviccesebb kisbuszos utuzásunk után (ahol egy ideig csak guggolva férünk el) érünk vissza. Az estét stillszerűen egy korsó forró tibeti sorrel zárjuk, ami ugyan nem lesz a kedvencünk, de a teájuknál így is oktávokkal feljebb van :)

Nepál tobbek kozott a fesztiválok hazája is, kb. 300 jut belőlük egy évre. Most éppen egy 5 napos ünnep zajik. Az itteniek a szerencse és jólét istennőjét, valamint a halál istenét koszontik.

Ez a Kathmandu- volgyet benépesítő Newari torzsnek az újévet is jelenti. Az üzletek elott színes porokból, rízsből és gyümolcsokből kis mandalákat készítenek, amiből egy, az üzletbe vezett színes csík az üzletbe csalogatja az istennőt, aki így hozza-vonza be oda a bőséget.


A gyerekek petárdáznak, a felnőttek esznek, isznak. Napkozben az utcákon alkami zenés- táncos produkciókba botlunk. Az ünnep első napján ételáldozatot mutatnak be a hollóknak, a halál hírnokének, a második napon a kutyáknak, aki a halál kapújának orzője, aminek a helyi kobórkutyák nagyon orülnek. A harmadik napon, pedig a hinduk szent állatának, a tehénnek áldoznak a helyiek.

Időnkbe még belefér, hogy megnézzünk egy helyi ezüstműhelyet is. A holland érdekeltségű cég csakis az érinthetetlenek kozül, a hindu társadalom legalsó kasztjából származó, vidéki fiatalokat foglalkoztat, így segítve helyzetükon. A mindenki egyenlőnek születik eszméje itt sok esetben csak papíron létezik. A tradíciók, a szokások visszatartják a fejlődést. Igaz azt a más kasztbéliek nem feltétlenül látják így, és szerintük ma már ennek nyoma sincs. Mi ezért tobbszor is találkozunk ezzel. Sokat elárul a helyzetről, hogy a gyerekek tőlünk is megkérdezik, hogy melyik kasztból származunk. A műhelyben egy szuper-kedves manager korbe vezet mindenfelé és elmondja, megmutatja, hogy mit értek el az elmúlt 25 év alatt. Megtudjuk, hogy annak ellenére, hogy Európában, és Amerikában is vannak üzleteik ez Katmanduban, a társadalmi nyomás miatt, nem sikerült nekik.

Filantróp külonkiadás (miki)

Nepál természeti szépsége és az itt élők kedvessége könnyen belopja magát az ideutazó szívébe. Az elbűvölő tájakat és őszinte mosolyokat még inkább értékeli itt az ember, hiszen ezzel éles kontrasztban van a mindent átható szegénység, amivel folyamatosan szembesülünk. Már írtuk, hogy mekkora hatással van ránk az ország és, hogy szeretnénk valami kis dologgal mi is hozzájárulni ahhoz, hogy jobban menjenek itt a dolgok. Onkéntesmunka keresés közben ráakadtunk egy magyar projektre is. Pokharától nem messze van egy kis falú, Dhamphus. Egy onnan származó srác már pár éve Magyarországon él és a fejébe vette, hogy az ott uralkodó szegényes körülményeken javítani fog. A tervet, tett követte és testvére segítségével belekezdett egy óvoda felépítésébe. A kormány a telket ingyen adta a projekthez, de ezen felül nem tud nekik segíeni. A saját és falubeli hozzájárulásokon túl magyarországi magánadományokból elkezdték az építkezést.
Megkerestük őket, hogy esetleg keresnek-e önkénteseket. Megtudjuk, hogy pénz hiányában már több hónapja le kellett állniuk. A telefonos invitálásra rábólintva az Esztivel elmegyünk megnézni, hogy hol tartanak a munkálatok. Elég nagy poén, amikor a rogtonzott terepszemle közben a házigazdát telefonon keresi a tesója, aki nem tudja, hogy mi ott vagyunk. Mindkét oldalon nagy a meglepetés, amikor a telefont megkapva magyarul beszélünk néhány mondatot!
Ha érdekesnek találjátok a dolgot, akkor nézzétek meg az alábbi linket, ahol ti is hozzá járulhattok a munka sikeres befejezéséhez. Többet adathatunk, mint csak pénzt. Segíthetünk egy nepáli fiú szép, és önzetlen tervének megvalósulásában és egy kis falú boldogulásának is részesei lehetünk.
Ha van olyan ismerősotok, akinél nem csapja ki a biztosítékot, akkor légyszi küldjétek tovább nekik is. Sok kicsi sokra megy:)

http://www.dhampuskids.com.np/magyar.html

október 24-31. Pokhara/Nepál (eszti)

Pokhara nagyon népszerű a turisták körében, és nem véletlenül. Gyonyorű taván lehet csónakázni, fürödni benne, a környező hegyek szuper kiránduló helyek, és még október végén is nyár van.


Mivel igen sokan látogatnak ide, rengeteg a hotel, az étterem, és minden egyéb, amiért a turisták hajlandóak pénzt fizetni. Az igazi Nepálból itt nem sok maradt, de arra mindenképp szuper, hogy összeszedjük magunk a túra után, és kitaláljuk, hogy merre tovább.
Az első napot gyakorlatilag a ruháink mosásával töltjük, a belőlük kijövő mocsok rekordokat dönt :) Amint kivakarjuk magunkat, elkezdünk infót gyűjteni az önkéntes munkával kapcsolatban. Kérdezgetjük az embereket, böngésszük az internetet, és el is látogatunk egy-két helyre. Lehetőségek vannak, de valahogy csak nem tudjuk kitalálni, hogy mi legyen velünk. Általában mindig pik-pak sikerül döntést hoznunk, most azonban nem akaródzik egy követ fújnunk. A kedvenc kis vendéglőnkben csűrjük-csavarjuk a témát. Egész összebarátkozunk a vendéglős bácsival és családjával, ahogy a helyi ital (raksi), segítségében bízva próbáljuk kitalálni, hogy mi lenne a legjobb.

Aztán egyszercsak a semmiből jön egy levél: egy nepáli srác megtalál minket a „couchsurfing” web oldalon, és invitál Nepál keleti csücskébe. Azt mondja, hogy lakhatunk nála akár egy hónapig is, de segít lakást találni is, és munkalehetőségek is vannak. A turistáktól teljesen mentes régió és a dokumentum filmek készítésével foglalkozó fiú egyaránt felkelti az érdeklődésünket, és hát az időzítése zseniális. Beszélünk vele telefonon párszor, nagyon kedves valakinek tűnik, szóval megszületik a döntés: irány kelet.
Mielőtt végleg elhagynánk Pokharát, még eltöltünk két napot a környék felfedezésével. Első nap robogóval, aztán cangával. Az utak igen rosszak, így jócskán igénybe vesz minket mindkét nap, de persze a vidék kárpótol :)



Bőrünkon tapasztaljuk meg a turizmus torzító hatását. A gyerekek erre felé már nem is nagyon koszonnek, csak csokit meg pénzt kérnek, a „nem” válaszért tobbszor is kavics a jutalom. Orülünk, hogy ennél ártatlanabb vidék felé vesszük az irányt.
Első utunk Kathmanduba vezet. A buszra felülve osszetalálkozunk azzal a lengyel fiúval és lánnyal, akikkel az Annapurnán ismerkedtünk meg. Mondják, hogy ők az út egy részét raftingolva teszik meg, és hogy van még hely a csónakban, nem megyünk-e. Dehogy nem! :) Pár óra múlva már együtt lapátolunk a folyón. A Nap nincs az oldalunkon, a borús idő miatt igencsak sikongat a banda, amikor az első jéghideg hullámok átcsapnak rajtunk. Vannak nyugisabb részek, ahol inkább csak nézelődünk (mondanom sem kell, hogy megint van mit), aztán indőnként beindul a folyó, és vele együtt a hajó is. Jó kis adrenalin :) A folyóparti ebéd után érkezünk el a legzúzósabb szakaszhoz, ahol majdnem borulunk, a lengyel lányzó akarata ellenére mártózik is egyet :) 3-4 órával később vacogva, de nagyon jó kedvűen érünk partot.



Miután átoltozünk, a nepáli csónakosunk leinti nekünk az első arra járó helyi buszt. A kalandnak még nincs vége, mert megengedik, hogy a tetőn utazzunk. Jaj, de imádom!! :)


Vagy két órát lobogtatjuk a hajunkat a tetőcsomagtartón. Az utak továbbra sem javultak, úgyhogy jó kis rodeózás az egész. Miután ránk sotétedik, az utsó órát már az utastérben toltjük.
Jó megérkezni Kathmanduba, egy kicsit már mintha hazajonnénk. Megbeszélünk egy másnapi randit, aztán elbúcsúzunk a tobbiektől. Van szoba a szokásos szálláson, ahol gyakorlatilag beájulunk az ágyba :)