januar 21-26. Kochi/India (eszti)

Hármasunk utolsó kozos célállomásához érkezik. Zolinak még másfél napja van a repülője indulásáig, úgyhogy addig had szóljon! Városnézés, újabb fesztivál, még egy harcművészeti edzés, óriás lakomák, a világrekord méretű kártyacsata utolsó fordulói.

Este elmegyünk megnézni egy igazi bolliwood-i műalkotást a moziba. Bolliwood névvel India filmiparát illetik, ami sok tekintetben (pl gyártott filmek és nézők számában) magamogott hagyja Hollywoodot. És, hát aki akár pár percet is látott egy ilyen moziból, az tudja, hogy „külon állatfaj”. A brazil szappanoperák szereplőinek mimikája macskajancsi az indiai sztárokéhoz képest.

Még a legvadabb bűnozők is negyed óránként dalra fakadnak a vásznon, és 100 táncos előtt ropnak egyet (más túristáktól hallottuk, hogy néha a nézőkozonség is csatlakozik), mielőtt folytatnák az oldokléshez. A mi filmünk esetében tanító bácsi hősünk egy marha lábszárcsontból roktonzott nuncsákóval vert ripityára egy egész horda rossz embert. A kozonség a nagy sztárok megjelenését a filmben tapsviharral és füttykoncerttel fogadja, amihez mi is lelkesen csatlakozunk. Noha nincs felírat, a bonyolultságában a „Julia Roberts-filmektől” jócskán elmaradó torténetet azért sikerül kovetnünk. Szakadunk a rohogéstől, aztán meg kell állapítanunk, hogy az amerikai szuperprodukciók sincsenek semmivel se kozelebb a valósághoz, és talán csak azért találjuk kevésbé viccesnek, mert már jobban hozzászoktunk azokhoz a rohejes sztereotipiákhoz. A szomszéd tartomány egyébként (ahol a filmek jelentős része készül) évtizedek óta filmcsillagokból választja vezető politikusait :)
22-én délelőtt még egy fűszerboltban bespájzolunk otthonra a legkülonfélébb magvakból, porokból és keverékekből, és egy-egy szakácskonyvvel is ellátjuk magunkat, annak reményében, hogy otthon is elő tudunk majd csalogatni valamit abból az ízorgiából, amit itt nap-nap után az asztalunkra tesznek. Zoli vállalja a szállítást.

És hát, elérkezik az idő. Az utsó ebédnél kicsit veregetjük egymás vállát, hogy ilyen szuperül telt együtt ez a másfél hónap. Sikerült gyakorlatilag konfliktus nélkül levezényelni a kalandokat annak ellenére, hogy 6 hétig éjjel-nappal együtt voltunk, és India azért nem mindig a legstresszmentesebb hely :) Kettőkor aztán integetünk a reptér felé „száguldó” riksa után...
Nagyon koszonjuk, hogy velünk tartottál, Zoli bácsi! Sikerült a filozófus és az infantilis énünket is jól megbolygatni! Hála érte :)

Mi meg, újra ketten :) Sétálgatunk Kochiban, fotózgatunk, próbáljuk pótolni a gigászi elmaradásainkat az emailek és a blog terén és sokat henyélünk.











Asszem jól „befiúsodtam” a kisebbségi heteim alatt, itt az ideje, hogy megtaláljam azt a kevés nőt, ami belémszorult, és romantikázzak egyet a férjemmel :))))))

januar 17-20. Kovalam/India (eszti)

Az indiai léptékben kozeli városba „mindossze” 7 óra alatt odaér a busz. A kimondhatatlan nevű város neve: Thiruvananthapuram (még most is a konyvből másoltam ki :) ). Szálláskeresés, aztán korai fekvés, egyrészt mert fáradtak vagyunk, másrészt mert másnapra egy csomó programot tervezünk.
Hajnalban ellátogatunk a helyi küzdősport edzésére. A kalaipayattu (ezt már fejből nyomom :) ), az egyik legrégebbi harcművészet a világon. Állítólag egy buddhista szerzestes elvitte Kínába, ahol aztán ebből fejlődott ki a kung-fu. Az edzés érdekes, bár a mozdulatok még az én teljesen „analfabéta” szememnek is pontatlannak tűnnek. Miki szerint a mozgássorokban láthatunk kung-fura, karatéra és jógára emlékeztető elemeket is.
A sok-sok program itt véget is ér. Fogalmunk sincs, hogy milyen nap van, így az első múzeumnál ér minket a meglepetés: hétfő. Ez itt se a legalkalmasabb nap a múzeum- és galéria látogatásra... Nincs sok vesztegetni való időnk, két óra múlva már ülünk a tengerpart felé zotyogő buszon.
Kovalam tengerpartja igen kiépített, és népszerű a túristák és a helyiek korében egyaránt.







Két és fél napunk van itt. Az óriás hullámoknak koszonhetően rengeteg időt toltünk a vízben ugrálással, a srácok a szorfozésnek is adnak egy esélyt. Elképesztő ereje van a hullámoknak, néha onkéntelenül bukfencezünk a víz alatt, máskor úgy odavág a tengerfenékhez, hogy kisebb-nagyobb foltokkal hagyjuk el a tett helyszínét. Valószínűleg nem teljesen veszélytelen szórakozás, de nem akaródzik ellenállni :)

Az utsó délután aztán „békésebb vízekre evezünk”, és bejelentkezünk egy jóga órára. Nem mondom, hogy nem naívság indiában az első helyre beesve, minden nemű ajánlás nélkül pénzt adni bármiért is. Nesze nekünk: jó borsos ár, az igért időtartam fele, és az elvárható szakértelem százada a jutalom. A srác farmerban nyomja végig az órát, ami végül is nem gond, mivel nem csinál semmit. A matracok a penész miatt a Camembert sajtott juttatják az eszembe, az állítólagos tanár kezéről áradó „illatról” inkább nem is beszélek. Feledhetetlen élmény...
Azért este egy sor mellett mégiscsak megpróbáljuk elfelejteni :) Folytatjuk a gigászi kártyacsatát, amit Zoli érkezésekor kezdtünk. A pontok már ezres nagyságrendben mozognak!
Elérkezik az idő, és ennek a tengerpartnak is búcsút intünk. El kell indulnunk vissza Kochiba, mert Zoli két nap múlva repül vissza az oreg kontinensre. Mivel az utunk a kimondhatatlan nevű városon át vezet, így ha minden múzeumot nem is, de legalább egy palotát van szerencsénk belülről is megtekinteni. A kifejezés két okból kifolyólag sem pontos. Az egyik, hogy csak vezetővel lehet az épületbe belépni, a miénk pedig olyan tempót diktál, mintha teljesítménytúrán volnánk. Ha futás kozben még látnánk valamit, azon segít az áramszünet. A Zolinál lévő mini zseblámpa fényét kihasználva azért mond a néni pár szót a kiállított tárgyakról, azért nem maradéktalan a tárlatvezetés. A végén, amikor jelzi, hogy adhatunk neki borravalót, a kovetkező csoportra gondolva megkapja tőlünk az elemlámpát :)
Aztán irány Kochi, bár vonat és nem kocsi... Hahaha

januar 13-16. Kumily/India (miki)

Kochi-tól átmenetileg búcsúzunk, és kivételesen kerülő útvonalat választva indulunk el új célunk, Kumily felé. A pályudvaron hagyjuk csomagunk nagyrészét, és vonattal lemegyünk Alleppey-ba. Onnan helyi hajójárattal fedezzük fel a keralai vízhálózatot. A három órás út alatt kis csatornákon és nagyterületű vízfelületeken át csobog fahajónk. Az apró megállókban utasok fel és leszállnak, kalauzunk jegyeket oszt, csilingel, majd az út vége felé sok utasához hasonlóan ő is elbóbiskol. A lassan haladó hajóból jól látni, hogyan élik a helyiek a vízen, és a szárazon mindenapjaikat.





A verandán üldogélő vagy utcán sétáló emberek vidáman integetnek a hajó utasainak, mintha ez valami látványosság volna, és nem ezredszerre látnák, ahogy túristák fotózzák őket. A vízben térdig álló nők mossák ruháikat, csónakokban halászok, fuvarosok eveznek dolgukra. Sok nagy, bambusz és nád borítású túristákat szállító lakóhajóval találkozunk. Kicsit irígykedve nézem, hogy a 24 órás út során mindenféle foldi jóval kényeztetik tehetősebb utitársainkat. Késő délután ér véget vizi kalandunk, amikor átszállunk egy félig nyitott távolsági buszra.

A buszsofőr az átlagosnál is gyorsabban és kiszámíthatatlanabbul vezet. Az egyik megállónál neki is megy egy másik busznak. Igaz, őt ez nem nagyon zavarja. Menne is tovább, de a másik busz sofőrje és utasai nem osztják véleményét. A lincshangulatot és a tomeget csak a semmiből hirtelen előtermő rendőroknek sikerül csokkenteni. A kiabálás, tolongás annyira érdekesnek tűnik, hogy az utasok leszállnak nézni az ingyencirkuszt. A műsor azonban gyorsan, és vérontás nélkül ér véget, és már robogunk is tovább, így estére meg is érkezünk Kumilyba. A megállóban hagyjuk, hogy egy minden hájjal megkent muszlim férfi elvigyen megmutatni a vendégházát. A tisztaság és az ár is meggyoző, így orommel maradunk. Hullafáradtan dőlünk ágyainkba.
Reggel korbenézünk, hogy milyen programok vannak a hely híres vadrezervátumában. Eloző, hopponmaradt tigrisleső tapasztalatunkkal a tarsolyunkban kicsit szkeptikusak vagyunk. Az árakat meglátva pedig már tiltakozóak is :) Egy 3 órás erdei sétáért fejenként 5000 Ft-ot kéne leszurkolnunk. Helyette befizetünk egy esti fozőtanfolyamra annak reményében, hogy elleshetünk valamit az itteni mesés konyhaművészetből. Ezután bringát bérlünk, de az elmúlt napok tempója, nemalvása mindhármunkan meglátszik. Rovid karikázás kovetően a szobában kotünk ki, és alszunk, mint az óvisok ebéd után.

Este hatkor jon értünk szakácsmesterünk, aki nappal riksát vezet. A családi ház női tagjaival kiegészülve tízig folyamatos a preparálás, kostólgatás.


Nap végére megtanuljuk, hogyan kell kókuszt reszelni tradícionális módon, hogyan készülnek a mesés és rafinált fűszerkeverék csodák. Elsajátítjuk az indiai kenyér sütésének fortélyait, ellenálunk az ínycsiklandozó hal-curry hívásának, és Viki kishúgom nagyszületésnapjának alkalmából még egy helyi sort is legurítunk. Az estét egy félig általunk készített pompás vacsora zárja.



Másnap jól kihasználjuk bringáinkat, és óriás kaptatókon kapaszkodunk a kardamommal és más fűszerkkel borított hegyek felé.



Negnézünk egy fűszerkertet, ahol vezetőnk még tovább bővíti fűszeres ismereteinket. Egy kútban Zoli egy kb. 2 méteres kígyót lát.

Minket is hív vissza, hogy nézzük meg az állatot. Vezetőnk megnyugtat minket (nem adja elő magát elég meggyozően), hogy csak egy ártalmatlan példánnyal van dolgunk. Azért felhívja kollégáit, hogy agyoncsapják a kígyót. Tervükről lebeszéljük őket és csak reméljük, hogy a jovőben a hüllő békésebb helyen huzza meg magát. A jelenet után végigkóstoljuk a friss kakaót, kávét, mustárt és ki tudja még mit. Az orrunkat és tudatunkat betoltő illatoktól szinte szédülve jovünk el a helyről.


A kábulat ellen jó a lejtős szerpentínen való gurulás. Kora estére érünk vissza a városkába. Amikor leadjuk cangánkat halljuk, hogy valami baj tortént a kornyéken. Már napok óta, akárhová megyünk feketeruhás, mezitlábas zarándokokba botlunk úton-útfélen.



Ők Ayappa istenség hívői. A viszonylag új jelenség (kb. 30 éve kezdődőtt) mára a világ második legnagyobb zarándoklatává nőtte ki magát. Évente kb. 1-1.5 millióan kellnek útra, hogy 41 napos bojtolés és a helyi zarándokhelyek végigjárása után leróják tiszteletüket a Kumily kozelében lévő erdei templomban. Idén az esemény utolsó napján akkora tomeg gyűlt ossze a kis épület koré, hogy 102 embert magával sodort és agyontaposott a hívők hada. A sebesültek száma 2000-re tehető. A hír hallatán megdobbenünk. Kérdezzük magunkat, egymást, hogy lehet, hogy emberek számunkra ennyire értelmetlennek látszó módon halnak meg. Pár órával késobb azonban rájovünk, hogy nem kell vallási fanatizmus az ilyen szornyűségekhez. Az index internetes híroldalán olvassuk a hírt, hogy három fiatal lányt agyontaposott a tomeg egy pesti szórakozóhelyen. Az előbbi esemény miatt a parkot bezárják, így mi is továbbállunk Kerala kimondhatatlan nevű fővárosa felé.

januar 10-12. Kochi/India (eszti)

Most már India déli csücskében vagyunk, igazi trópusi vidék. Pálmafák, banán, kókusz, és óriás hőség. Kerala tartomány igen érdekes fekvésű. 500 km hosszú tengerpartjával párhuzamosan édes és kevert vizű folyók, csatornák, tavak rendszere szovi át a szárazfoldet. Majd a fél tartományon át lehet haladni csónakkal. A szigeteken sokszor csak egy maréknyi család él, vásárolni,iskolába, orvoshoz kenukkal jutnak el. E „vizi világ” legjelentősebb városa Kochi, amely maga is tobb szigetből áll. A komp 11 forintért visz át az új városrészből a régibe :)
Itt (ismét) mintha megállt volna az idő. Egy teljes napot azzal toltünk, hogy a kis utcákon bolyongunk, nézzük a lakókat, amint sütogetnek, adnak-vesznek, gombfoci szerű játékkal játszanak, élik mindennapi életüket.





Keralát India fűszeres dobozának is nevezik. A domboldalakon fűszernovények elképesztő széles választéka nő, amely a tartomány fő export cikke. Apró kis uzletek százai értékesítik itt kis- és ipari mennyiségben a curry-t, borsot, fahéjat, vaníliát, szegfűszeget, mustármagot, csilit és még sorolhatnám.
A tengerparton gigantikus halászhálók ritkítják a víz óvatlan lakóit. Itt is széles a választék: tarisznyarákok, tonhalak, poroly cápák, tintahalak, lepényhalak és sok olyan teremtmény, amit nem ismerünk. Biztos azért is, mert lassan fél éve, hogy nem eszünk húst, de inkább mészárlást mint sem ínycsiklandó bőségtálat lát a szemünk. Ettől függetlenül jó darabig nézzük, ahogy a helyiek kiabálva licitálnak az épp kifogott halóriásokra.


Ittlétünk alatt tobbszor ellátogatunk fesztiválokra, amiben Kochi igen csak bővelkedik. Csak januárban van három 5-7 napos unnepsorozat. Színes a program: dobosok, fúvósok, feldíszített elefántok hada, este jelmezes táncelőadások.




Jó érzés, hogy nem vált csupán túrista látványosságá a dolog, az indiaiak száma jóval túlszárnyalja a máshonnan érkezőkét. A város vallásbeli megoszlás egyébként legalább ennyire színes. Sarki hindu szentélyek, hófehér katolikus templomok, híres zsinagóga és számtalan mecset tanusítja ezt.

Mindehhez ráadásul érezhető tolerancia párosul. Ahhoz képest, hogy a szinte teljesen hindu északon milyen erős a fegyveres katonai jelenét, itt még egy aprócska rendőrocskét sem látunk.
A harmadik napot az előre befizetet egésznapos, csoportos hajókázással toltjük. Gyonyorű a kornyezet, nagyon érdekes a vidék. Szűk csatornák és óriás nyitott terek váltogatják egymást, apró pálmafákkal borított szigetek és banán ligetek kozott suhan tradicionálus csónakunk.






A kókuszdió számunkra ismert, már így is igen széles felhasználási repertoárja tovább bővül. Két nő megmutatja nekünk, hogy a dióról leszedett „hajat” miként lehet kotéllé sodorni. Olyan elképesztő ügyességgel mozog a kezük, hogy alig hiszünk a szemünknek.

Sajnos az élmény értkéből levesz, hogy a túravezető bácsi kissé pénzéhes, ráadásul úgy beszél velünk, mintha óvisok lennénk. Számomra ismét bebizonyosodik, hogy ha csak teheted, szervezd magad: tobbet és igazibbat látsz, ráadásul a toredékébe kerül. Azért mondanom se kell, hogy egész jól szórakozunk az óvóbácsi próbálkozásain , és jó kis napot toltünk el.

Ja, es meg van a hazajegyunk: marcius 19 :)))))