augusztus 6-9. Wutai Shan/Kína (miki)

Datongból 4 óra, álomszép tájakon átvezető buszozás után érkezünk meg Wutai Shanba, ami magyarul ot teraszos hegyet jelent. A csúcsokon kívűl az itt található tobb, mint 50 buddhista templom miatt is érdekes a hely. Már a buszon hagyjuk magunkat rábeszélni az első szállásra. Az ára nagyon jó, igaz ehhez az Eszti helyi árusokat idéző alkudozása is hozzájájárul. A bérelt szoba minősége híven tükrozi az árát. Az egyik este arra leszünk figyelmesek, hogy a plafonról az ágyrunkra csopog a víz. Lemegyek megemlíteni a tulajnak, mire ő mosolyogva a kezembe nyom egy tekercs celluxot :).

A természet és a spiritualitás Kínában is nagy vonzerőnek számít. A kis faluban tobb ezer helyi túrista van, majdnem annyian, mint az őket kiszolgáló árusok, éttermek, hotelek.

A tervünk így csak félig sikeres: a várost ugyan sikerült hátrahagynunk, a tomeget azonban már nem. A kovetkező három napban megnézünk vagy egy tucatot a hegyek kozott megbújó színes, tibeti templomokból. Kínának ezen a részén ugyanis a tibeti és a mongol buddhizmust gyakorolják.







A napok túlnyomó részét azonban a szobánkban toltjük, amiért egyértelműen a bunkó kínai túristákat okolom :). Az utolsó napon, az elhasznált wc-papír mennyiségéből már sejtettük, hogy valamikor, valahol, valami olyat ettünk, ami az elkovetkező időszakban igencsak megkeseríti majd az életünket.


A Kínai (túl) Nagy Fal(at?): az eddigi országokban vendégként próbáltuk a helyi szokásokat és kultúrát tiszteletben tartani. Ez igaz volt még akkor is, ha nem értettük, vagy ne adj isten nem szerettük azokat. Itt azonban, a mi normáinkkal mérve akkora tahók az emberek, hogy azt csak akkor hinnétek el, ha ti is itt lennétek, és a bőrotokon tapasztalnátok meg. A kopkodés, lokdosődés, nem-sorbanállás és az arcodba akár hosszú percekig bamba pofával bámuló tomeg az alap. Nagyjából mindent úgy űznek itt az emberek, hogy az kicsapja a biztosítékot. Szegény Eszti finom lelke teljesen kész van, és már-már bepakolta őket a húdenagyonutállakmindannyiótokat kosárba:). Nekem úgy tűnik, hogy részben a mindent átható igénytelenség lehet a ludas.

Mindenhol mocsok van, senki nem figyel a másikra. Sokszor egyszerűen egymásnak mennek az emberek emiatt. A napokban például az Esztit egyszerűen elsodorta egy buddhista szerzetes egy olyan 5 méter széles úton, ahol senki más nem járkjált. A jóember, aki elméletileg nőt soha nem érinthet, úgy sétált tovább, hogy észre se vette a torténteket. A dolog másik fele a mi kondícionálásunk. Már gyerekként megtanultuk, hogy mit illik és mit nem. Itt meg millióan tesznek rá, és mintsem tudva a mi kis normáinkról, idegesítik a magyar utazót. A dolgok első felén nem sokat tudunk változtatni. A másikon meg egyenlőre nem tudunk, illetve hülyék lennénk :). Igaz, azért próbálkozunk. Minden nap megfogadjuk, hogy igyekszünk toleránsabbak lenni, de 10 perc is elég hozzá, hogy tobb országon át meditációval csiszolt bensőmben olyan dühot érzek, hogy legszivesebben felképelném a kovetkező bamuló-kopkodőd. Szinte vicces, hogy mennyire nem tudok uralkodni az érzelmeimen. Olyan, mintha egész Kína az én türelmemet próbálgatná, kozben meg én fordítom le magamnak az érkező ingereket! Ilyenkor kissé szomorúan jovok rá, hogy milyen messze vagyok még az állandó belső nyugalomtól, illetve ilyenkor a belső érzelmeim kivetüléesként, eltorzítva látom a világot és nem olyannak, amilyen az valójában. Edzésnek elsőosztájú a hely.