Sokat gondoltunk erre a pillantra. Vajon milyen érzés lesz, amikor már csak pár óra lesz hátra bő egy éves ázsiai utunkból? Alig bírjuk majd kivárni, hogy végre hazaérjünk? Vagy épp ellenkezőleg, maradnánk még, és nehéz lesz a búcsú?
A valóság persze mindig talál új alternatívát :) Az igazság az, hogy ezek az órák viszonylag mentesek a érzelgősségtől. Az éjjel szarrá csípkedtek minket az ágypoloskák, ezért már hajnali 3-kor kikeltünk az ágyunkból, és jobb hijján órákon át félálomban járkáltunk a város sötét utcáin. Mire délután a reptérre kerülünk, már teljesen hullák vagyunk, és minden tagunk viszket. Nem ilyennek képzeltük a búcsút, dehát ez a jó Indiában, ember tervez... :)
Még búcsúzóul résztveszünk egy közelharca emlékesztető gépbe szállásban, aminek persze semmi teteje, hiszen mindenkinek helyjegye van, de hát a szokás ugye itt is nagy úr. Aztán nekiindulunk a 25 órás marathoni repülésnek. Hajnal tájékán átszállunk Szaudi-Arábiában. Az amerikai filmeken nevelkedett szemünknek kicsit nyugtalanító a fejkendős, szakállas arab férfiakkal teli reptér látványa :)A világok találkozása a vásznon is megjelenik. Az arab repülőn, amikor Shrek-et vetítik, kikockázzák Fióna szemérmetlen dekoltázsát...
Közben monitoron követhetjük a útvonalunkat. Egyszer mély álomból felébredve látom, hogy Magyarország felett járunk. Kinézek az ablakon, és ott ragyog Budapest. Istenem! Integeteg nektek :)
Aztán reggel leszállunk Londonban. Abban a percben kezdem el felfogni, hogy visszaértünk Európába, amikor a pilóta bemondja, hogy 7 fok van... Itt még vagy 5 óra várakozás, még egy gép, és megérkezünk Dublinba. Első dolgunk, hogy a reptéren beülünk egy pub-ba. Én elsírom magam, amikor belekóstolok a Jamesonba, az íze százával hozza vissza az emlékeket a dublini évek bulijairól, barátokról, egy elmúlt életről.
Fél óra buszozás után megérkezünk a belvárosba. Micsoda rend és tisztaság van itt! És hol vannak az emberek? És autók? És milyen csend van! És nem is néz minket senki. Sehol egy döbbent vagy kíváncsi arc. Egy darab riksás sem akar minket elvinni, és olcsó szobát sem ajánlgat senki. És még tehenek sincsenek az utcán...
Érdekes érzés. Egy felől annyira valószínűtlen újra a Talbot street-en sétálni, másfelől viszont valahogy mégis a világ legtermészetesebb dolga. És ez az érzés kísér minket az elkövetkezendő heteken végig. Nagyon furcsa, ugyanakkor tök természetes.
Barátaink nagy többsége nem tudja, hogy jövünk, úgyhogy jó kis meglepetés bulival indítunk. Van ölelkezés rendesen :) Innentől pedig nem lassul a tempó. Másfél hetet töltünk az ír fővárosban, és hát maradjunk annyiban, hogy ez nem egy wellness hétvége. Minden este buli valamerre, aztán reggel nyomás tovább.
Sorban találkozgatunk a barátainkkal, közben otthonról megérkeznek a testvéreink és néhány barátunk is. Visszalátogatunk a munkahelyeinkre, és közben mindig beugrunk egy pub-ba. Hiába, ez Dublin :) Az ihletett elme pedig mi mindenre nem képes: a golf pályán megidézzük Iwo Jima szigetét és néhány lego emberkét is (akik első ránézésre talán ráknak tűnhetnek, de nem, ők legok ) :))
Ezúton is szeretnénk bocsánatot kérni tőletek Attila, és tallagh-i lányok, hogy nem jutottunk ki hozzátok!! Nagyon reméljük, hogy hamarosan pótolni tudjuk a találkozást!!!
És hát hogyan is lehetne méltóbban búcsúzni a zöld szigettől, mint egy Szent Patrick Nappal. Ez az írek nemzeti ünnepe, amikor mindenki zöldbe öltözik, az utcán ünnepel, és reggeltől-estig issza a Guinnesst. Mi is kivesszük a részünk :)
Sok a búcsú, mégis vidám ez a másfél hét. De jó titeket újra látni!!
Végül nincs más hátra, mint előre: irány Budapest!!!
Belőlem a Ferihegyen már csak annyi jön ki, hogy „jajajajajaj jajaj jajaj jajaj jajajajjaajajajajjaj”
Nagy idők ezek, mi meg kicsik, jajajajajaj......
JAJJ, DE JÓ ITTHON!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!
