december 2-9. Birtamod/Nepál (miki)

Előszor pár (élet)kép:









Ma sem megyünk iskolába. Nem nessze innen ugyanis van egy idősek otthona. Mivel az Esztivel mindketten tobb éven át dolgoztunk ilyen intézményben, elhatározzuk, hogy itt is megpróbálnánk valamilyen módon segíteni. Házigazdánk kerít egy helyi lányt erre a napra, aki állítása szerint ismeri a helyet, így nem vadidegenként kopoktatunk be. Szonja, az alkalmi idegenvezetőnk 17 éves, kedves lány, de sajnos hamar kiderül, hogy nemcsak a helyet nem ismeri, de azt gondolja, hogy mi kirándulni szeretnénk. Elmegyünk ugyan az „idősotthonba”, de egyrészt egy lélek sincs ott, másrészt az épület egy nagy csarnok, szobák és egyáltalán minden nélkül, ami kellhet egy ilyen intézményben. Szonja azt mondja, hogy azért üres a hely, mert mindenki imádkozni ment a kozeli templomba. Mi is kovetjük láthatatlan oregjeiket, de a folyóparti épületek egyikében sem találunk rájuk. Nekünk a programváltás csak akkor esik le, amikor már a 4. templomba megyünk be, és az oregekről már egy szó sem esik. Elmegyünk megnézni egy hamvasztóhelyet, ahol fiatal fiúk turkálnak a hamu és homok keverékében fémpénz és ékszerek után kutatva. Megpróbáljuk megtudni, hogyan tudnánk az idősotthon projektet feléleszteni. Szonja kérdésünkre kérdéssel felel: van-e kedvünk megnézni a kozeli piknikező helyet? Sakk-matt. Az Esztivel mosolyogva nézünk ossze, és búcsúzunk világjobbító tervünktől. A piknikező helyről már mi is hallottunk, amelynek említésére minden helyi lázba jon. Hát így is jó, legalább valami szépet látunk, gondolom magamban. Két óra decemberi hőségben való gyaloglás után érkezünk meg a csoda-helyre, ami egy lakótelepi játszótér komolyságával és szépségével vetekszik. Nem is nagyon értjük a dolgot, de nem is kell. Visszaindulás előtt leülünk egy teára, azaz csak szeretnénk, mert a nepáli kedvességet és alkoholszeretetet reprezentáló két férfi kérdezés nélkül rendel nekünk egy üveg sort:). Mi is viszonozzuk a kedveséget, majd beszélgetésbe elegyedünk. Megtudjuk, hogyaz idősebbik és részegebb férfi valamilyen szuper-mérnok koponya, de jelenlegi állapotában még azt is nehéz elképzelni, hogy kettőig el tud számolni. Nagyon tort angolsággal megosztja velünk élete egyik meghatározó élményét, hogy egyszer együltő helyében megivott 17 üveg sort :). A másik fazon is zseniális. Hosszasan ecseteli, hogy milyen keményen dolgozik. Megérdezzük, hogy mit csinál szabadidejében. Ránk néz, nagyot kortyol soréből, majd kijelenti, hogy neki olyan nincs. Az Esztivel jót nevetünk a viccen, és mondjuk, hogy szertnénk neki dolgozni, azonban látjuk, hogy új ismerősünk rezzenéstelen arccal figyelik reakciónkat. Itt ül velünk szemben sorozve csütortok délután, és teljesen beleéli magát, hogy nincs szabadideje. Nem is tudja milyen boldog.
Pénteken sem jutunk el az iskolába. Egyik ismerősünk szerepel egy nepáli filmben, aminek ma van a premierje Birtamodban. Amikor nem kell jegyet vennünk még nem gyanítunk semmit. Sőt, még akkor sem, amikor leültetnek az első sorba, és mindenféle nagykutyáknak mutatnak be minket. Az első intő jel, amikor egy feltünően jó angolsággal beszélő fiatalember hozzánk lépve megkérdezi nevünket, és azt, hogy hogyan kell ejteni, majd ezután odalép a mikrofon elé, és elkezdi felkonferálni az eseményt. Ettől a pillanattól kezdve minden úgy megy, mint a karikacsapás. Lekapcsolják a lámpákat, csak egy reflektor világítja meg a vorosszőnyeget, aminek az egyik vége úgy kunkorodik, hogy a terembe belépők majd mindegyike felbukik.

A konferanszié szólítja a neveket. Jon a rendező, a producerek, az ilyen-olyan munkatársak, a színészek szépen sorban, kapnak virágot és egy szép fehér selyemszalagot a nyakukba. Félig élvezem csak a produkciót. A másik felem azért konyorog, hogy nehogy minket is kicibáljanak. Egyszer csak a mikrofonba zúduló nepáli szóáradatból kihallok egy ismerős szót: Hungary, jaj ne!!!! De!! Felolvassák neveinket és hívnak minket is. Sétálunk ki polóban, túrapapucsunkban, kb. 800 ember tapsol nekünk. Kezetfognak velünk a már kint ülők és pár kedves mondat után leültetnek kozéjük. Csak félve merek korülnézni, leginkább a műsorvezretőt, vagy az Eszti csodálkozó arcát nézem. Pár perc múlva lecsendesedik a belsőm. Oké, semmi gond kihivtak, és akkor mi van, nem nagy ügy. Mielott azonban nagyon megnyugodnék, a szemem sarkából látom, hogy az egyik színész mikrofont ragad és elkezd énekelni, gondolom egy betétdalt. Elég ügyes, jó a hangja, jól is táncol, oriási az ováció. Ettől ő is beindul és elkezdi felhúzni székjeikből a színészeket, a készítőket és persze minket is. Elég képtelen a szitu. Ott táncolunk kb. 10 nepáli sztárral a vorosszőnyegen egy rakás tapsoló fiatal elott, a kamerák és fényképezők keresztüzében egy olyan filmnek a zenéjére, aminek még a címét sem tudjuk :) Lassan szerencsére vége a hacacárénak és bevezetnek minket a VIP szekcióba, ami itt puha ülést és a szünetben egy ingyen kólát jelent. A film egyébként egy egyszerűsített torténet a szabad szerelemről, motorokról, trendi fiatalokkal, bazi sok énekléssel és verekedéssel. Ami nekünk kozhelyes, az a kasztrendszerben felnőtt nézőknek egy változó Nepált mutat. A kozonség együtt él a filmmel, nevetnek, tapsolnak ha a főhos frappánsat mond vagy üt, és huhognak, amikor a rosszfiú van a nyeregben. Ez sokat dob az élményen. Meglepetésünkre nincs happy end. Hős a végső osszecsapás alkalmával véletlenül a hősnő torkát is elvágja. Kifelé menet még odaállítanak a kamerák elé, és kérdeznek Nepálról és a filmről, de erre már szinte rutinból válaszolunk frappánsaka :).
Szombaton elmegyünk kedvenc kis falunkba, ahol nagy ünneplés van. Sok kilométeres korzetből jonnek ide ma az emberek, akik az elhunyt hozzátartozóik lelkéért imátkoznak, adakoznak a szegényeknek, betegeknek és szent embereknek. Óriási a tomeg, melynek célpontja a helyi templom, ahol mindenki háromszor korbesétlva szórja a rízs és kukorica adományt a kéregetőknek.




Nekünk nagyon kemény a jelenet. A tomeg nagyságát, csak annak szervezetlensége múlja felül. Mindenki lok mindenkit. Minket is sodor a tomeg, kozben hull a fejünkra a rízs és virágzápor. A kéregetők kozott vannak meztelen gyerekek, idősek, a legalsó kasztból származók, vakok. Szerintem eddigi utunk legmegrázóbb élményét a leprás kéregetők okozzák. A meztelen testüket sebekkel és vérző kotésekkel boríttot hiányzó ujjú, hiányzó végtagú emberek látványának emléke szerintem sokáig elkisér majd minket.
Vasárnaptól újra az iskolában tanítunk. Kozben én hosszú idő után elkezdtem egy konditerembe járni, ahol a helyi keménylegények, olyan kedvesek, mintha valami meséből léptek volna ki. A terem vezetője, pedig leginkább egy jóga gurura emlékeztet.
8.-án, reggel még sotétben botorkálunk egy utolsó tanítási nap felé, amikor az Eszti lába beleakad valamibe. Elesik és elég csúnyán meguti magát. Vérzik a szája, az arca, a térde is. Eljutunk ugyan az iskoláig, de addigra már látszik, hogy valamai nincs rendben a bal karjával. Elmegyünk a helyi kórházba, ami nemcsak, hogy elég spártai, de elég rémísztő is torténete van. A múltban rendőrorsként műkodott, amit 5 éve a maoista gerillák megtámadtak, és 15 rendőrt megoltek, majd menekülés kozben felborult az autójuk, és ketten kozülük is meghaltak. Ezzel a kísérővel kicsit viszolyogva megyünk be, barátaink kíséretében. A rontgenezés elég 19.századira sikeredik, de legalább már mosolygunk :). Az eredményt két orvos, egy nővér és három beteg együtt elemzi. Nincs nagy egyetértés a szakemberek kozott, így várnunk kell, amíg az ortopéd sebész megérkezik. Ot óra múlva visszamegyünk, amikor a kedves orvos remek angolsággal, és kis rajzocskákkal is bemutatja, hogy miként repedt el az Eszti alkarja. Nem a legszuperebb hír, hogy 3 hétig felkotott karral kell utaznia, de legalább nem kell begipszelni. Ezzel a felemás érzéssel, az Eszti meg fájó karral zotyogi végik 14 órás buszutat fel Kathmanduba. Azért utazunk fel a fővárosba, hogy találkozzunk Zoli barátunkkal. Nagyon orülünk neki, és annak, hogy az elkovetkező 6 hetet együtt toltjuk Nepálban és Indiában.

november 26 - december 1. Birtamod/Nepál (eszti)

Pénteken reggel ismét az állami iskolában kezdünk. A gyerekek már eggyel bátrabbak, de nem hiszem,hogy sokat értenek belőlünk, pedig próbálunk nagyon lassan, egyszerűen beszélni. Itt velünk van az angol tanár, úgyhogy amikor nagyon reménytelenek az arckifejezések, fordít kicsit. Nem csak az ablakok hiánya mutatja, hogy nem Magyarországon vagyunk, ha valaki nem figyel, jókorát kap a fejére. A két óra után elbúcsúzunk az itteniektől, folytatniuk kell a tananyagot. Egy jeep tetőcsomagtartóján utazunk át a privát iskolába, amikor hívnak minket, hogy 80 km-re innen van egy két napos konferencia, ahol szeretnék, ha beszélnénk a pozitív gondolkodásról :) Kikérjük magunkat a suliból, és egy óra múlva már buszozunk is Biratnagar felé. 3 óra idegkuszáló rázkódás után megérkezünk, és mielőtt igazán magunkhoz térnénk, már hallgatjuk az előadásokat nepáliul. Mi a tokot keresünk mi itt? :) A második nap, miután már x órája próbálunk érdeklődő arckifejezéssel figyelni a számunkra teljesen érthetetlen beszédekre, kérik, hogy adjuk elő a mi sikertorténetünket :) Ilyen nem nagyon lévén, mesélünk egy kicsit arról, hogy hogyan segít nekünk a meditáció, meg hogy vicces, hogy ők kérnek minket, hogy a pozitív gondolkodásról beszéljünk, mikor pont ezt próbáljuk a nepáliaktól eltanulni, akik százszor jobbak ebben :) Kapunk egy szép kis bizonyíványt, hogy résztvettünk a konferencián, eszünk egy csoda ebédet, aztán elindulunk hazafelé, Birtamodba.

Vasárnaptól új hét kezdődik az iskolában (itt csak a szombat a szabadnap), úgyhogy szorgosan járunk a kis privát iskolánkba. A Miki az elejétől kezdve tok jól nyomja, nekem egy kicsit nehezebben megy, hogy mindig megtaláljam az életkornak megfelelő hangot. Lassan azért jovok bele a dologba, és egyre konnyebben telik el az a 40 perc. Hétfőtől kérjük, hogy had menjünk be együtt egy terembe, és innentől kezdve már tényleg igazi szórakozás az egész, nagyon jól elvagyunk a gyerekekkel. A privát iskolában minden tantárgyat angolul tanulnak a gyerek, már 3-4 évesen angolul beszélnek hozzájuk a tanárok, úgyhogy elképesztő ügyesek. Ezek a privát iskolákat egy világ választja el az államiaktól. Az épület gyonyorű, a gyerekek sokkal magabiztosabbak, szinte fáj látni, hogy az esélyegyenlőségnek mennyire nincs esélye.
Mesélünk nekik Magyarországról, Európáról, kérdezgetjük őket Nepálról, és sokat játszunk. A kicsiket tanítjuk számolni magyarul. Nem sok olyan édes dolgot láttam életemben, mint amikor 30 apró nepáli gyerek, egyenruhában, gondosan fésült hajjal ismétli, hogy ed ketó harom... Megtanítjuk azt, hogy szia, és innentől kezdve a városban sétálva sokszor visszhangzik a magyar koszonés :) Közben mi is egyre több szót tanulunk meg nepáliul, úgyhogy alakul a kommunikáció.



Az estéket sötétben töltjük, mivel minden nap két órás menetrendszeri áramszünet van. Elemes lámpánál kártyázunk a házigazdánkkal, sokszor csatlakoznak a barátaik is. Mindenki beszél angolul, úgyhogy úri dolgunk van. Egyik újdonsült barátunk tollasozik reggelente, mi is csatlakozunk. Újra bebizonyosodik, hogy sokkal kevesebb dolog kell a boldogsághoz, mint mi gondolnánk: nem kell sportcsarnok, a kertek alján hajnali 6-kor szuper játékosok ütik a labdát minden reggel.

December 1-én újabb szülinapra ébredünk, valaki megint csatlakozik a 30-asok klubjához: Isten éltessen, drága Noi!!!! (Születésnapod alkalmából itt újra általános sztrájkot hirdetnek, úgyhogy mi is szabadnapot kapunk az iskolából :)

november 21-25. Birtamod/Nepal (miki)

A hét első munkanapján, vasárnap reggel kezdünk tanítani a Newton’s Akadémián, ami egy magániskola. Az oktatás a miénkhez hasonló 12 osztályos rendszerben folyik. Nem állítom, hogy túlszervezték volna a projektünket. Beszélgetünk az igazgatóval pár percet, aki elmondja, hogy milyen fontos az itt létünk, és, hogy milyen üzenetet közvetítünk a gyerekeknek. Meghallgatjuk, hogy ő majd javasol stratégiát, és hogy segít kidolgozni nekünk egy jó kis menetrendet az iskolában. A monológját befejezve elindul körbevezetni minket - gondoljuk mi. Az első terembe benyitva megkérdezi, hogy melyikünk kezd ebben az osztályban tanítani. Az Esztivel összenézünk, hogy jól értjük-e a kérdést. A teremből, a mienkéhez hasonló csodálkozással néz minket vagy 30 nepáli kisiskolás. Nincs idő habozni, belépek a tanár nélküli terembe. Ahogy csukom be az ajtót még látom, hogy az Eszti is hasonló sorsra jut. Koszonok a katonás fegyelemmel álló osztálynak. A 12 év körüli gyerekek tiszta egyenruhában, egyszerre koszonnek vissza. Kicsit zavarban keresem a megfelelő szavakat. Rogtonzok valami bemutatkozás félét. Mesélek magunkról, az utunkról, Magyarországról. Van, akit annyira leköt a külsőm, hogy nyitott szájjal bámul, mint valami cirkuszi produkciót. A gyerekek egy része nem érti az akcentusomat. A többiek meg mosolyogva sugdolóznak. Szerencsére azonban nagy a kíváncsiság és a figyelem. Jönnek a kérdések, és elég jól elszórakoztatjuk egymást e kicsengetésig. Hát így kezdődik az első iskolai napunk, mint póttanárok.

Öt órát küldünk le egyhuzamban. Az órák ’anyaga’ elég széles skálán mozog. A nagyok kérdezik, hogy a mi házasságunk szüleink választása alapján, vagy szerelemből született-e. Kíváncsiak Magyarország gazdaságára, földrajzára, hogy milyen zenét hallgatunk, és kérnek énekeljük el a magyar himnuszt. A kicsik azt szeretnék tudni, hogy miért kék az Eszti szeme, nekem miért nincs hajam, melyik kasztba tartozunk, hogy mondják japánban a sziát, és hogy hozzájuk miért nem jön a Télapó. A szünetekben a tanáriba menekülünk az autogram kérő gyerekek elől, ahol a tanárok ugyanolyan csodálkozással figyelnek minket, mint diákjaik. Délután kettőkor egy tanár megkérdezi, hogy nem fáradtunk-e el. Mi lecsapunk a lehetőségre, és a mélyvizből egy csésze tea elfogyasztása után csöppet zilálva, de feldobva úszunk ki.
Hétfőre azonban egyből szabadnapot kérünk :), ugyanis meghívásunk van egy nepáli esküvőre, amit semmi pénzért nem hagynánk ki. A menyasszony részéről érkezik az invitálás a hindu szertartásra, ezért már korán ott vagyunk, hogy fogadhassuk a vőlegényt és családját, illetve mindenkit ,akit ő hívott meg. A reggelre hirdetett ceremónia nepáli pontosság szerint kb. délben kezdődik el, mert a vőlegény késik vagy két órát :)

Az egész esemény nagyon színes és hangos. A menyasszony tűzpiros ruhában ül vőlegénye mellett, akit életében kétszer látott. Egyszer beszélgettek, másodszor pedig a fiú elment megkérni a kezét. Nepálban a mai napig az esküvők többsége a szülők választása alapján köttetik. A szülők az adott fiú/lány esetében a helyi szokás és vallás szerint, a kasztot és alkasztot figyelembe véve, kiválasztják a megfelelő partnert, igaz, ma azért már a gyereknek is sokszor van beleszólása, sőt vannak már szerelem házasságok is. A most előttünk zavartan ülő ifjúpárra, azonban láthatóan az előbbi igaz.

Az események csak egy részét értjük, de így is nagyon érdekes a dolog. A násznép itt nem izgatja nagyon magát, hogy az ifjú pár kozelében legyen, vagy akár nézze őket. A legtobb ember csoportokba tomorülve beszélget, és láthatólag jól elvan a saját dolgával. A pár ekozben fogadja koszontéseket, amelynek során a vendégek megmossák az ifjú házasok lábát. Aztán kovetkezik a gyűrű és virágfüzér csere. Ezt kovetően átsétálnak egy rogtonzott oltárhoz, ahol a pap megáldaja, majd osszeadja őket.

Ekkor a fiatal pár óramutató járással megegyezően 7-szer korbesétálja az oltárt, ezzel biztosítva, hogy hét életen keresztül egymáséi legyenek. Ez egy kevésbé sikeres házasság esetén inkább átok, mint áldás, de ma ez nem sokat számít :)
Másnap kezdenénk egy pár kilométerre lévő falusi iskolában, de egy etnikai csoport sztrájkot hirdet, ami mindent térdre kényszerít. Két napra bezárnak az irodák, az üzletek és az iskolák is. Nem kozlekedik semmilyen négykerekű jármű. Nekünk ez nagyon fura. Kérdésünkre megtudjuk, hogy az emberek félelemből teszik mindezt, mert igaz ma már ennek kisebb az esélye, de a múltban igencsak megütotte a bokáját, aki dolgozni akart sztájknapokon. A helyiek minderről olyan természetességgel beszélnek, melyből konnyű kitalálni, az ilyen események itt elég gyakoriak lehetnek.
Ennek ellenére sincs időnk henyálni. Egy alapítványtól hívnak, hogy vegyünk részt egy mezőgazdasági projektben. A helyi gazdálkodók egy részét kiválasztották, hogy segítsenek nekik új módszerek elsajátításában, jobb terméshozam elérésében, valamint az értékesítésben is. A céljuk, hogy ezekkel az eszkozokkel nagygazdálkódói szintre emeljék a parasztok tevékenységét. Ez a bazi komoly megfogalmazás a mi esetünkben krumpliültetést takar :). Nekivetkőztünk a munkának. Levesszük szandálunkat, feltűrjük nadrág szárunkat, és neki állunk dolgozni. Én városi gyerek révén még nem kerültem ilyen szituációba, és ezt mozdulataimmal hamar a foldon dolgozók tudtára is adom, amit ők széles mosollyal és nevetéssel vesznek tudomásul. Az Eszti már jobban dolgozik a kapával, és őt elismerő hümmogéssel díjazták. Nem tart sokáig, és a nepáli tévé kamerája is előkerül. Mondunk pár mondatot arról, hogy kerültünk ide, majd felveszik a ’hülyetúristákkapálnak’ produkciót :).


Mi orülünk, hogy ’felhasználnak’ minket a projekt népszerűsítésére. Munka végeztével visszamegyünk a kommuna irodájába, ahol mind együtt ebédelünk. A mindig finom nepáli kaja most még jobban esik a fizikai munka után.

Később segítünk kiosztani a napszámot, ugyanis az alapítvány motiválás képpen nemcsak a magokat és a szakértelmet adja, de anyagiakat is. Láthatólag mindenki nagyon boldog, happy end. Mindenkitől elkoszonünk. Az egyik gazda kedvesen megkér, hogy legkozelebb is menjünk és, akkor aludjunk is náluk. Mondanom sem kell, hogy Nepál megint levesz minket a lábunkról. Eszti ezzel kapálással megünnepli 31. szülinapját :) Este azért koccintunk egyet a rend kedvéért.
Csütortokre visszatér minden a normális kerékvágásba, mi pedig reggel 6.30-kor kezdünk tanítani a falusi iskolában. Itt csak a 11.-12.-esekhez megyünk be. A kontraszt hatalmas az eloző tapasztalathoz képest. A dongolt fold padlójú termben nincs ajtó, csak félfa, az ablakkeretekben nincs üveg és világításért csak a nap felelős.



A gyerekek nem nagyon beszélnek angolul, még egy pár mondatos bemutatkozás is nehezen megy, és ezt nem csak a pillanatnyi zavar okozza, annak ellenére, hogy 7-8 éve, napi 2 órában tanulják a nyelvet. Az egyik órán felolvasunk nekik a tankonyvükből, ami olyan bazi nehéz, hogy még nekünk is meggyűlik vele a bajunk. Ezt említjük az egyébként ultra jófej tanárnak, aki elmodja, hogy minden felolvasott mondatot le kell fordítania gyerekenek nepálira.
Ő egyértelműen az aktuális politikai viszonyokban (ami az iskolába is beszivárog) látja a probléma gyokerét. Nepálban nemcsak a szrájkok mutatják, hogy a demokrácia itt gyerekcipőben jár. A gyenge állami irányítás miatt, a kozoktatás nem a legjobb, és a koziskolákba csak a legszegényebb rétegek járnak. Mindenki, aki teheti magániskolákba járatja gyerekét, még az előbbiben tanító tanárok is. Reggel 10-től már újra a magániskolában vagyunk és ez a felosztás megy is pár napig.

november 12-20. Birtamod/Nepál (eszti)

Ahogy leszállunk a buszról, 10 méteres korzetben megáll az élet, és innentől kezdve bárhova megyünk, bámuló buborékban vagyunk. Próbálok nem sokat foglalkozni vele, de azért kicsit zavarban vagyok, amikor 20-an nézik teljesen belefeledkezve, ahogy eszem a reggelimet. Amikor végeztünk, felhívjuk jovendőbeli házigazdánkat, és negyed óra múlva találkozunk Navinnal. Ő ideszervezett még egy német lányt, mi meg a lengyeleinket, úgyhogy estére már 5-en vendégeskedünk nála. Az első két napban együtt kavirnyálunk, aztán a tobbiek továbbállnak, mi maradunk.
Na, most megint nagy bajban vagyok, hogy hogy írjam le a leírhatatlant. Azt a leírhatatlan kedvességet, nyitottságot, érdeklődést, amit itt tapasztalunk. Navinnak koszonhetően nem vagyunk kívülállóak, bárkivel találkozunk, az meghív minket az otthonába. Naponta 2-3-4 invitálásnak próbálunk eleget tenni. Sokszor az egyik helyről megyünk a másikra. Mindenhol csoda ebéd, nepáli tea és olyan vendégszeretet fogad minket, amilyet mi nem nagyon tudunk Európában. Megérkezünk egy házba. Odagyűlik a család apraja-nagyja, és órákon át figyel és mosolyog, még akkor is, ha egy szót sem ért abból, amit beszélünk. A gyerekek általában jól beszélnek angolul, mi is bevetjük pár szavas nepáli tudásunkat. Ott ülok vadidegen emberekkel, akiknek a nevét sem tudom, és feszélyezettségnek nyoma sincs. Csak úgy sugárzik mindenkiből a jóindulat. Gondolom, kicsit idealisztikusnak, talán csopogősnek is hangzok, pedig ez a valóság, vagy még ilyenebb.












A vacsora meghívások mellett más eseményeknek is részesei lehetünk. Például megnézzük, ahogy Navin áldó szertartást kap a szülőfalujában egy hindu paptól. A végén mi sem távozunk üres kézzel, a pap a csuklónkra kot egy cérnát, ami megvéd a bajtól. Később a falu sámánja rízsből jósol a Mikinek – nem tudom, hogy a cérna miatt-e, de azt mondja, nincs ok az aggodalomra :)

A folyóparton újabb hindu fesztiválba botlunk. Megtudjuk, hogy az igazi ünneplés másnap reggel lesz, amikor a felkelő napot koszontik. Reggel 5-kor már kint sétálunk a tommegben, és nézzük a gyonyorű színkavalkádot. Kosárkákba gyümolcsot, rízst, pénzt, füstolőket tesznek, meggyújtanak egy gyertyát is benne, utána útjára engedik a folyón. A nők térdig állnak a vízben, úgy imádkoznak. Mintha egy mesébe léptünk volna be, olyan elvarázsolt ez az egész.





Egyik este egy olyan családhoz látogatunk el, akik elvesztették egy családtagjukat, és a 13 napos gyászidőszak leteltével egy kis vacsorát adnak a barátaiknak. Ebben a szűk két hétben a legkozelebbi rokonok nem ehettek a házukon kívül, nem alhattak ágyban, nem viselhettek olyan ruhát, amelyet varrtak (csak lepedőket csavartak maguk koré) és nem vehettek részt semmilyen fesztiválon, vallási eseményen. Végezetül egy szertartás keretében búcsúznak az eltávozottól, amelynek során fűszereket, virágokat, rízst és még ki tudja mit égetnek.

Még itt is azon van az egész család, hogy minél tobbet adhosson nekünk. A hinduknál az mondás, hogy „a vendég az isten”. Hát az biztos, hogy úgy is érezzük magunkat.
Ellátogatunk iskolai rendezvényekre, amerikai kivándorlás előtti búcsúpartira, egy filmforgatás táncpróbájára, hétfőn megyünk egy esküvőre, és minenhol díszvendégként kezelnek minket.
Egy hét alatt sikerül bekerülnünk a helyi újságba, tévébe és rádióba, és jovő hétre is van egy rádió interjúnk :)

Mindekozben sikerül munkát találnunk, vasárnaptól két iskolába is megyünk angolt tanítani. Emellett remélhetőleg részt vehetünk egy programban, ami a kornyező falvak lakosainak figyelmét próbálja felhívni az oktatás fontosságára, mivel sokan a mai napig nem küldik a gyerekeiket iskolába.
Úgy tervezzük, hogy maradunk egy hónapot, mielőtt továbbállunk Indiába. Nagyon jó érzés, hogy már vannak ismerőseink, ránk koszononnek az utcán, van reggeliző torzshelyünk, ilyesmi. Jó így 9 hónap után tartozni egy kicsit valahová. Az ittlétünk gyakorlatilag nem kerül pénzbe.
Végezetül had szóljak pár szót a házigazdánkról. Navinnak koszonhetjük ezt az egészet, nélküle nem is jutottunk volna el erre a vidékre. Fáradhatatlanul szervezi nekünk a programokat, mindent megtesz, hogy minél tobbet tapasztalhassunk meg az igazi Nepálból. Az energiája kifogyhatatlan.
Egyébként meg zseniális fazon, Mekk mester nepáli megtestesülése. Úgy mutatkozik be, hogy pszichológus, kócs, jógatanár, dokumentumfilm készítő és egy magazin kiadója. Ezek ebben a formában nem igazak, de roppant szórakoztató, ahogy előadja őket. Egy pillanatra sem esik ki az lektor szerepéből. Nem tudok elég ártatlan dolgot kérdezni. Ha a teafiltert keresem, máris elődást kapok a tea élettani hatásairól, exportjáról, importjáról. Ha a lányokról kérdezem, akkor a férfi-női agy külonbségéről, a látó- és hallórendszer eltéréseiről hallok nem igazán helytálló, de roppant tudományos dolgokat. Naponta átlagban kétszer kilyukad a kvantum-elmélethez :) Meg kell mondjam őszintén, hogy minden hálám ellenére kell pár nap, mire sikerül szórakoztatónak találnom a dolgot ahelyett, hogy az őrületbe kergessen :) Nem mindennapi jelenség.