szeptember 13-17. Kathmandu/Nepál (eszti)

A meditációs kozpontból két francia sráccal jovünk vissza, és ezeket a napokat javarészt velük toltjük. Sokat sétálunk Kathmanduban, és két szomszédos városkába is átlátogatunk. Hát, ha Kathmandu szuper hely, akkor ezek aztán ultra zseniálisak.
Bhaktapur belvárosában nincsenek autók, a fejünk felett sasok koroznek. Az osszes ház és az úttest is voros téglából épült, az ajtók és ablakok gyonyorűen faragott sotét fából készültek. Az emberek az utcán ülnek, ott szőnek, faragnak, fazekaskodnak, beszélgetnek, énekelnek, és bárki ránk néz, elmosolyodik. Nem hiszem, hogy ez a hely sokat változott az elmúlt pár száz évben. És hát mondanom se kell, fotóparadicsom. Óránként beülünk egy nepáli teára egy-egy sotét „elvileg étterem” szobácskába, aztán folytatjuk a kóborlást a kis utcákon.










A buszút hazafelé elég vicces, a szakadó esőben leginkább egy rodeo lovagláshoz hasonlít. Aztán egyszercsak megáll a járgány, a sofőr mondja, hogy nem megy tovább, keressünk másikat. Két és fél óra alatt sikerül is megtenni a 7 km-es távolságot :)
Este Everest sor partit tartunk a srácokkal. Hihetetlen kedves, nyitott emberek, rengeteg a sztori (meg a sor :) ).


Kozben – tobbek kozott nekik is koszonhetően – tobb ismerősre teszünk szert Kathmanduban, és csak úgy záporoznak az onkéntes munka lehetőségek. Nagyon szép dolgok torténnek itt, jó látni az őszinte erőfeszítéseket, amik gyerekeket iskolába jutattnak, embereknek szakmát adnak, esélyt az életre.
Nekünk viszont úgy alakul, hogy egy időre elhalasztjuk a résztvállalást. Az egyik francia srác, Gilus, Tibetbe készül, és miután megtudjuk, hogy Nepálból feleannyiba kerül az út, mint Kínából, nem rágódunk sokat, és feliratkozunk a túrára. (Nem tudom, hogy mondtuk-e már, de Tibetbe csak szervezett úttal lehet bejutni, és az bizony nem olcsó.) A dontésünkhoz az is hozzájárul, hogy ahogy fedezzük fel Nepált, úgy jovünk rá, hogy elképesztő olcsón el tudunk lenni. Például: szoba saját furdővel – 400 Ft, meleg étel – 100 Ft, tea – 20 Ft, cigi – 50 Ft, buszjegy a szomszéd városba – 50 Ft. Szóval úgy néz ki, hogy Japán ellenére olyannyira egyenesbe jovünk, hogy Tibet simán belefér.
Nagyon izgatottan várjuk!!!! :)

szeptember 1-12. Meditációs kozpont/Nepál (eszti, miki)

Eszti (párna szám - G4):
A meditációs központ a Kathmandut korülolelő hegyek egyikének oldalában van. A belvárosi gyülekezőre több, mint százan érkezünk. Az emberek talán ¾-e nepáli, a többiek főleg inidaiak, de vannak európaiak is. Kapunk még egy elrettentő tájékoztatót: elmondják az összes szabályt, meg hogy a kurzust félbehagyni nem lehet, aki nem biztos magában, az inkább most menjen. Maradunk.
Buszokkal visznek fel minket a központba. Az ajtónál elbúcsúzunk a Mikivel. A szegregáció teljes, külön szállás, külön étkezde, és, noha a meditáló terem kozos, külön van női és férfi bejárat, és még átnézni sem szabad a másik „térfélre”. Minden olvasni-, írnivalót, mobilt, kaját, cigit stb le kell adni. A délutáni eligazítás után életbe lép a teljes csend. Ez azt jelenti, hogy nem csak beszélni nem lehet, de bármi más módon kommunikálni sem. Kerüljük a szemkontaktust. Az egész célja, hogy olyan legyen, mintha egyedül lennél.
Ezek a szabályok igen hamar értelmet nyernek. Az elkövetkező 10 nap gyakorlatilag meditálással, alvással és evéssel telik, és nem hogy nehézség, inkább könnyítés, hogy amíg zombi módban ezek helyszínei kozott átsétálok, nem kell megpróbálnom szocializálódni. Ez a másfél hét nem más, mint kőkemény munka. Reggel 4-kor kelés, 10 óra meditáció, 1 óra előadás és diskurzus, evés, este 9-kor alvás. A meditáció mind testileg, mind lelkileg nagyon megterhelő. Először is a mi testünk nem szokott hozzá, hogy napi 12 órát alig mozdulva a foldon üljünk. Néhány óra múlva már a fülem töve is fáj. 1-2 óránként 5 perc pihi, aztán vissza. A térdem úgy fáj, hogy már magamban beszélek hozzá, és úgy próbálom nyugtatni. Amikor a 4. nap a vezető tanár mézédes hangon azt mondja, hogy „most pedig nézzük meg, hogy találunk-e bármi érzést a térdünkben”, hát... nem mondom, hogy úrilányhoz illő válasz jelent meg a fejemben (asszem csuklott az anyukája :) ). A fizikai fájdalom ellenére próbáljuk regulálni az agyunk. Az első 3 nap csak a légzésre koncentrálunk, utána elkezdjük az egész testünket apró darabonként figyelni, és észrevenni bárminemű érzést, ami megjelenik a felületén. Napról-napra fejlődök, egyre kevesebbet fájok (a gondolatoknak és nem az izületeknek koszonhetően), egyre tovább tudok a testemre koncentrálni, és lassan már mindenhol érzek valamit. Persze vannak hullámok, és ahogy itt konyebbek a dolgok, jönnek új nehézségek. Érzelmi megingások, labilitás, unalom, kétely stb. Egy csomó olyan kreálmánya az agynak, ami nehezíti a meditációt, és amivel ugyanúgy meg kell küzdeni. Talán az egész kicsit a hosszútáv futáshoz hasonlítható: a tested kivan, minden zsigered próbál rávenni, hogy hagyd abba, és neked agyban meg kell nyerni egy meccset minden egyes további lépésért.
És hát miről is szól a vipassana meditáció – pszichológia, buddhizmus és meditáció egy bekezdésben - enyhe tomorítés :)
A mindennapi történések mind kiváltanak valamilyen testi érzést, ami a legtobbszor nem tudatosul, de az elménk mélye reagál rá. Ha az érzés jó, akkor többet akar, ha nem, akkor el akarja kerülni. A buddhizmus szerint ez a folyamatos reakció minden szenvedés oka. Hogy folyamatosan vágyódunk vagy ellenérzésünk van. Ezek esznek belülről minket, és befolyásolják minden tettünket. Ez alatt a 10 nap alatt mi elemi szinten próbáltuk megtanulni, hogy objektíven tudjuk látni a dolgokat, anélkül, hogy azonnal onos érdekek alapján reagáljunk rájuk. Tanultuk érezni a testünk apró rezdüléseit, és aztán nem reagálni. Figyelni a kellemes bizsergést anélkül, hogy élveznéd, figyelni a fájdalmat anélkül, hogy ellenérzés alakulna ki benned. Nagyon nehéz, de nagyon érdekes feladat. A vipassana tulajdonképpen ezt jelenti: „olyannak látni a dolgokat, amilyenek”. Az onos értékrend kivonásával észlelni a világot. Megérteni, hogy egyedül a te reakciód tesz valamit rosszá vagy jóvá a magad számára.
Hát remélem, hogy sikerül valami érthetőt itt összepakolnom :). Egyébként alig bírom visszafogni magam, hogy ne írjak kisregényt, szóval ha esetleg érdekel titeket nem ilyen őrült tomorítésben a dolog, akkor szóljatok, és akkor van ürügyem, hogy meginduljon a szóáradat :)
Most azonban vissza a központba. Az utsó nap már lehet beszélni, hogy kicsit normalizálódjunk, mielőtt visszaengednek minket a nagyvilágba. És bizony nagy szükség is van erre. Én már eléggé szét vagyok esve, amikor először hozzám szólnak fogmosás közben, majdnem elsírom magam :). Aztán szép lassan visszaáll az egyensúly, és mire a 12-én reggel elhagyjuk a helyet, már fülig ér a szám. Kathmandu mintha nem is ugyanaz a hely lenne, mint amit 12 napja itt hagytunk. Ahol előbb nyomort láttam, ott most élet van. Vége a hullámzásnak, újra élvezem, hogy utazunk, érzem, ahogy a kíváncsiság, a nyitottság visszatért belém. És végre a Miki is itt van mellettem! Csak úgy zúdítjuk egymásra a gondolatokat. 10 napig csak nőket láttam, egész belepirulok, amikor megfogja a kezem :)






Miki (párna szám - F2):
Nem konnyű osszefoglalni az elmúlt 12 nap eseményeit. Eloszor is, mert nem tudom, hogy kisregényt írjak-e, vagy tőmondatokat. Hogyan adjam át, ami itt tortént, és egyáltalán átadható-e? Másodszor egy olyan intenzív időszak volt ez a majdnem két hét, amiről nehéz nem szuperlatívuszokban nyilatkozni, kozben pedig az egész meditálásnak az egyik kulcsa a semlegesség megőrzése. Sokat tanultunk a vipassana módszer lényegéről, látásmódjáról. És még, ha nem is értek mindent, illetve nem értek vele mindenben egyet, nagyon sokat koszonhetek ennek a kis szadi-tábornak:)
A ’bevonulásunk’ előtti estén feljottek bennem a kérdések a fizikai megkotésekkel kapcsolatban. Nemcsak, hogy mennyire lesz bírható-nem bírható a dolog, de hogy mi ez értelmük, a lényegük ezeknek. A buddhista értékrend szerinti erkolcsi szabályok a minden előlény életének tiszteletben tartását (vega kaja) és a hazugság, a lopás, a mindenféle kábítószerek használatának mellőzését, továbbá a helytelen szexuális viselkedés (bevallom itt nem tudom mi fér bele és mi nem, de a nők és férfiak elkülonítését ide sorolom) mellőzését foglalja magában. És, hogy mennyire volt nehéz ezek betartása? 10 napig egy szó nélkül egy szobában egy vadiegen emberrel,a hajnali négykori kelés, (a néha)mátrix stílusban elkészített vegetáriánus koszt, a katonás napi menetrend, az Esztitől való távolság és a torténések nem megosztása? Hát őszintén kevés kivételtől eltekintve nem is megkotésnek, innább az elvégzendő munka segíségének éreztem ezeket. És ez nagybetűs MUNKA volt a javából. A thaifoldi tapasztalatttal osszehasonlítva ehhez az időszakhoz nem párosult a kellemes és bizsergető érzés és az állandó belső nyugalom. Itt az alaposan és pontosan felépített szisztéma folyamatos koncetrálást és figyelmet igényelt. A belső akadályok, rossz beidegződések felismerése, elfogadása és azok elengedése, amolyan folyamatos fokozott szellemi teljesítőpróba volt. Nálam előszor a fájdalom jelentkezett. A térdeim persze megint leszerepeltek. Amikor a 4. napon meghallottam, hogy napi háromszor lesz olyan egy órás meditáció,amikor nem lehet megmozdulni, hát majdnem bekakáltam. Azt gondoltam, hogy ez képtelenség, és valóban ez első 3-4 alkalommal így is volt. A kíváncsiság, talán a buszkeségem és a fájdalom küszob harapdálása révén egyet valahogy mégis kibírtam. Rájottem, megtapasztaltam, hogy tényleg két külon dolog a fizikális és a mentális fájdalom. A kettőt osszeadva sokkal nehezebb a dolog. Ez után szinte mindegyik alakalommal végigültem a 60 perceket. Késobb már nem ennyire konnyen megfogható dolgok jottek elő. Az álmossággal egy-két napig elszórakoztattuk egymást. Érdekes, hogy ez a két dolog szinte teljesen megszünt miután elfogadtam, de nem adtam meg magam nekik. Nagyon felszabadító érzés megtapasztalni, hogy nem vagy alárendelve ezeknek az érzéseknek, élményeknek, és hogy ezek mekkora hatással vannak kisebb-nagyobb dontéseidre. Az unalom, a türelmetlenség, a nem átütő erejű meditációk miatti csalódás azonban sokszor vissza-visszatért a tíz nap alatt.
A 3. naptól a meditációval toltott órák eredményeként az éjszakák alatt is akadt tennivalóm bőven. Elkezdtem hangokat hallani, a bal fülemben folyamatosan szúnyog zümmogést hallottam. A szívem pedig olyan hangosan és erősen dobogott, hogy nehezen tudtam csak a nyugalmamat megőrizni. A későbbiek során olyan vízióim voltak, amiktől nem tudtam aludni, illetve amikor sikerült, akkor meg gyakran felébredtem az intenzív álmokból. Megpróbáltam a meditációs módszereket használva mindezeket elfogadni, és érdekes módon reggelenként kipihenve ébredtem. Ezek az éjszakai élmények gyébként a 10 nap alatt végig megmaradtak.
Már a thaifoldi élménnyel kapcsolatban említettük, hogy az elménk szereti irányítani a gondolatainkat. A 10 (igazából 12) nap folyamán az első három és fél napon egy ún. anapana módszert gyakoroltunk. Ez a természetes légzést figyelését, illetve egy kis területen az ezzel járó bárminemű érzések észlelését jelenteti. Ez abban is segített, hogy a jelenben maradjak, és egyre hamarabb vettem észre, ha elkoboróltam a jovőbe vagy a múltba. Persze azért gondolatban így is sok időt toltottem Magyarországon és Dublinban is:). A 4. naptól kezdődott a vipassana gyakorlása. A figyelmünket ekkor már nem egy fix pontra oszpontosítjuk, hanem a fejtetőtől indulva szkenneljük a a testünket egészen a lábujjainkig és figyeljük, hogy az adott testrészen érzékelünk-e bármit. A folyamat az elején nehézkes és lassú is. Nekem egy ilyen fejtől lábig oda-vissza kb. másfél órát vett igénybe. A kezdetekben nagyobb területeken az intezív és erős jelenségeket vettem észre. A fájdalom jelenlétére szinte mindíg számíthattam:). Később kisebb területeken finomabb érzetek is megjelentek. A 7. napon elég nehezen ment a koncentrálás, és egyre nőtt bennem a feszültség. Délutánra már annyira begerjedtem, hogy elkeztem az egész meditációs hajcihőt szídni, és okokat keresni, miért nincs itt nekem keresnivalóm. 2-3 órára teljesen elrugazkodtam a valóságtól, és már Kathmandu és Budapest utcáin sétáltam az Esztivel. Onkéntesként jobbítottam a világot és mindenféle pozitív dolgot vittem véghez. Eléggé meglepődtem, amikor pillanatokra újra ott találtam magam a meditáló párnán. Aztán az esti meditáció alatt valami váratlan tortént. Megpróbáltam a figyelmemet oszpontosítani, mikozben a szívem erősen dobogott. A fejem búbjára figyeltem, amikor egy hőgomb, a szívem ritmusára pulzálva nőnve lassan az egész testemben kezdett szétterjedni. Én nem is irányítottam, inkább csak figyeltem ezt, és próbáltam megőrizni a nyugalmamat. Alaposabban megfigyelve a gomb, aprópp gombokből állt ossze. Már az egész testem kivül-belül lüktetett, amikor az arcom és a testem egy része elkezdett beleolvadni a konyezetbe, na ez már elég volt ahhoz, hogy elveszítsem a nyugodt megfigylő szerepét és az érzés is szépen, lassan elmúlt. Eléggé felkavart a dolog, ami kb. 15 másodpercig tarthatott. Később megkérdeztem az egyik vezetőt, hogy begolyóztam-e, de megnyugtatott, hogy nem halucinácináltam,és hogy még szanatóriumba sem kell bevonulnom, sőt folytassam nyugodtan a felfedezést:). Az élmény még kétszer foldult elő az utolsó három napban, egyre hosszabban és intenzívebben. Ettől az üres meditációkat még nehezebb volt elfogadndi, de próbáltam nem vágyni az élményre. A 10. nap megtanultuk a meta meditációs technikát, ami egy minden élőlény felé kiterjesztet szeretetet takar.
Az utolsó napon már beszélhettünk, megoszthattuk élményeinket. Bevallom kicsit nehéz volt elengedni a hallagatást, de pár perc múlva már elég jól ment:).

Talán látszik, hogyha a megvilágosodást nem is sikerült elérni, azért fontos dolgok torténtek velünk. A módszer megismerése arra is jó volt, hogy otthon magunk gyakoroljunk napi két alkalommal 1-1 órát. A már így is gigászira sikredett hosszúság miatt erről, és a 10 nap alatti részletes belső folyamatokról, változásokról és felismerésekről majd később, esetleg személyesen.