június 29-30. Tokió/Japán (eszti)

Hát nem teljesen pihenten, de lelkesen indulunk neki a fővárosnak. Metrók újabb hada, aztán belevetjük magunk a közepibe. Itt már vannak emberek :)


Első konklúzió: minden világít, minden nagyon más, és minden nagyon drága. A nap java része sétával telik. Ami számomra nagyon meglepő, hogy bent vagyunk a legbelvárosban, de a fő utcától 5 perce már kertváros terül el. Hogy lehetséges ez egy 35 milliós városban?

Minden zseniálan meg van szervezve. Az járda közepén barázdák futnak, hogy a vakok érezzék az útirányt, a tereken vannak dohányzásra kijelölt helyek, az 10000 gyalogos egyike sem lépne le az útra, amíg nem zöld a lámpa. Az emberek nagyon kedvesek, de senki nem beszél angolul. Az kajáldában autómatába dobjuk be a pénzt, és az ott kapott jeggyel fizetünk.

Este hulla fáradtan indulunk haza. A belvárosban már áll a bál, ma játszik Japán Paragváj ellen. Mindenki mezt visel és részeg :)

A szállásunkhoz közel sikerül egy kis kocsmát találnunk, hogy együtt nézzük a meccset a helyiekkel. Fúúú de izgalmas. Nem tudom, hogy csak a környezetünk hangulata ragad-e át ránk, vagy ez tényleg az évszázad meccse, de szétrágjuk a körmünk. Amikor tizenegyesekkel Japánt kiejtik, teljesen magunkba zuhanunk, kb mi vagyunk ki legjobban a sörözőben :) Pedig de jó lett volna... (A vb döntő idején még Japánban leszünk).
Másnap újra metrók, templom, múzeum, szex-negyed, felhőkarcolók, gyaloglás.


A dolgok egy jelentős részén röhögünk, vagy nem értjük, vagy mindkettő.

Tokió teljesen más, mint bármi, amit eddig láttunk. Valahol kelet és nyugat keveredése, de tulajdonképpen szerintem teljesen új kategóriát nyitottak maguknak.
Aztán este, amikor sikerül feljutnunk az egyik 45 emeletes felhőkarcoló tetejére, akkor végképp elakad a lélegzetünk. Ez a város AAAAAAKKORA....

június 28. Tokió/Japán (eszti)

Elérkezik a nagy pillanat: Miki tesókkal randi a tokiói reptéren :)
Szuper őket ennyi idő után, ráadásul a Föld másik felén megpillantani! Kicsit ugyan szétszórt a társaság, hiszen egyikünk se ágyban töltötte az éjszakát, a csajok ráadásul egy 8 órás időeltolódást is kapnak a nyakukba, de azért feldobva indulunk meg az óriás-giga város felé. Valami 35 metró vonalból kell kicsomóznunk a nekünk megfelelőt. A csapat legfiatalabb tagját, Vikit, rögtön el is hagyjuk, amint felsurran egy vonatra, amit mi már nem érünk el, telefon meg nincs nála. Gondoljuk: ez gyorsan ment :) - szerencsére a következő vonat is arra megy, így újabb randi a következő megállónál.
Szép lassan elkavirnyálunk az előre lefoglalt szállásunkhoz. A szobánk már érezteti, hogy itt a négyzetméterárak más dimenzióban mozognak. Képzeljetek el egy 2nm-es szobát, amibe egy ágy pont beférne. Az ágy helyett beraknak egy fél ágyat, hogy be lehessen menni mellette, aztán arra még két fél ágyat. Ebben lakunk hárman a lányokkal, plussz az osszes cuccunk. A Mikinek van szerencséje ezt két finn sráccal átélni. Az ágyra való lefekvés is külön logisztikai feladat.

Lepakolunk, és elindulunk sétálni. Mivel mindenki nagyon fáradt, így nem utazunk be a belvárosba, csak a környéket fedezzük fel. Minden elképesztően tiszta és rendezett, emberek sehol, folyamatosan olyan érzésünk van, mintha valami film díszletei között járkálnánk. Ez lenne Tokió? Az utcán nincs se szemét, se egy falevél, és mivel tilos a dohányzás (az utcán!), így cigicsikk sem. De még por sem. Mintha most mosták volna fel az egész városrészt. Apró utcák, apró kocsik, virágocskák. Játékváros...
Bemegyünk egy elképesztően bolond és fülsüketítő játékterembe, ahol öltönyös úriemberek nyomják a gépeket, aztán bemegyünk egy bolond boltba, ahol a rengeteg okos dolog közül veszünk 4 éneklő tablettát (ennél többet mi sem tudunk róla), majd a játékváros játszóterén iszunk egy sört, és várjuk az éneklő tabletta hatását. Hát így indul Tokió.


A tabletta nem hat, hiába skálázunk időnként, úgyhogy szép lassan hazabattyogunk. Gondoljuk, hogy korai fekvés, de a szállás zsúfolva van emberekkel, ezért dumálás-sörözés lesz belőle, és csak hajnalban találjuk meg a fél ágyat.

június 27. Utazás (eszti)

Nehéz szívvel szállunk taxiba. Fél óra kocsikázás után, hajnal 3-ra már kint vagyunk a jakartai reptéren. A célállomás Tokió, ahol találkozni fogunk Miki húgaival: Krisztivel és Vikivel, hogy két héten keresztül együtt fedezzük fel Japánt. Addig még viszont hosszú út áll előttünk.
A reptéren kiderül, hogy Japánba csak úgy engednek be, ha felmutatjuk a továbbutazásunkat bizonyító repjegyet vagy hajójegyet. Nekünk ilyen nincs, a reptéren nincs net, így venni sem tudunk. Így csak Kuala Lumpurig kapjuk meg a beszállókártyát, ahol át fogunk szállni. A két gép kozott van három óránk. Megoldás: kicsekkolás a kuala lumpur-i reptéren, gyors maláj vízum igénylés, hogy egy óra alatt megvegyük a hajójegyünket Japán és Dél-Korea kozott, aztán visszacsekkolás. Kicsit necces, de sikerül, így a második, 7 órás repülő utunk már nyugodtan telik. A fedélzeten „amit eszel-iszol”, egy halom mozifilm, keleti kényelem :)
Este 7-re érkezünk meg a tokiói reptérre. Mivel a lányok gépe csak reggel jön, és mi szeretnénk őket megvárni, így az éjszakát a reptéren töltjük. Este a rendőrök kedvesen felveszik az adatainkat, megmutatják, hogy melyik ülésen aludjunk, aztán jó éjszakát kívánnak. Legnagyobb meglepetésemre a 35 millió fős Tokió reptere éjfélkor bezár. (Szerencsére mi ezt belülről állapítjuk meg :). A fáradságnak koszonhetően egész jól alszunk.

21-26.június Jakarta (Java)/Indonézia (eszti, miki)

Eszti:
Jakarta Indonézia fővárosa, kb 15 millió lakossal. Sok rosszat hallottunk róla: hogy kaotikus, piszkos, nagyon rossz a kozbiztonság, és nem túl sok a látnivaló. Eredetileg csak egy-két napot terveztünk itt maradni, de ez megváltozott.


Kb. 2 hónappal ezelőtt, még Malajziában megszálltunk egy srácnál Kuala Lumpurban, aki aikidozot. Sokat mesélt a harcművészetről, és mutatott is néhány felvételt, amin az indonéz mestere olyan dolgokat csinált, amit a szemünk nem értett. Mikor megtudta, hogy megyünk Indonéziába, felvette a kapcsolatot a mesterrel, hogy megnézhessünk néhány edzést. Hakim sensei és a felesége, nem csak azt ajánlják fel, hogy bekukkanthatunk hozzájuk, hanem hogy náluk lakhatunk egy hétig és velük edzhetünk minden nap.
Fáradtan, de izgatottan érkezünk a jakartai pályaudvarra. Hakim sensei és Shanti már ott várnak, és innentől kezdve egy héten keresztül velünk vannak. Soha életünkben nem volt részünk ilyen vendégszeretetben. Amikor nincs edzés, akkor megpróbálják megmutatni a várost, elvisznek batikolni, a legkülonfélébb helyekre enni, és fáradhatatlanul válaszolnak a 10000 kérdésünkre.




Nagyon ritkán hagyják, hogy bármit is fizessünk. Rengeteget tanulunk tőlük az Aikido-ról, Indonéziáról, és mivel mélyen vallásos muszlimok, így az iszlámról is. Próbáljuk szavakban kifejezni a hálánkat, de nem nagyon lehetséges. Hakim sensei 5, a felesége 3 danos aikido mester, évekig részt vettek az indonéz hadsereg kulonleges alakulatának képzésében, számos országba járnak tanítani, 23 edzőtermük van, és a világ legszerényebb emberei.
Bárcsak le tudnám írni, amit ezalatt a 6 nap alatt tanultunk. Olyan szép dolgokat hallunk és tapasztalunk meg, ami sok mindent megváltoztat azzal kapcsolatban, ahogyan a világot látjuk.
Hát dióhéjban: az aikido nem kuzdelemről, hanem elfogadásról szól. Te nem támadsz meg másokat, aki megtámad téged, annak nem ellenállsz, hanem az ő energiáját elfogadva, azt felhasználva eltereled, anélkül, hogy megpróbálnál kárt tenni benne. Ez talán elsőre kicsit mézes humbuknak tűnik, és nem is biztos, hogy szerencsés ennyire rovidített verzíóba sűríteni, bár másfelől meg a lényeg tényleg ilyen egyszerű.
Hat nap alatt nyolc edzésen veszünk részt. A tapasztalataink megdobbentően sok helyen találkoznak azzal, amit a meditáció nyújt nekünk. Számtalan alkalommal látjuk, saját bőrünkon érezzük, hogy a szép szavak mogott igazság rejlik. Leglátványosabb példája ennek, amikor a mester a felé haladó támadót anélkül dobja el, hogy az hozzáért volna. Velünk is megtorténik. Hakim sensei megkér,hogy ragadjam meg a csuklóját, de mielőtt odaérnék, azon veszem észre magam, hogy a foldon vagyok, és nem is értem, hogy mi tortént. A youtube-on egyébként van fent pár felvétel, ez az egyik: http://www.youtube.com/watch?v=F6BBFbV0SWI&feature=related
Ez az intenzív hét elegendő arra, hogy megértsünk egy keveset az alapokból. És valóban, amikor megfelelő a koncentrációm, a Mikit is sikerül minden erőfeszítés nélkül foldre vinnem, hiába próbál ellenállni. Az egész nem a fizikai erőről szól. Az edzések végére olyan nyugodtság, jó érzés uralkodik el rajtunk, akár csak a meditáció után. De szerencsések is vagyunk...
Az egyik edzés a miniszterelnok helyettes házában van, egy gyonyorű márvány teremben. Akárhányszor egymásra nézünk a Mikivel, elrohogjük magunkat – hogy a francba kerültünk mi ide ?! :)

Indonézia nemzeti küzdősportja a szilat. Mivel a holland elnyomás alatt tiltott volt a gyakorlása, mai napig éjszakai edzéseken adják át az emberek a tudást egymásnak, úgy hogy sokszor még a falu lakói sem tudják, hogy kik azok, akik képzésben részesülnek. Hakim sensei szerint a szilat és az aikido kozott sok a hasonlóság, így kapcsolatban áll néhány szilat mesterrel. Miután engedélyt kér tőlük, elvisz minket egy ilyen éjszakai edzésre. Sotét irodaépület, ablak nélküli emelet, 10-15 fekete ruhás férfi. Az edzés egész éjjel tart. Esznek-isznak, mindenki cigizik, aztán néha felpattannak, és olyan gyakorlatokat mutatnak be, hogy megint csak leesik az állunk. Mindenki nevet, az aikidó vidám szelleme itt is megtalálható. Amikor a 70 éves bácsi gond nélkül eltolja a Mikit, majd megfullad a nevetéstől :) Aztán jon még egy reiki mester is, aki szinté olyan dolgokat mond és csinál velünk, hogy kénytelenek vagyunk újra gondolni, a világhoz való hozzáállásunkkat...
Szombaton házigazdáink elvisznek minket egy esküvőre is. Kapunk tradicionális indonéz ruhákat, a Miki Shanti nagymamája által festett inget visel, én a pár hónapja eltávozott édesanyja szoknyáját kapom meg. Próbáljuk megbecsülni magunkat. Az indonéz szertartás nagyon érdekes, házigazdáink folyamatosan fordítanak nekünk. A vőlegény bemutatja azokat az értéktárgyakat, amiket a menyasszony családja kért a lányért, aztán szép fogadalom és nagy boldogság. Fehér emberként megint érdekességek vagyunk, legalább annyi szempár van rajtunk, mint a házasulandókon :)



Fotózkodunk az ifjú párral, aztán indulás. Esküvő ide vagy oda, edzés van :)
A hét végén igen nehéz a búcsú. Mintha még nem tettek volna értünk eleget, házigazdáink hajnal 2-kor felkelnek, hogy reggelit készítsenek a korai gépünk előtt, és el tudjunk koszonni egymástól. Én úgy meg vagyok hatódva, hogy kb két épkézláb szót nem tudok mondani...
Nagyon-nagyon reméljük, hogy idővel nem fogunk ráfelejteni az itt tanultakra, és magunkkal tudjuk vinni ezt az új ajándékot, amit olyan nagy kedvességgel adtak át nekünk.

Miki:
Az Indonéz főváros utunk egyik legemlékezetesebb és legszebb élményét adja. Nem is olyan konnyű leírni, hogy mi tortént az itt eltoltott egy hét alatt. A nálunk csupán pár évvel idősebb házigazdáink feltétel nélküli elfogadása, torődése és tudása mellé olyan egyszerűség párosul, amilyennel még soha nem találkoztnk. Az ot danos mester olyan szerényen, majdnem esetlenül jár-kel civilben, hogy leginkább egy nagyra nőtt kisiskolás jut róla az ember eszébe. Amikor azonban belép a dojo-ba, szinte tapintani lehet a tiszteletet, ahogy tanítványai mély áhitattal hajtanak fejet. Kozülük tobben is más mestertől vettek búcsút, hogy tőle tanulhassanak.
Megpróbálom leírni, amit én felfogtam (leginkább elméletben) az általa képviselt Aikido szellemiségéből. A spirituális alapokra épülő harcművészet, ahogy az Eszti is írta, nem az ellenfél legyőzéséről szól. Igazából itt nincs is ellenfél, csak partner. Az ő szerepe, hogy segít gyakorlás által rávilágítani saját fizikális és személyiségbeli korlátainkra. Minden gyakorlatot párban végzünk, minden gyakorlat után párt cserélünk. A kezdők (azaz mi :) ) már az első edzésen együtt gyakorolnak az olyan haladókkal, akik akár 10-15 éve Aikidóznak. A gyakorlatokat indulatból, erőből nem is lehet megcsinálni. Az edzések alatt a teljes koncentráció és nyugodtság a legnagyobb biztositéka a gyakorlatok helyességének. A partnerünk felé elfogadással és szeretettel kozelítünk, szinte saját testünk, sőt személyiségünk kiterjesztéseként próbáljuk meg őt érzékelni. Már ez is nagyon megdobbentő, nem hogy az, hogy a gyakorlatok szinte semmilyen fizikális erőfeszítést nem igényelnek. Elég meredeken hangzik, és sokszor mi is értetlenül álltunk a dolgok előtt.
A két órás edzés után a meditációhoz hasonló nyugodságot érzem, amiről beszélgettünk is Hakim mesterrel. Szerinte az aikidot úgy is fel lehet fogni, mint egy párban végzett meditációs gyakorlatot. Tényleg az egyszerűbb gyakorlatoknál, ahol nincs sok mozgás, jól tudjuk használni a meditációs „tapasztalatainkat”. Edzések után még egymáson gyakorlunk az Esztivel, hogy jobban megértsük, pontosabban elhiggyük a mozdulatok egyszerűségét és hatékonyságát.
Házigazdáinkkal toltott esti beszélgetések sokat segítettek megérteni és az edzőtermen kívülre vinni az aikidot. Megtudtuk, hogy a dojoban végzett gyakorlatok eszkozok a jellem fejlődéséhez, a világ és magunk jobb, mélyebb megértéséhez. Az aikido magas spirituális értékeket kovet, amiről nálam sokkal jobban írnak a http://hu.wikipedia.org/wiki/Aikid%C3%B3 oldalon.
Hakim és Shanti szuper példája annak, hogyan lehet valami szépnek a szellemiségében élni úgy, hogy az harmóniában legyen a hétkoznapokkal is. Remélem, hogy sikerül ezekből minnél tobbet megértenünk és megőriznünk.

június 15-20. Yogyakarta (Java)/Indonézia (eszti)

Ez a nagy város tulajdonképpen Indonézia kulturális fővárosa. Sok a túrista, de nagy többségükben idnonézek. A piacok árukészletén is látszik, hogy inkább a helyi közönséget célozza meg. Ha nem keresed a luxust (a tisztaságot), akkor nagyon olcsó a hely.




Még reggel hozzánk csapódik három iskolás fiú. Nagyon kedves srácok, 17-18 évesek, az az igazi ártatlan típus, ami mi felénk már kihalófélben van. Angol diszkurzusért cserébe alkalmi idegenvezetőinkké vállnak a vársoban. Sokat sétálunk, meglátogatjuk a szultán palotáját, a fő mecsetüket és egy erődöt is. Érdekes, de nem különösebben szép épületek. Egészen addig velünk maradnak, amíg meg nem szólal a mecsetből az imára hívó ének.

A térségben nagy hagyománya van a bábjátékoknak. Egy ilyet is megnézünk. Illetve belenézünk, mert egy előadás jó pár órás, néha egész éjjel tart, és mivel indonézül van, nem is nagyon kovethető. Ami viszont nagyon érdekes, az a háttér zenekar. Vagy 20 férfi ül a paraván mogott, előttük dobok, gongok, cintányérok. Mindenki csak egyet-egyet üt a maga készletén, de hangok osszeadódva gyonyorű zenévé alakulnak.

Később megnézzük azt is, hogy hogyan készítik a bábobat. Bikabőrből verik ki a hihetetlen aprólékos díszítést. Igazi műalkotások.
Egyik nap ellátogatunk Borobudur-hoz, a déli félteke legnagyobb buddhista templomához. (Azért felmerül bennünk, hogy lehet, hogy nem olyan nagy a verseny ezért a címért a Foldnek ezen a felén :) .) Mindenesetre nagy kedvvel buszozunk el hozzá. A csapatunk 5 fős, velünk tartanak a buszról szerzett barátaink: egy angol-holland páros és egy amerikai srác. Azt olvassuk, hogy a templom meghódításának becsületes módja, ha mind a 10 külső emeleten az óra járásának megfelelően korbesétál az ember. Mivel jutalmul megvilágosodást ígérnek, gondoljuk, hogy egész jó üzlet.
Két és fél órán keresztül korozünk felfelé. Az a pár száz indonéz túrista, aki a kozépső lépcsőn simán felsétál, kicsit furcsán néz minket, de valahányszor a lépcsőhoz érünk, fotózkodni akarnak velünk.

Meg se tudom számolni, hányszor állnak korénk, az tuti, hogy jobban érdekeljük őket, mint a templom.
Pedig az gyonyorű. A tobb, mint 1200 éves faragott kő templom a világorokség része. A 150 éve romos állapotban felfedezett épületet az UNESCO pénzén új talapzatra helyezték, és téglánkét újra felépítették. A hely méreteit figyelembe véve elképesztő munka lehetett. Mint egy billió darabos puzzle. Van alkalmunk alaposan megnézni :)




Ahogy fáradunk (és szédülünk), egyre tobb a poén. Mire felérünk, már szakadunk a rohogéstől, nem vagyok teljesen biztos benne, hogy megvilágosodtunk :).

Az emelkedett hangulat hazáig tart, este megünnepeljük az amerikai srác 30. szülinapját. A dáridóba néhány indonéz fiú is becsatlakozik. Hajnalban még nézünk egy kis foci VB-t az utcán, aztán jóccakát.
A maradék két nap városi sétákkal, vonatjegy intézéssel, blogírással és a megvilágosodott csapattal való bandázással telik. Utsó estére az internet miatt szállást váltunk, de a világháló mellé kapunk egy halom bogarat az ágyunkba, akik jól szétcsípkednek az éjszaka. Rázogatjuk a ruháinkat, reméljük, hogy nem jonnek velünk potyautasként. Hát túlestünk a „bedbug” tűzkeresztségen is...
Mielőtt felszállunk a jakartai vonatra, nem túl tokéletes nyelvtudásunk eredményeként forró cukros tea helyett forró cukros tejet rendelünk. Mivel van szívószáluk is, 4 hónap után tejcsit iszom :)

Az állomásra kicsit szorongva érkezünk, mivel indonézek és turisták egyararánt kikerekedett szemmel néznek, amikor mondjuk, hogy a gazdaságos vonattal megyünk. Ez külon szerelvényt jelent külon vasútállomással, és a 12 órás út kb 500 forintba kerül. Este 8-kor megérkezik a szerelvény, és mi feltomjük magunkat. A kocsiban van 2000 millió indonéz meg mi ketten. Az első 1-2 órában nincs ülőhelyünk, később egy pad szélére odaférünk félfenékkel. A tomegen percenként átverekedi magát egy kiabáló árus, aki hol kaját, hol zoknit, hol másolt DVD-t árul. Minden egyes alkalommal ránk lépnek, néhány órán belül már tekerednek az idegeink. Mindekozben a mellettem ülő 11 fős családból a két kisgyereket besuvasztják a padok alá aludni, a kisbaba az én olemben landol. A kozelség fogalma új értelmet nyer. Kedves emberek, amennyire tőlük telik osszehúzódnak, hogy mi is kapjunk valami helyet. Pár órát alszunk is ülve, konyokolve...

Reggel kicsit lestrapáltan, de az idegorlés ellenére jókedvűen érkezünk meg Jakartába.

június 13-14. Bromo (Java)/Indonézia (eszti)

A két nap programja röviden: utazás-vulkán-utazás.
12 óra buszozás és kompolás után, Balit elhagyva megérkezünk a Bromo nevű vulkán lábához. Ez a hegy top-top látványossága Indonéziának, évente százezrek jonnek ide, hogy megnézzék a napfelkeltét (keleten :) ).
Nem sokkal a megérkezésünk előtt megint óriás eső, a jobb napokat is látott busz beázik, folyik a víz a táskáinkra meg ránk. Hihetetlen mennyiségű víz zúdul le percek alatt. Azért viszonylag egyben megérkezünk, és 10-kor már ágyban is vagyunk, mert 3-kor kelés.
A hajnali sötétben kb egy órát sétálunk felfelé a kráter széléhez. A végén lépcsősor - nem úgy, mint a Rinjanin :) A színes napfelkelte a felhők miatt elmarad, de a látvány így is lenyűgoző.





Körbesétálunk a kráter peremén, aztán elindulunk hazafelé. Közben megérkezik a tömeg. Rengetegen vannak, mi örülünk, hogy már visszafelé jövünk. A kaland kedvéért kicsit eltévedünk, és egy óra késéssel érkezünk vissza. Szerencsére még így is van időnk egy gyors zuhanyra, mielőtt felülünk a buszra, hogy szembenézzünk a mai 12 órás adagunkkal.
Az ülések kényelmesek, de a vége felé már nagyon várjuk, hogy odaérjünk. Este 10-kor végre kiszállunk a Jáva középső részén fekvő Yogyagarta városában. A hosszú úton osszebandázunk a kisbusz tobbi utasával, velük együtt gyorsan szállást keresünk, és elalszunk.

junius 7-12. Bali/Indonézia (eszti)

Bali, a meglepetések szigete. A fejünkben egy nyaralókozpont képe él luxus szállodákkal, éttermekkel, ahol Indonézia jellegzetességeit csak elvétve lehet felfedezni. Jaj, de nagyot tévedtünk! Bali gyonyorű rízsfoldjei, 3000 m magas vulkánja, érintetlen tengerpartjai, csendes kis falvai, mindent átszövő kultúrája és vallása folyamatosan lenyűgöz minket.
5 napra robogót bérlünk (600Ft/nap), hogy felfedezzük a szigetet. Megnézünk jó pár híres templomot és túrista látványosságot, de sokszor csak hagyjuk, hogy vezessen az út, és eltévedve is csodákra lelünk. Amint magunk mogott hagyjuk a túrista központokat, az emberek már nem csak potenciális vásárlót látnak bennünk, kedves, őszinte mosolyokkal találkozunk. Nagyon-nagyon sok szépet látunk.
Meséljenek a képek :)












A motorozás. A forgalom kaotikus, mindenki előz mindenkit, mint az ordog, a városokban robogók százai kerülgetik egymást. Ennek is koszonhetően néhány óra motorozás után úgy nézünk ki, mintha szenet lapátoltunk volna, a szemüvegünk helyét kivéve fekete kosz fedi az arcunk. Ezt általában a délutáni órias eső mossa le, ugyanis sikerül három napon is szarrá áznunk. (A mogottünk álló írországi évek dacára a „szarrá ázás” totálisan új értelmet nyer :) ). Olyan zuhékat kapunk el, hogy néha 20-30 cm-es vízben gázolunk az úton. A sisakunkról hiányzik a plexi, mire hazaérünk a szemünk úgy néz ki, mintha az egész napot az uszodában toltottük volna.

Esténként Ubudba visszaérve régi és új barátokkal vacsorázunk. Újra találkozunk Rozeliennel, a belga lánnyal, akivel Szumátrán utaztunk együtt, és az ír párossal is, akikkel pár napja a Balira tartó hajón ismerkedtünk meg. Sokat beszélgetünk egy tengerbiológus portugál sráccal, aki búvároktatóként dolgozik. Addig beszélgetünk vele, míg végül elvitetjük magunkat búvárkodni :)
Két óra száguldás után (Bruno korábban motorversenyző is volt :) ) megérkezünk merülésünk színhelyére. A víz csendes, a felszín mit sem sejtet arról, hogy kozel a parthoz egy 1942-ben elsüllyedt 120 m-es amerikai hajó nyugszik. Felszerelkezünk, és ezúttal a egyszerüen besétálunk a partról. Brunonak koszonhetően gyorstalpalóban elvégezzük a mélymerüléshez szükséges kevéske elméletet, és így leúszhatunk a roncs aljáig, ami 30 m mélyen fekszik. Az oldalán fekvő hajót mindenhol korall fedi, és olyan színes élővilágnak ad otthont, amilyet még Thaifoldon sem láttunk. Ezer színben pompázó trópusi halak, egy állandó lakónak számító másfél méteres barrakuda, rengeteg apró kis rák, kagyló, féreg és csomó dolog, amiről azt sem tudom, hogy novény-e vagy állat. Leírhatatlan...
Egy trigger fish (sajnos nem tudom a magyar nevét) be is támad minket, de koszonhetően a thaifoldi tapasztalatoknak, nem várjuk meg, hogy barátkozni akar-e, és kiúszunk a területéről. A roncs belül egy oszlopcsarnokra emlékeztet, a kozte úszkáló sokszor fél méteres halakkal az egész totál szürrelális. Ahogy mi is beúszunk kozéjük, olyan, mintha egy álomban lennénk. Tényleg leírhatatlan :)




Még egy dolog, amit Bali ad nekünk, és amiről külon említést tennék, az egy tengerpart. Szintén motorral tévelyegve lelünk rá. Vagy 10 km hosszú, sehol egy lélek, se ház, se étterem, se bodega, se semmi. Fák, fekete homok, és a víz. Az utolsó hely, ahol ezt elképzelhetőnek tartottam volna, az Bali. Mindenesetre néhány órára olyanok vagyunk, mint a gyerekek. Fürdőruha nuku, rohangálás a vízből ki-be, ugrándozás a hullámokkal, homovár, homokcsata, stb. Két kutya a szemtanúnk :)
Koszonjük Bali!!