2010. március 31.

március 28-29. Chiang Mai/Thaiföld (eszti)

A kanyargós út és az újabb pszichopata sofőr hazafelé sem könyörületesebb, a 10 utasból ketten kidobják a taccsot mielőtt megérkeznénk, és a Miki is rendesen teszteli újonnan szerzett koncentrációs képességét.
Dél körül érkezünk vissza Chiang Mai-ba. Kis pihi, újabb találka a kis csapattal. Úgy néz ki, hogy a beszéd témák kifogyhatatlanok. Csatangolunk az éjszakai piacon, aztán irány party time. A koreai páros hazamegy pihenni, mi Carmen-nel reggelig küldjük, beszélgetve, táncolva, biliárdozva. Hajnal 5-kor jó ötletnek tűnik felhívni a Pockit, és végre boldog szülinapot kívánni neki. Biztos boldog, amikor felébresztjük, és hárman másfél nyelven elénekeljük neki Halász Judit örökzöld slágerét :)
Másnap Carmen szállásának tetőteraszán pakolásszuk össze magunkat, amiben segít a közösen készített spanyol omlett. A délutánt átnyugizzuk.
Még egy utsó találka a koreaiakkal, könnyes a búcsú, ahogy a kis csapat kettéválik. Épp elérjük az éjszakai buszt, ami 10 óra alatt levisz minket Bangkokba.

március 26. Pai/Thaifold (eszti)

A meditációs élményeimből alakult beszélgetések során kilyukadunk a kártya-jósláshoz, az egyik német figurának thai felesége van, ő foglalkozik ezzel. Otthon távolról elkerülom az ilyesmit, de itt tobb dolog is erre felé mutat, plussz a Mikinek is vannak kérdései, így rábólintok. A német úr elmondja, hogy kell eljutni a feleségéhez. Ahogy hagyjuk el a monostort, jósoltatni induló kis csapatunk novekszik. Előszor egy spanyol lány, aztán egy kóreai pár csatlakozik hozzánk. így már igazán jó bulinak tűnik az egész.
A spanyol lány (Carmen) otletére nem várjuk meg a buszt, hanem stoppolunk. Hamarosan fel is vesz egy kis nyitott furgon, a sofőr mondja, hogy a megfelelő városkába mennek. Szuper. Az út max. másfél óra. Azt nem említik, hogy útkozben beugranak egy kórházba, ahol vagy 3-4 órát várunk a parkolóban :)
Szerencsére még tart a meditációs hét hatása, messze vagyunk attól, hogy ez bármelyikünket zavarjon, helyette olyat beszélgetünk, ami élményben és tapasztalatban is egyedülálló. Remélem, hogy a javára emlékezni fogunk! Osszességében hat óra alatt sikerül megtenni azt a 70 km-t.
Első dolgunk a hideg gyümolcsturmix, aztán szálláskeresés. Kis pihi után a vacsora mellett folytatjuk a napkozbeni beszélgetést. Nagyon jó, nagyon jó :)
A napot egy folyóra épített bambusz stégen zárjuk egy sor társaságában.

március 19-25. Wat Tam Wua/Thaifold (eszti, miki)

Mivel Albert nélkül nem igazán tudunk belefolyni a falu életébe, ráadásul ő tanította volna a meditációt, amit végül választottunk, úgy dontünk, hogy továbbállunk. Az ő javaslatára egy erdei monostort tűzünk ki úticélként, ami meditációs kozpontként is műkodik. A helyi busz továbbra is gyonyorű, kanyargos tájon visz, megálló ugyan nincs a monostornál, de külon kérésre megáll a busz. Innen még másfél km gyalog. Nem hiszünk a szemünknek. Szinte függőleges falú hegyek olelte szorosban sétálunk, míg eljutunk a majdnem teljesen korbezárt volgybe. Minden zold, álomszáp hely.


Elég éhesek vagyunk, gondoljuk, jó nagyot vacsizunk. Aztán látjuk a napirendet kitáblázva: utolsó étkezés de. 11-kor. Szóval akkor holnap.
A szerzeteseket kivéve mindenki fehér, pizsama-szerű ruhában van. Ahogy látjuk őket a zold mezőn lassan sétálni, kicsit pszichiátria jellege van a helynek. Azért belevágunk :)
Fél óra múlva már mi is fehérben soprogetjük a leveleket.
A napirend elsőre elég zúzósnak tűnik, bár pillanatok alatt beleszokunk. Kelés 5-kor, napi kétszeri kaja (de. 7 és 11), napi 6-7-8 óra meditálás és kántálás, kevés beszéd, kevés olvasás (csak témához kapcsolódóan), férfiak-nők külon szállás, még kézfogás sem. Instrukció semmi, a konyvtárban lévő konyvekből, illetve a tobbiektől szedjük ossze az alapinfókat a meditáláshoz.
Addig maradhat az ember, ameddig akar, minden ingyen van, a szállás, a kaja, a meditációk, persze lehet adományozni, amennyit tudunk/érzünk.

Saját élmény (Eszti):
Lelassulás -
Ha az ember napi 6-7 órát azzal tolt, hogy csak a lélegzését és az agya műkodését figyeli, az idő másképp telik. Két nap után úgy érezzük, mintha már heteket toltottünk volna itt. Mindenre van idő, lassan mozgunk, nyugodtan gondolkodunk. Az 5. este egy éjszakára beeső cseh srácot például alig bírom kovetni, szinte fájnak a hangos szavai, a kapkodó mozdulatai.

Emberek -
Kicsit tartottunk tőle, hogy egy ilyen hely csupa foldtől elrugaszkodott, fura figurákkal van tele. Hát színességben nem volt hiány, de nem is tudom, hogy találkoztam-e ennyi érdekes, jó humorú, értelmes és támogató emberrel egy helyen.
Kb. 20-an vagyunk külfoldiek: ausztrálok, kóreaiak, németek, spanyolok, hollandok, oroszok stb. Sok fiatal, akikkel nagyon jó megosztani tapogatózó lépéseinket a meditáció és buddhizmus világában. Érdekes, hogy a kevés beszéd ellenére milyen kozeli kapcsolatok alakulnak ki. Nincs semmi, ami elterelné a figyelmünket, nyitottak vagyunk egymásra.


Meditáció -
Ezt viszonylag nehéz leírni. Intenzív élmény, sok szempontból érzelmi hullámvasút. Ja, és kemény munka. Órákon át koncentrált állapotban maradni, mikozben az agyam mindent elkovet, hogy szabadon szárnyalhasson a gondolatok szárnyán minden felé, ahogy meszokta.Aki ismer engem meg az alvókámat, az el tudja képzelni, hogy sokszor micsoda küzdelmet vívtam a puszta ébrenmaradásért. Fekvő meditáció - esélytelen. Ettől függetlenül, ahogy kicsit tanulok rá az egészre, olyan dolgokra van rálátásom magammal kapcsolatban, ami megdobbentő. Bizonyos szempontból ot év pszichológia tanulmány nem segített ennyit az agy tendenciáinak megértésében, mint ez az egy hét. Ez elgondolkodtató...
Valószínűleg a gyakorlás intenzitásának is koszonhetően a 4. este van egy vagy fél órás "testen kívüli víziós élményem". Vagy valami ilyesmi. Mivel halvány fogalmam sincs róla, hogy a meditáció ilyesmire képes, félelmetes az egész. Nagyon rá is parázom, az este hátralevő része sírással és találgatással telik. Aztán másnap kiderül, hogy ez előfordulhat, megnyugszom, hogy nem golyóztam be. Az agyam és az ő ereje mindenesetre érdekes témát szolgáltat a hátralévő napokra.

A hét végén már nagyon vágyunk is egy hideg gyümlocsturmix-ra és a "külvilág" egyéb finomságaira, másrészt nehéz is elhagyni a helyet, ahogy külsőleg szinte semmi, de belül annyi minden tortént velünk. Látjuk, hogy ezzel épp csak megkapartuk valaminek a felszínét, és egyontetűen dontünk úgy, hogy az utazásunk során még mindenképp meglátogatunk ehhez hasonló helyeket.

Saját élmémy (Miki)
A segítő, baráti légkör sokban hozzájárult az itt eltöltöttöt időhöz. Nekem azonban ez az egy 7 leginkább egyedüllétet jelentett. Néhány éve már, hogy érdekel a meditáció témája, eddig azonban csak olvastam róla, kipróbálni nem volt alkalmam, vagy inkább nem volt merszem. Vonzott is ez a misztikus dolog, de féltem is attól, hogy mi is ez.
Az első amit, így saját tapasztalatból el tudok mondani, hogy kemény munka. Testileg, lelkileg és szellemileg is. Három fajta módszerrel találkoztunk vipassana (úgy látni a dolgokat ahogy vannak) meditáción belül: sétáló, ülő, fekvő.
Aki nem olyan laza mint Jean Claude Van Damme, az úgy jár mint én. Az egy órás ülő meditáció leginkább azzal megy, hogy megpróbálsz arra koncentrálni, hogy ülve maradj és nem a fájdalomtól ordítva felállni és elrohanni:). Ez az 5. nap környékére már elég fusztráló tud lenni. Megpróbálsz csak a lélegzésedre figyelni, olyan mélyen és intezíven koncentrálni, hogy ne érezd a testi fájdalmakat, és ne is kommentáld az eseményeket. Csak legyél teljesen jelen! Ekkor értettem meg, hogy a meditáció során az ember először a saját kevésbé szeretett tulajdonságaival találkozik. Nekem ez a testet és a fizikai fájdalmat jelentette, és az emiatt érzett feszültség a türelmemet tette próbára.
Azért szépen lassan sikerült túljutni ezeken a pontokon. Meditációs élményeim nagyon hasolóak: a testem elkezd bizseregni, nagyon finoman remegni. Csukott szemeim előtt narancssárga fényköröket "látok" közeledni. Majd melegség tölti el a testem, megszűnik alattam a padló, valami mélyről jövő boldogság jár át. Ekkor meghallom a saját gondolatomat "itt jön". Ez a gondolat azonban már húz is vissza a testembe. Eltünnek a fények, az öröm, marad a hűvös padló és fájdalom a lábakban:)
Azt olvastam, fontos,hogy az embernek ne legyen semmi elvárása a meditációval kapcsolatban-akkor meg minek csináljam, ugye?


Az biztos, hogy soha nem láttam ilyen tisztán magamat és környezetemet, úgy, hogy az nem is viselt meg (nagyon). Továbbá élvezestes volt, hogy az evés, a fogmosás, vagy akár csak az egyhelyben ülés milyen érdekes és teljes lehet. A folyamatos figyelem nemcsak a mindennapi cselekvések, addig nem látott-érzett apró részleteit tárták fel, de segített a saját érzelmi állapotomat, reakcióimat és azok okait is jobban megérteni.
Az itt eltölött 1 hét leginkább a figyelemre, az önfegyelemre és alázatra tanított. Remélem, hogy még lesz részem hasonló élményben, és persze írni is róla:)


március 18. Soppong/Thailand (eszti)

Reggel búcsúzás az angoloktól. Mivel ugyanazon a szigeten terveznek búvárkodni, mint mi, még van esély a viszontlátásra, bár ahhoz egy kicsit mindenkinek módosítani kell a terveken. Reménykedünk, hogy osszejon. Csoda páros, hálásak vagyunk, hogy találkoztunk velük.
Gyors reggeli után odacuccolunk a bodega elé, ahol az előre lefoglalt kisbusz felkap minket. Fél 10-kor elindulunk északnak, hogy eljussunk abba a hegyi torzs lakta faluba, ahova már várnak minket. A minibusszal 130-km-t megyünk hihetetlen útvonalon hihetetlen sebességel. Egyre magasabbra mászunk, tulajdonképpen 100 km-nyi szerpentin az egész, gyonyorű hegyek és erdők kozott. Gyakorlatilag nincs 30 m egyenes szakasz az útban, amit roppant élvezünk, bár az utolsó negyed órában már mindketten inkább arra koncentrálunk, hogy ne hányjunk.
Végül megérkezünk Pai-ba. Első ránézésre aranyos kis túrista városnak tűnik, még nyugisabb, mint Chiang Mai. Nem sok időnk van korbenézni, mert a helyi busz, amivel tovább kell mennünk 5 percen belül indul.
Hát ez kicsit más kategória, mint a minibusz. Az ülések jobra-balra düledeznek, szerencsére még van néhány ülőhely, úgyhogy bepréseljük magunk egy-egy sorba. Mellettünk ül egy idősebb német hippi, a tobbiek helyiek. A buszsofőr is haladó kategóriás az előzőhoz képest, úgy tép a tragaccsal, mint a meszes. Mi drukkolunk, hogy nehogy egy kanyarnál (van belőle pár) kiszálljanak a csomagjaink, mert ajtók nincsenek.
Félúton útlezárás. Fegyveres katonák jonnek fel a buszra, korbenéznek, egy helyinek igazolnia kell magát, aztán engednek tovább. Mint azt később megtudtuk, valószínűleg illegálisan bevándorló burmaiakat kerestek. Burmában (vagy Myanmarban) nagyon rossz a helyzet, az emberi jogokat a világon egyik leginkább sárbatipró diktatúrával megáldva, ezért az emberek tomegesen koltoznek át Thaifoldre. Már igen kozel vagyunk a határhoz, ezért az ellenőrzés.
Kb. egy óra múlva megérkezünk egy faluba. Innen kell felhívjuk azt az amerikai férfit, aki egy torzsbéli nőt vett el, és ő szervezi a látogatást. Pár ház az egész falu, turizmusnak nyoma sincs, szuper. Itt kéne viszont thai sim-kártyát vennünk, hogy felhívhassuk Albertet. A kis kozértben kb 8 féle kártya kozül választhatunk, nem is rossz :)
A telefonbeszélgetésbők kiderül, hogy Albert tegnap majdnem megfulladt egy asztma-roham kovetkeztében, úgyhogy le kellett mennie a hegyről, de a felesége szívesen vár minket. Az asztma-sztori elég hihető, mivel olyan kod-pára-felhő ül a hegyen, hogy nehezen látunk, és a lélegzés is nehezebb, ahogy táskákkal kaptatunk felfelé. Végül eljutunk a faluba. Senki nem érti, hogy mit gagyogunk, de mindenki kedvesen mosolyog. Azért csak megtaláljuk a házat és a feleséget. Ő beszél is valamennyire angolul. Miután lecuccoltunk, főz nekünk egy nagyon finom vacsit, és mesél kicsit a torzsről meg a családjáról. Este a verandán nyugizunk, lefekvés előtt pedig megnézzük a laptopon a „Kis Buddhát”.

március 17. Chiang Mai/Thaifold (eszti)

Miután osszekapjuk magunkat az előző esti heje-huja után, újra találkozunk az angoljainkkal, hogy együtt reggelizzünk. Úgy néz ki, őket jobban megviselte a mulatság, úgyhogy kaja után vissza is vonulnak a szobájukba. Mi is tartunk gy kis sziesztát, aztán mégegyszer nekiindulunk a városnak.
Most egy gyogyorű templomba látogatunk el. A fiatal szerzetesek épp imádkoznak, leülünk mogéjük, és hallgatjuk egy ideig a kántálást. A tinédzsereket nem koti le teljesen az ima, kozben egymást piszkálják, próbálnak egy kutyát becsalni a templomba. Jó nézni őket. Egy másik épületen azt hirdeti a tábla, hogy ott lehet beszélgetni a szerzetesekkel vallásról, a mindennapjaikról. Sajnos az ajtók zárva vannak.
A szobánk előtti kis teraszon ülünk ossze az angol párral, hogy utsó kozos esténket eltoltsük. Kicsit mindenki fáradt, de azért jó hangulatban nézegetjük végig egymás fényképeit. Persze a kártya is előkerül, és a tőlük tanult játékban Magyarország elnyeri a „shithead” címet.

2010. március 28.

március 14-16. Chiang Mai túra/Thaiföld (miki)

Izgatottan ébredtünk, és már reggel 7-kor pakolásztunk az elkövetkező 3 napra. A kis teherautó pontban 9-kor áll meg a szállásunk előtt, majd felvesszük a túra másik két résztvevőjét, Jo-t és Moss-t(moha). Az angol párnak Thaiföld egy éves túrájuk utolsó állomása.
Első megálló egy éppen említésre méltó pillangó és orchidea-farm. Innen már tényleg az erdőbe visz a kocsi. Az egy órás úton, a platón ülve jót beszélgetünk új ismerőseinkkel, már a kötelező koroknél kiderül, hogy szerencsénk van velük. Olyan nyitottak és érdeklődőek, mintha tegnap indultak volna útnak.
Egyszer csak megáll a kocsi, túra vezetőnk, egy fiatal thai srác (akinek a nevét senki sem érti), int, hogy eljött az ideje a gyaloglásnak.


Az öt-hat órás túrázás alatt utunk patakokon, rízsfoldeken, hegygerinceken és bambuszerdőkon keresztül vezet-zseniális! Késő délután érkezünk meg az elefánt táborba, egy dombokkal határolt völgybe. A szállásukat látjuk meg először, egy, a domb oldalába épített 3falú bambusz ház, a kilátás öt csillagos.


Lemegyünk, hogy megmártózzunk a szántóföldon kiásott 5×10 méteres medencében. Tervünkkel nem vagyunk egyedül, a tábor állandó lakója, Lani, az elefánt is készülődik a pancsolásra.
Gondozója int, hogy moshatnánk a hátát(az elefántét:)).Kicsit zavartan topogunk, de két perc múlva már nagyon megy a kézi elefánt-mosás.

Utána az Esztivel még elvisznek minket 1 órás elefánt sétára. Nagy élmény egy 6 tonnás állatnak a hátán ülni, akárhová teszed a lábad, mindenhol ott van, igaz szegény párának nem volt sok kedve sétálni, így időről-időre megállt pihenni, de nekünk ez is tetszett!

logspot.com/_Dw9wFritRi4/S7SB04OHS4I/AAAAAAAACzo/tRiWca2E2N4/s1600/P1010131.JPG">
Este beszélgetés, kártyázás, a háttérben Lani majszolja a kukoricafoldet:).

Este 10 körül felmegyünk aludni, találunk egy fejnélküli kígyót, amit hangyák lepnek be. Felejtésképpen nézzük egy kicsit a csillagokat, majd magunkra huzzúk a takarót és a baldachint.



Másnap reggel a csapat másik fele elefántol, majd egy jó reggeli, és újra úton vagyunk. Ma elöszor kis vízesések mellett megyünk, ahol meg is állunk. Olyanok vagyunk, mint a gyerekek: fürdünk, ugrálunk, még csúszdázunk is.


Érdekes, hogy milyen gyorsan el lehet szokni a hangoskodástól (még nekem is). Túránk során ma délután találkozunk az első túristákkal. Fürdőzés után a csapat szárad és ki félig, ki teljesen alszik, amikor megjelenik egy 20 fős, kiabáló társaság. Nem is értjük, hogy mi történik, gyorsan magunkra kapkodjuk a ruháinkat és sipirc tovább. A nap további részét hegymenetben töltjük kitartó kobór kutyák társaságában. A látvány szépségét csak a helyiek gazdálkodásának nyomai árnyékolják be. Errefelé ugyanis a talaj termékenységéről annak felégetésével gondoskodnak. Mivel az utóbbi időben túránk célállomásánál, a hegyi törzseknél megugrott a népesség száma, így egyre nagyobb területet veszít emiatt az erdő. Délután 5 körül ékezünk meg a hegy oldalába-tetejére épített bambuszházakból álló faluba.

Sajnos ez minden pozitív, amit el lehet mondani róla. A helyiek nyugati ruhákat viselnek, robogókkal közlekednek és nem sok érdeklődést mutatnak irántunk, szállásunk felé tartva a szanaszét heverő szemetet pásztázzuk. A ház maga nagyon jó, amolyan all in: veranda tűzrakóhellyel, konyha, kis közösszoba és egy bazi hálószoba, ahol egy tucat ember is elférne. Senkinek nincs kedve visszamenni a faluba, így közösen főzzük a vacsit.

Este tűz mellett beszélgetünk az élet nagy dolgairól. A körkérdések között felmerül, hogy kinek mit jelent, és hogy állna össze a tökéletes nap. Majd újra takaró és baldachin.

Reggel a kakasok és tehenek koncertjére kelünk, ami már reggel ötkor elkezdődik.

A reggeli kávé, tea, pirítós, vaj és egy egészen valószínűtlenül világító lekvár (éljenek a mesterséges színezékek)után két óra hegyről le. Útkozben a falu mellett látunk egy pirosra festett bambuszokkal körülvett földkupacot, amiről megtudjuk, hogy egy sír, korülötte az elhunyt tárgyai. Az erdő itt is meseszép.

Egy pihenőnél tartunk csúzliversenyt is, amit kissé infantilis túravezetőnk nyer. A jelzőt azzal érdemli ki, hogy minden útjába eső növényre ráhúz sétabotjával, illetve néha bogarak szárnyát is tépdesi(az utóbbiról próbáljuk leszoktatni), továbbá hegyre fel 20 percenként meg kell állnia pihenni, amit azzal kompenzál, hogy lefelé egyszerűen elszalad tőlünk!
Leérünk egy völgybe, ahol várnak a gumicsónakok - rafting! A víz nem túl magas , így nagyon bátran indulunk neki az egy órás evezésnek, ami borulás nélkül ér véget. A folyamatosan minket fröcskolő kormányos fiúnak kellőképpen megköszönjük az aszisztálást:)! Még mindig a szeméből törli a vizet amikor mi, bambusztutajokon állva csorgunk tovább. Valaki még fotóz is minket. 15 perc múlva érünk partot, ahol már keretezve vár minket az előhívott kép. A visszaúton megállunk egy Tigris Királyság nevű helyen, ahol kis és nagy tigriseknek szabadon mászkálnak, te meg bemehetsz simogatni őket. Pénztárcánk persze nekünk ezt nem teszi lehetővé, így mi csak kívülről nézelődünk, de így is elképesztő a látvány, ahogy kifejlett tigrisek, mint kiscicák játszadoznak!


Chiang Maiba visszatérve már együtt keresünk szállást angol barátaikkal (akikkel olyan jóba lettünk, hogy áttetettük a buszjegyünket is, hogy még egy napot együtt töltsünk). Este elmegyünk vacsorázni és meginni egy-két sort. Persze két óra múlva már a téren iszunk a thai rumot és kólát(aki ismeri, tudja, hogy mire képes) és a helyiekkel huszonegyezünk! A torténet vége az lett, hogy reggel négyig mulatunk! A jótékony feledésre nincs esély, másnap az este készült képek illúziót nem hagyva tárják fel a valóságot :)



2010. március 12.

március 10-13. Chiang Mai/Thaiföld (eszti)

A szállás kereséssel most sincs gond, tök jó kis szoba, saját erkély-félével a város szívében, 700 Ft/fő. Lecuccolás, frissítő zuhany, városfelfedezés.
Chiang Mai, Észak-Thaiföld regionális fővárosa. 400 ezren laknak itt, de ebből semmit sem érezni a régi belvárosban. Tök nyugis, színes, nagyon szimpi hely, lassan tölti fel megtépázott energiáinkat. Sok a túrista, és sok nekik/nekünk szánt szolgáltatás is, de valahogy sokkal emberibb módon, mint mondjuk Bangkokban. Nem kiabálnak rád 20 másodpercenként, hogy tuk-tuk, taxi stb. A túristák is sokkal szimpatikusabbnak tűnnek első ránézésre. Ők is felvették a hely lassú ritmusát.
Ezt a három napot tulajdonképpen a város felfedezésével töltjük. Megnézünk néhány templomot, egy múzeumot, belefutunk egy fotókiállításba a hegyi törzsekről (www.tribalmusicasia.com), a piacokon megpróbáljuk pótolni, aminek lába kelt. (Soha nem gondoltam volna, hogy nem kapok a méretemben meltartót, mert mind kicsi - yipiii :) )
Ezen felül elkezdjük szervezni a továbbiakat. Találtunk egy három napos túrát, amin részt szeretnénk venni. Jó pár órás napi gyaloglás a dzsungelben, helyi törzsekkel és elefántokkal való ismerkedés, bambusz rafting :) Meglátjuk milyen lesz.
Ezen kívül találtunk egy falut, egész fönt az északi határnál, akik félnomád életmódot folytatnak, és fogadnak vendégeket. Velük lakhatsz, ehetsz, részt vehetsz a falu életében, és közben olyan dolgokat tanulhatsz, mint hangszerkészítés, főzés, meditáció, masszázs. A falu sámánjánál is lehet időpontot kérni konzultációra :) Nagyon érdekesen hangzik, jó lenne, ha összejönne.
Ezek a falvak lakóit "dombok törzseinek" vagy "hegyi embereknek" hívják. Javarészt Tibetből vándoroltak ide pár száz éve, és évezredek óta szinte ugyanúgy élnek. Mindegyik törzsnek megvan a saját nyelve, vallása, öltözködése, kultúrája. A jelenlegi országhatárok nem sok jelentőséggel bírnak számukra, ugyanazok a törzsek élnek Burmában és Laoszban is, mint itt. Egyik nyelvnek sincsen írásos formája, így a zenének nagyon nagy szerepe van az életükben. A dalokon keresztül őrzik meg történetüket, történelmüket, a falu összegyűjtött bölcsességeit.
Reméljük, hogy minél többet megtapasztalhatunk ebből!
Ja, tegnap este újabb esélyt adtunk a bulizásnak. A beszélgetésbe, kártyázásba, iszogatásba mondjuk úgy belemerültünk, hogy 1 óra után indultunk neki. A szórakozóhely sajnos megint kiábrándított minket. (Öregszünk?)A zene elég gáz volt, de az még csak hagyján. Fehér férfiak és helyi nők húspiacán találtuk magunkat. Milyen szar lehet ezt a helyi fiúknak nézni, ahogy a thai lányok dörgölőznek a túristákhoz! A negyven éves korkülönbséget legyőzi a pénztárca vastagsága :(
A bulink még mindig várat magára :)

március 9. Ayutthaya/Thaiföld (eszti)


A délelőttöt a városban sétálgatva töltjük, kóvájgunk a piacon, szokás szerint minden van, mi szem szájnak ingere, rengeteg kütyü, ruhák, kaják, tengeri herkentyűk, még vizi kígyókat is árulnak egy lavórból. Azt most inkább kihagyjuk, de egy jót kajálunk, aztán kora délután kibattyogunk a vasútállomásra, ahol a vonat késése miatt elég sokat várunk.
Ja, a jegyvásárlás. Előző este megpróbáltunk megvenni őket, de hiába próbálkoztunk több féle képpen is, harmad osztályra nem lehet jegyet foglalni, az utazás előtti nap pedig foglalásnak minősül. Legalábbis ezt hámoztuk ki a nem teljesen zökkenőmentes kommunkációból. Szóval reggel újabb próba, akkor azt mondták, hogy már nincs hely. Akkor pampogtunk egy sort, hogy ez hogy is lehet, végül írtak nekünk valami spec jegyet, amit egyébként csak thaiok kaphatnak. Nem igazán értjük a szitut, az eddigekkel ellentétben most kézzel írt sárga papíros sem túl bizalomgerjesztő, de látunk rajta számokat, amik a vagon számra és az ülésekre vonatkozhatnak, szóval reménykedünk.
Amíg várakozunk az állomáson, előkerül egy nagy vörös szőnyeg, meg egy halom hawaii mintás ingbe öltözött helyi fiú és lány dobokkal, furulyákkal. Gondoljuk, hogy valami főmufti érkezhet, talán ezért is késik a vonat. Aztán egyszercsak beindul a csinnadratta, táncolnak is hozzá, de legnagyobb meglepetésünkre az egész felhajtás egy amerikai túrista csoportnak szól, akik most hagyják el várost. Elég valószínűtlen a jelenet.
Végül mi is felszállunk a mi vonatunkra, most csak potom 13 órás út áll előttünk. A helyünkön ülnek, de szerncsére őket meggyőzi a sárga papír, akármi is van ráírva.
Egész jól bírjuk, kár, hogy szinte végig sötét van, így a tájból nem sokat látunk. Sok érdekes figurával utazunk, vannak némi beszélgetés-kezdeményezések, bár a nyelv hiánya azért komoly korlátokat szab. Az útnak igen szomorú vége lesz, amikor rájövünk, hogy egy srác, akivel a fél éjszakát átbandáztuk, lenyúlta pár cuccunkat. Persze a mi hibánk is, csak hát nehéz megtalálni a középutat, hogy az ember nyitott és barátságos is legyen, közben meg folyamatosan észnél maradjon. Hát, ez is része...
Reggel 7-re érkezünk meg Chiang Mai-ba, ahol elég fáradtan és letörten állunk neki a szálláskeresésnek.

2010. március 10.

március 8. Ayuttaja/Thaiföld (miki)


Mindenttudó utikönyvünk szerint a helyet a legjobb cangával felfedezni. Mi hiszünk ennek és szállásunknál, ami az eddigi legolcsóbb(ha a sátrat nem számítjuk)700 Ft/fő cangákat bérlünk (ugyancsak húzós napi 150 Ft-ért). Először elmegyünk egy, a helyet bemutató múzeumba, hogy többet tudjunk meg róla. Éppen isszuk magunkba a tudást, amikor egy 200 fős iskolás csoport szó szerint megrohanja az addig kihalt múzeumot. Olyan zűrzavar lett, hogy majnem elfutottunk( ami leginkább azért hiusúlt meg, mert folyamatossan jöttek be az ajtón). Amikor megjenek a tanítók sípjaikkal katonássan, egy perc alatt 5 csoportba osztották a gyerekeket- ez még sokkolóbb volt. 15 perc alatt vetésforgó rendszerben mindent megnéztek és ahogy jöttek mentek is. A túra végén a gyereket kaptak még 2 percet, hogy egyedül is körbenézzenek, ami alatt minket is megnéztek, a bátrabbak oda is jöttek hozzánk beszélgetni.
Ayuttaja kb. 400 évig volt főváros, ahol már az 1700-as években több, mint 1 millió ember élt! Mára ebből nem sok látszik. A nyugodt kisvárosban majdnem több a romos épület, mint az új, igaz jól megférnek egymással. Az utak mellett bárhol felbukkanhat egy régi templom maradványa. Van ahol ez belépős múzeumot, van ahol csak a hátsó kert részét jelenti. Megnéztük a hely nevezetességét is.
Az egyik teplomcsoportnál egy test nélküli Buddha-szoborfej bekerült egy Bodi fa gyökerei közé, ami mára teljesen körűl ölelete. Sok helyi, buddhista jön el ide. Számukra még érdekesebbé teszi a történtet, hogy Buddha egy ilyen fajta fa alatt világosodott meg.


Nekünk legjobban egy olyan teplomocska tetszett, ami nincs rajta a térképeken. Mi is bringázás közben vélrtlenül láttuk meg. Az épület teteje és homlokzata teljesen hiányzik. A három fal között két Buddha-szobor szinte világít a romok között. A hely kisugárzása szinte megérinthető a href="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEiEBD7drJyYGLmVyeT4-n7qGGS08ndiGD9mM1KhUWDfPIqyDfvPIXHXMRybO6pwmWCYywhCSK1des0yQiUyF0dHH1rVl_MyFRN212Wv-bItELuL-dL-M5LJfjqdLsIFWIo6V8vMUYVHQuY0/s1600-h/P1000947.JPG">Az úton még találkozunk elefántokkal és idomárjaikkal, és egy nénivel, aki a biciklije segítségével próbál meg egy disznót eterelni a főútról!
Elhatározzuk, hogy este kicsit vegyülünk a többi lakóval. Azonban mire felérünk a szobába a nap engem teljesen kicsavar-jó éjt:)