augusztus 13-20. Xi'an/Kína (miki)

Az éjszakai őrulet ráncai már kisimulnak, amikor reggel a szemerkélő esőben, és vizslató szempárok surűjében kibotorkálunk a pályaudvarról. Felülünk egy buszra és nem sokkal később már a xiani hostelünk ágyán nyogünk-sajnos a fájdalomtól. Megint késobb elvonszoljuk magunkat egy utazási irodáig, hogy pontot tegyünk a Tibet-nem Tibet ügy végére, ugyanis ebben nem tudunk donteni. Nagyon mennénk. Az oda és tovább vezető út is izgalmasnak látszik, de a 4 napos tibeti kiruccanásunk árából egy hónapig élhetnénk Nepálban. Az eddigiekben, pedig pont egy hónapnyi osszeggel koltekeztünk túl magunkat. A dilemmánk most sem oldódott meg, azonban látunk valamit a városból és lakóiból. Elsőre elég barátságos kis helynek (4 millióan élnek itt :)) látszik. Ez minden amit egyenlőre el tudok mondani a városról. Az elkovetkező egy hétben nem sok mindenre van erőnk. Testileg és lelkileg is a padlón vagyunk. Nincs kedvünk senkihez és semmihez. Itt ér minket a hír, hogy az Eszti ngymamája meghalt. Az Eszti az elkovetkező napkban telefonál, skypol. Kicsit hazarepül, legalább a lelke, hogy otthon lehessen a családdal. A temetés napján gyújtunk egy füstolőt és a szobánkban sírva-nevetve, beszélgetve emlékezünk rá.

A hosszúnak tűnő napokat zombi üzemmódban szobafogságban toltjük, aminek egyhangúságát csak a ritka kaja, és a gyakori wc-szünetek torik meg. Sajnos azonban a pihenés, a kímélő koszt és a gyógyszereink is kevésnek bizonyulnak. Egyre rosszabbul vagyunk. Az Esztinek három napig 40 fokos láza van. A gyomrunkban atombomba-kísérletek folynak. A tetőpontja a dolognak, amikor felfedezzük, hogy véres a székletünk(ezt most tényleg nem tudtam máshogy írni). A hostelben kínaiul íratunk egy listát a nyavajáinkról és elmegyünk egy rendelőbe, ahol azonban a kommunikáció szikrája sincs meg, így üres kézzel távozunk. Beleássuk magunkat a netes adatokba, és találunk egy kórházat, ahol állítólag beszélnek angolul. És tényleg. Ráadásul az orvos és az ápolók mind nagyon kedvesek. Szó szerint kézen fogva visznek minket az egyik vizsgálatról a másikra, mondják, mi hol van, mennyibe kerül. Most még az sem zavar, hogy tizen kb. fél méterről nézik végig a konzultációt és a receptírást. Szerencsére a laborban ennél kicsit nagyobb a privát szféra. Az egész vizit nagyon jól zajlik. Két óra alatt mindennel megvagyunk, kész a diagnózis. Az arcunkon mosollyal, a kezünkben szorongatott gyógyszer-armadával, reménykedve jovünk ki. Fura, hogy az első igazán jó tapasztalat Kínában itt ér bennünket. Lehet, hogy mégis van remény?:). A hatás bámulatos. Már este jobban vagyunk. Másnapra már kezd visszatérni az életkedvünk is.

A dilemmánkat is megoldotta az élet. Nem maradt időnk a dél- kínai, tibeti utunkra. Átbeszélünk minden opciót, ahol még a hazamenet és a még egy hónap Kínában is felmerül, bár ettől eléggé megijedünk. Végül veszünk egy repjegyet Nepálba. Hurrá!!!