Kathmandu tetején, a jovő elején (miki)

A város egyik legnagyobb turista csalogatója a .... nevű templom, becenevén a majom templom. Ezek a kis ravasz állatkák valahogy mindig rájönnek, hol vannak a kajával kezükben nézelődő tömegek. A hely maga a város szélén van és már az oda vezető út is egyedülálló látványosságot ígér. Ahogy távolodunk a belvárostól, úgy növekszik a nyomor.

A templomnál megrohannak a kéregető gyerekek, akik ugyanazt a dualitást mutatják, mint a város:koszosak és szeretni valók. Az épülethez felvezető lépcsősor még a hajnali Moszkva téren edződötteknek is kihívást jelent. Koldusok hada mindenfelé. Terhes anyák, mozgássérültek, öregek, meztelen, lábbeli nélküli kisgyerekek nyújtják felénk a több napos piszoktól ragadó kezeiket. Mi a gyerekeknek és egy idős bácsinak adunk némi aprót, de ez itt most nem mos semmit a lelkiismeretünkon. Egyébként ezután az élmény után azt a stratégiát választjuk, hogy mindennap veszünk egy kiló gyümolcsot és inkább azt adjuk a kéregetőknek, mint pénzt, amit ki erre, ki arra költ. Vissza a templomba. Az épület gerince egy ,már a városból is látható fehér sztupa, amire hatalmas, hipnotikus szemek vannak festve és amit gyonyorű fémszobrok ékesítenek. Körben panorámás kilátás a városra, üzletek és rengeteg galamb, kutya és majom versenyez az oltárokon otthagyott ételáldozatokért. Néha elég komoly küzdelem is kialakul. A hangulat fokozásához hozzájárul a koszos kislurkók hempergése, a nyugati és helyi turisták gépeinek csattogása. Igaz, szent helyen vagyunk, de a nyomor itt nagyon is földi, vagy még európaibban inkább purgatóriumi. Az Esztit nagyon megviselik a látottak, és könnyek kozott nézi az itt zajló eseményeket.

Nemrég az Eszti összefoglalta az elmúlt 6 hónapunkat. Én most a közeli és kicsit távolabbi jövőbe tekintve, megpróbálom körvonalazni, hogy mik a terveink. Sokat beszélgettünk arról, hogy azok a fontos dolgok, amikkel az utunk során találkoztunk, vajon hogyan lesznek beilleszthetőek a mindennapi életünkbe. Továbbá arról is szó eset, hogy jó lenne valahol kicsit megállni, esetleg onkénteskedni, jobban megismerni a helyet. Mostanra érett meg bennünk, hogy letáborozzunk és Nepál jó helynek látszik ehhez. Kicsit körülnéztünk, és találtunk lakásokat a fővárosban havi 20.e Ft-ért. Önkéntes munkából is akad szép számmal, sőt, még egy edzőterem is van, ahol aikidozhatnánk. Még elhamarkodott lenne bármi konkrétat írni, de lehet, hogy az utunk hátralévő részét ebben a nagyon szélsőséges kis országban toljuk majd. Minden nagy döntés előtt érdemes kicsit megállni, és számba venni a lehetőségeket. Mi egyik új felfedezettünkhöz, a meditációhoz fordulunk segítségért. Ma reggel bevonulunk egy 10 (igazából 12) napos vipassana ’táborba’. A menetrend még a thaiföldi tapasztalatunk tükrében is spártai. Kelés reggel négykor, napi 10-11 óra ülő meditáció és teljes némaság, sem írni, sem olvasni nem szabad. Még gesztikulálva sem szabad kommunikálni (sem kifelé, sem befelé). Valószínű, hogy nem is látjuk egymást az Esztivel ez idő alatt. Napi kétszeri vega kaja. Szinte hallom, hogy némelyikőtok felkiált „ezek teljesen meghülyültek”, vagy „beszervezték őket valami szektába”J. Megnyugtatok mindenkit, hogy még nem kell aggódni. Legalább annyira tartunk a megmérettetéstől, mint amennyire várjuk azt. Biztos lesz mondanivalónk, ha kijövünk, csak győzzétek, majd hallgatni! Ha már a sokknál tartok, folytatom. Egy hete elhatároztuk, hogy kipróbáljuk milyen a vegetáriánus életmód (megint hallom a kiáltásokat). Ennek több oka is van. Leginkább kíváncsiak vagyunk, hogy milyen hatással van ránk. Aztán ott vannak a morális, etikai indokok. Ezek mellett jócskán nyom a latba, hogy sok olyan halott állatot láttunk mindenfelé heverni, amit nem nagyon ennénk meg. Nepálban könnyű dolgunk van, mert, olyan baromi jó (ez elég vicces) és változatos a vega étrend, hogy egyenlőre nem is érezzük a hús hiányát. De majd erről is bővebben 2 hét múlva.

augusztus 26-31. Kathmandu/Nepál (eszti)

Már amikor megérkezünk a reptérre, érezzük, hogy ez egy elvarázsolt hely. Aztán mikor elindulunk a városközpont felé...
Ezeket a napokat a városban kóborlással és olvasással töltjük. Itt van egy kis összefoglaló az országról, elsősorban az útikönyvünk alapján:
Nepál kb másfélszer akkora, mint Magyarország, lakossága a 30 millió felé közelít. Két gigászi szomszédja van: északon Kína (Tibet), a többi oldalról India. A lakosság kb 80 százaléka hindu, a többi buddhista, de a határok nem élesek, a vallások összemosódnak, sámánista és animista elemekkel is kiegészülnek. Délen dzsungelek és rízsföldek, északon a Himalája. A világ 10 legmagasabb hegyéből 8 itt található.
Néhány extrém adat arról, hogy micsoda elszigetelt és szegény ország Nepál:
- az 50-es évekig a fővárosba sem vezetett út, csak gyalog, függőhidakon keresztül lehetett mekozelíteni. Külföldieket gyakorlatilag nem engedtek be.
- jelenleg 15 olyan városba lehet repülővel eljutni, ahova semmi más nem jár, és a legközelebbi út két vagy több napi járásra van
- a lakosság kevesebb mint 30%-a tud írni-olvasni (az 50-es években ez 5% volt)
- a 20.sz. elején törölték el a rabszolgaságot és az „özvegy égetést”
- az ENSZ 153 országot magába foglaló „fejlettségi listáján” Nepál a 145.
- szociális juttatások, segélyek egyáltalán nincsenek, egyedül nyugdíj létezik, kb 300 ft évente!!
- sok nepáli soha nem látott járművet
- a tv terjed, de a fő médium a rádió
- nemzeti ételük (zöldséges rízs) sok nepáli számára az egyetlen étel, amit eszik. Reggel és este, amíg él. A hús luxus cikk.
- kuka, utcai telefon nem létezik, a postaládát tök fölösleges használni, mert rögtön kiveszik a leveled, hogy újra eladják a bélyeget, a papírban meg mogyoró landol
- hivatalosan már nem, de az emberek életét mai napig a kasztrendszer határozza meg. A 64 kaszt megszabja, hogy mit dolgozol, kivel barátkozol, kivel házasodsz
- a tehének szent állatok, ott bolyonganak a kaotikus forgalomban Kathmandu utcáin. Ha elütsz egyet, és a tehén elpusztul, 12 év börtön jár érte, annyi mint az emberölésért
- az utak többsége olyan állapotban van, hogy a távolsági buszok is kb 20 km-t tudnak megtenni óránként. A röhejes biztonsági előírások miatt a busz még így is biztonságosabb, mint repülés. Sok térségbe nem jár se ez se az, ide teherautót stoppolva lehet leggyorsabban eljutni
- a csapvízzel fogat mostni sem lehet, de még zuhanyzáskor is jobb ha csukva van a szád
- állandó papucs és saját lepedő ajánlott, ha nem akarsz tetveket összeszedni
- az áramkimaradások mindennaposak, még a fővárosban is
- mindezen nehézségek ellenére Nepálban a bűnözés az egyik legalacsonyabb a világon, és a vallási tolerancia is valami olyasmi, amiből a legtöbb ország tanulhatna


Az itt felsoroltak azért a szélsőség dolgok. A változás, a fejlődés érzékelhető minden felől. Kathmandu ma már dugig van autókkal, motorokkal és túristákkal. Sok a fehér ember, de az idelátogatók nagy zöme indiai. Összesen fél millió utazó érkezik ide évente, és ez azt is jelenti, hogy a túrista központokban rengeteg étterem, hotel, internetkávézó szolgálja ki az igényeket.
A mi benyomásunk röviden: hihetetlenül színes, igen mocskos és nagyon kedves. Az utcákon azt sem tudjuk, hova nézzünk: színek, szagok, élet pezseg minden zúgban. Templomok, szentélyek minden sarkon és kapualjban, emberek hajlonganak előttük napszaktól függetlenül. Az utcán rohadó hulladék halmokon makulátlanul tiszta, gyonyorű indiai ruhákba öltözött nők gázolnak keresztül. Az árusok és kéregetők lépten-nyomon megtalálnak, de a nagy szegénység ellenére, gyorsan és kedvesen elfogadják, ha nem a válasz. Minden nagyon-nagyon olcsó, 1000-1500 forintból kijön a napi szállás és az étel. És micsoda étel! Indonézia óta előszor megint imádjuk, amit eszünk.
Be kell valljam, hogy egy kicsit labilis vagyok ezekben a napokban. Egyik szélsőségből a másikba változik, ahogy megélem a dolgokat. Kína, a betegség, nagymami... Reggel haza szeretnék menni, néhány órával később már tele vagyok tervekkel. Szerencsére a Miki nagyon jól viseli a hullámokat :) Aztán a szegénységet is nehezen rakom zsebre. A hajléktalanok, a kóbor kutyák sokszor olyan állapotban vannak, amiben nem szabadna egy élőlénynek sem. Borzalmas megélni, hogy kisgyerek, öregek a lábunk elé borulnak. Már nagyon erős bennünk a vágy, hogy tegyünk valamit, és úgy tűnik, hogy itt nem kell messzire menni, hogy erre lehetőségünk adódjon.
Mindent összevetve nagyon örülünk, hogy itt lehetünk. Az tuti, hogy az elmúlt néhány nap a bőrünk alá is bemászott, de hát ezért keltünk útra...

augusztus 25. Utazás/Kína-Nepál (miki)

Az előző esti bulizás s rövid alvás után az Eszti fáradtan, én,mint egy élőhalott ébredek. Illő módon elkoszonünk a kedves kínai felszolgáló lányoktól és a nagyon jópofa ír és lengyel útitársainktól. Összesen 12 napot toltottünk a szálláson, ami az eddigi leghosszabb megállónk volt. Kár, hogy nem a táj, vagy valami helyi érdekesség kotott le ennyi időre. Arra azonban nagyon jó volt ez az idő, hogy tanuljunk valamit arról, hogy milyen egy idegen országban megbetegedni. A jó pár, szándékunk ellenére leadott kiló mellett szerintem osszeségében jól jöttünk ki a dologból. Mindezt mi sem bizonyítja jobban, hogy együtt indulunk tovább Nepálba :). Az út nagyon olajozottan zajlik. Egy óra buszozás, majd 5 óra repülés kis szünettel, és máris a nepáli reptéren találjuk magunkat, vízumra várva. Itt meg is állnék egy kicsit. Az utazásunk alatt sokat változott a dolgokra való rákészülésünk. Ez valahogy az olyan, egyébként fontos dolgokra is kiterjed, mint a határátlépés. Már Indonéziába is egy nappal a vízumunk lejárta után léptünk be, és Japánnal kapcsolatban is volt némi bizonytalanság a reptéren. Ez a mostani talán az eddigi alulteljesítési rekordunk. Előszor is nem váltottuk ki a nepáli vízumot Kínában, majd nem váltottunk pénzt ahhoz, hogy ezt megtegyük a nepáli reptéren. A procedúrához szükséges fényképet már nem is említem. Ezt nem büszkeségből, vagy lazaságból írom, egyszerűen csak így van. Az ilyen mértékű felkészületlenséget általában minimum egy elég kellemetlen szituációnak illene követnie. E helyett a határőr nevetve nyugtázza, hogy nincs fényképünk. Megkér minket, hogy csináljuk úgy mintha odaadnának a képeket. Ő pedig átveszi a semmit és odakapcsozza a nyomtatványra. Közben fejével jelzi, hogy a mellette álló főnöke miatt szükséges a színjáték, aki ezt észre is veszi és most már négyen nevetünk a szitun. A mogottünk álló, sosem látott, kolumbiai srác mosolyogva ad kolcson nekünk pénzt. És mivel a reptéren nincs automata, azt az elénk kijövő hoszteltulajdonos adja vissza neki. Ezek után az ember próbáljon meg nem mosolyogva(leginkább saját magán ) megérkezni Nepálba. Azért legközelebb kicsit jobban rákészülünk a dologra.:)

augusztus 21-25. Xi'an/Kína (eszti)

Már sokkal jobban vagyunk, úgyhogy elhatározzuk, hogy végre megnézzük a várost magunknak. Reggel viszont arra kelünk, hogy szakad az eső, és nem is csillapodik egész nap, úgyhogy továbbra is négy fal kozott maradunk. Zombi életmódunknak végül egy ír srác vet véget. Az ír jókedv ránk is átragad, és este már egy halom más utazóval sorozünk, beszélgetünk. Elvisznek minket a helyi ír bub-ba (mert az ugye van mindenhol a világon), ahol lassan visszatér belénk az élet. Az elkovetkező napokban sokat bandázunk más hosztel-lakókkal, tobbek kozott magyarokkal is. Az itt toltott majdnem két hét alatt kétszer is találkozunk nagyon kedves magyar vándorokkal. Másnap végre sor kerül egy kis városnézésre. Xi’an nagyon érdekes, sokszínű és egész barátságos városnak tűnik. A muszlim negyed hentesei ugyan megmozgatják a még kissé érzékeny gyomrunkat, de igazán élvezzük a sétát.

Ahogy beszélgetünk a hosztellakókkal, be kell vallanunk, hogy rajtunk kívül senki nem éli meg Kínát olyan nehezen, sőt! Szóval mindenképp szeretném megjegyezni, hogy simán lehet, hogy igazságtalanok vagyunk, és valahol van is lelkiismeretfurdalásom, hogy nem sikerül tobbet kihoznunk egy ilyen elképesztő méretű, mindent magába foglaló országból. Lehet, hogy kicsit elfáradtunk, nem is tudom, hogy mi lehet az oka. A lényeg, hogy a leírtakat mindenképp szubjektívnak kezeljétek. Kína és a mi találkozásunkból ez lett, de az nem jelenti, hogy tobb toleranciával vagy elszántsággal ez nem torténhetne másképp.
Amikor végre elérkezik az idő, hogy megnézzük a város kozelében található agyagkatona sereget, egy ír-lengyel pár és egy angol úriember társaságában vágunk neki a látogatásnak. Az agyag hadsereg Kína egyik fő látványossága, és sok tekintetben egyedülálló a világon. Amikor 2500 évvel ezelőtt a 13 éves császár trónra lépett, elkezdték építeni számára azt az elképesztő méreteket oltő mauzóleumot, ami majd a túlvilági boldogulását biztosítja. Gyakorlatilag egy 56 négyzetkilóméteres fold alatti városról van szó, városfalakkal, vízvezetékrendszerrel, hivatali épületekkel, bronz állatokkal, agyag papokkal, mutatványosokkal, és - ami a leggigászibb méreteket olti - egy teljes hadsereggel. 7000 életnagyságú agyagkatona sorakozik hosszú sorokban, hogy az uralkodót szolgálja. Minden egyes katona ruhája, frizurája, de még az arcvonásai is egyedülálló. Melléjük fegyvereket, szekereket, agyag és élő lovakat is eltemettek. A mauzóleum 700.000 ember 38 éves munkája. Ezek aztán számok...

Nem is mondtam még, hogy a szállásunk hűen orzi Peti és Zsuzsi hült helyét, akik januárban jártak itt, és aztán februárban találkoztunk velük Thaifoldon. A étkezőt az utazók által rajzolt zászlók díszitik, amit ők kiegészítettek kis hazánk lobogójával és egy paprikával. Vettük a bátorságot, és mi is feliratkoztunk a műalkotásra :)

Utolsó esténk Kínában nagyon vidáman, újdonsült barátaink kozott telik. Kapunk tippeket Nepálra (meg az életre :) ), és jócskán hajnal van, mire takarodót fújunk.

Féléve - félúton? (eszti)

Féléve, hogy úton vagyunk. Ha sikerült többé-kevésbé jól leírnunk az eddig történteket, akkor nem kell mondanom, hogy számunkra felbecsülhetetlen értékű dolgokat tapasztaltunk meg. Hihetetlenül gyönyorű helyeket láttunk, érdekes, sokszínű emberekkel találkoztunk, nagyon vidám estéket töltöttünk, rengeteg mindent tanultunk, nem is tudom, hogy foglaljak mindent össze, amit ennek a hat hónapnak köszönhetünk. Folyamatosan próbáljuk megbecsülni magunkat. Talán ez az egyik oka annak, hogy próbálunk minél több mindent magunkba szívni, így mutatva tiszteletet és hálát az előttünk feltárulkozó lehetőségekért.
Persze azért vannak nehézségek is. Néha a mocsok vagy az állandóan bámuló emberek, bár az ilyesfajta dolgokkal azért elég jól megbírkóztunk (eddig :) ). Volt egy időszak, amikor a Mikivel többet piszkáltuk egymást, de osszességében hihetetlen időt töltünk együtt. Beszélgetünk látástól vakulásig, és a fő tanulság: jajj de jó együtt! Sosem unatkozunk...
Aztán ott van a honvágy. Hiányozik a töltött káposzta, a barack pálinka, Budapest, Dublin, de persze leginkább TI! Fú, sokszor már nagyon várom, hogy ne ilyen egyoldalú legyen a kommunikáció! Ez leginkább akkor csúcsosodik ki, amikor a nekünk fontos emberekkel nagy dolgok történnek, és mi nem lehetünk ott. Nem lehetünk ott, hogy részesei lehessünk az eseményeknek, hogy segítsünk, ha arra lenne szükség. Természetesen valamit valamiért. Mi is tudjuk, de ez az őszinte mérleg.

Más fajta mérleg:
Eddig 7 országban jártunk: Thaiföld, Malajzia, Szingapúr, Indonézia, Japán, Dél-Korea, Kína,
és még 2 áll előttünk: Nepál és India.

Pénz:
fejenként 2,5 millió forintunk van az utazásra. Ebből felet már otthon elköltöttünk: vízumok, oltások, biztosítás, felszerelés stb. Az repjegyet nászajándékba kaptuk a szüleimtől (nagyon-nagyon koszi :) ). A napi költségvetésünk fejenkét kb. 4000 forint, a fennmaradó pénz fedezi a nagyobb dolgokat, mint pl hajójegyek, búvárkodás stb. A jelenlegi mérlegünk sajnos nem túl fényes. Igazság szerint tok ügyes gyerekek voltunk/vagyunk. A bibi az Japán. Az a 18 nap eléggé megzúzta a költségvetésünket. Most próbáljuk rendbe hozni a csorbát, meglátjuk, hogy sikerül. Ha elfogy a pénz, vagy egyszerűen elérkezettnek látjuk az időt, akkor hazamegyünk :) Valahogy úgy november és február között...

augusztus 13-20. Xi'an/Kína (miki)

Az éjszakai őrulet ráncai már kisimulnak, amikor reggel a szemerkélő esőben, és vizslató szempárok surűjében kibotorkálunk a pályaudvarról. Felülünk egy buszra és nem sokkal később már a xiani hostelünk ágyán nyogünk-sajnos a fájdalomtól. Megint késobb elvonszoljuk magunkat egy utazási irodáig, hogy pontot tegyünk a Tibet-nem Tibet ügy végére, ugyanis ebben nem tudunk donteni. Nagyon mennénk. Az oda és tovább vezető út is izgalmasnak látszik, de a 4 napos tibeti kiruccanásunk árából egy hónapig élhetnénk Nepálban. Az eddigiekben, pedig pont egy hónapnyi osszeggel koltekeztünk túl magunkat. A dilemmánk most sem oldódott meg, azonban látunk valamit a városból és lakóiból. Elsőre elég barátságos kis helynek (4 millióan élnek itt :)) látszik. Ez minden amit egyenlőre el tudok mondani a városról. Az elkovetkező egy hétben nem sok mindenre van erőnk. Testileg és lelkileg is a padlón vagyunk. Nincs kedvünk senkihez és semmihez. Itt ér minket a hír, hogy az Eszti ngymamája meghalt. Az Eszti az elkovetkező napkban telefonál, skypol. Kicsit hazarepül, legalább a lelke, hogy otthon lehessen a családdal. A temetés napján gyújtunk egy füstolőt és a szobánkban sírva-nevetve, beszélgetve emlékezünk rá.

A hosszúnak tűnő napokat zombi üzemmódban szobafogságban toltjük, aminek egyhangúságát csak a ritka kaja, és a gyakori wc-szünetek torik meg. Sajnos azonban a pihenés, a kímélő koszt és a gyógyszereink is kevésnek bizonyulnak. Egyre rosszabbul vagyunk. Az Esztinek három napig 40 fokos láza van. A gyomrunkban atombomba-kísérletek folynak. A tetőpontja a dolognak, amikor felfedezzük, hogy véres a székletünk(ezt most tényleg nem tudtam máshogy írni). A hostelben kínaiul íratunk egy listát a nyavajáinkról és elmegyünk egy rendelőbe, ahol azonban a kommunikáció szikrája sincs meg, így üres kézzel távozunk. Beleássuk magunkat a netes adatokba, és találunk egy kórházat, ahol állítólag beszélnek angolul. És tényleg. Ráadásul az orvos és az ápolók mind nagyon kedvesek. Szó szerint kézen fogva visznek minket az egyik vizsgálatról a másikra, mondják, mi hol van, mennyibe kerül. Most még az sem zavar, hogy tizen kb. fél méterről nézik végig a konzultációt és a receptírást. Szerencsére a laborban ennél kicsit nagyobb a privát szféra. Az egész vizit nagyon jól zajlik. Két óra alatt mindennel megvagyunk, kész a diagnózis. Az arcunkon mosollyal, a kezünkben szorongatott gyógyszer-armadával, reménykedve jovünk ki. Fura, hogy az első igazán jó tapasztalat Kínában itt ér bennünket. Lehet, hogy mégis van remény?:). A hatás bámulatos. Már este jobban vagyunk. Másnapra már kezd visszatérni az életkedvünk is.

A dilemmánkat is megoldotta az élet. Nem maradt időnk a dél- kínai, tibeti utunkra. Átbeszélünk minden opciót, ahol még a hazamenet és a még egy hónap Kínában is felmerül, bár ettől eléggé megijedünk. Végül veszünk egy repjegyet Nepálba. Hurrá!!!

augusztus 10-12. Taiyuan/Kína (eszti)

Mire a busszal megérkezünk Taiyuanba, már egyértelmű, hogy betegek vagyunk. Elvonszoljuk magunkat egy olcsó hotelig, bedőlünk az ágyba, és két napik szinte ki se kelünk.

Ez így nem pontos, mert 10 percenként járunk wc-re. Óriás hasmenés, hányinger, étvágytalanság – tuti gyomorrontás. Napi egyszer elballagunk a kozeli McDonald’s-ba, és leküldünk egy szendvicset. A kínai kajának a gondolatára is mozdul a gyomrunk, így nagyon hálásak vagyunk az amerikai „mentőovért”.
Úgy terveztük, hogy Taiyuan csak egy állomás lesz egy kis falucska felé, ahol elvileg családoknál szerettünk volna megszállni. Jeleleg azonban minden hely ilyesztőnek tűnik, ahol nincs McDonald’s, és egyértelműen nem vagyunk olyan állapotban, hogy kalandorkodjunk, így változik a terv. Veszünk egy vonatjegyet Xi’an-ba. Ez egy igen nagy város, ahol egy igéretes nemzetkozi hosztel vár minket tiszta ággyal, internettel, meg a térképen is rajta lennénk, ha ne adj isten rosszabbra fordul az állapotunk.
A 3. nap már reggel el kell hagyjuk a szállást, a vonat viszont csak este indul, így a városban botorkálva toltjük a napot.

Széntabletták segítségével a hasmenést időlegesen kispadra ültetjük, de a tobbi játékos teljes erőbedobással ugrál a hasunkban. Az sem zavar, hogy mindenki bámul, mert leginkább a cipőnk orrát nézzük. Délután spontán beülünk egy kínai filmre, aminek van angol felirata. Egész szépen megírt dráma, a foldrengések áldozatairól szól. Nekünk tuti segít abban, hogy rájojjünk, milyen aprócska a mi bajunk. Ez ad egy kis erőt, amire szükségünk is van.
Ezúttal ülőjegyünk van a vonaton, de a 12 órás éjszakai út így is embertpróbáló.

Megint tomegverekedésre emlékeztető felszállás, aztán egy zsebkendőnyi ülőhely. Mindenhol mocsok, a ruhánk fekete az üléstől, a szandálomban a szemben ülő család kajája folyik. Én alvótehetségemnek koszonhetően azért el-elszunyókálok, de szegény Miki kezd begolyózni. Elérkezik a pont, amikor már nem tudom hogy vígasztalni. Az éjszaka hőse „Shrek macska”, akit a McDonald’sban kaptam egy szendvics mellé. Gombnyomásra dorombol és mond valamit kínaiul. Egyszerűen nevetni kell! Átlendít minket a holtponton :) Reggel 7-re beteg gyomorral, de tobbé-kevésbé ép elmével megérkezünk Xi’an-ba.

Megállt az idő - Csongrád

Sziasztok!

Szeretném megosztani veletek a szomorú hírt, hogy vasárnap meghalt a csongrádi nagymamám.
Néhány hónapja tudtuk meg, hogy nagymami nagyon beteg. Azóta sajnos gyorsan romlott az állapota. Az elmúlt hónapokban anya végig ott volt vele, együtt tették meg útjának befejező szakaszát.
Ma volt a temetés. Most nem jó messze...
Mit is mondhatnék.

Emlékezünk Rád, Nagymami!

augusztus 6-9. Wutai Shan/Kína (miki)

Datongból 4 óra, álomszép tájakon átvezető buszozás után érkezünk meg Wutai Shanba, ami magyarul ot teraszos hegyet jelent. A csúcsokon kívűl az itt található tobb, mint 50 buddhista templom miatt is érdekes a hely. Már a buszon hagyjuk magunkat rábeszélni az első szállásra. Az ára nagyon jó, igaz ehhez az Eszti helyi árusokat idéző alkudozása is hozzájájárul. A bérelt szoba minősége híven tükrozi az árát. Az egyik este arra leszünk figyelmesek, hogy a plafonról az ágyrunkra csopog a víz. Lemegyek megemlíteni a tulajnak, mire ő mosolyogva a kezembe nyom egy tekercs celluxot :).

A természet és a spiritualitás Kínában is nagy vonzerőnek számít. A kis faluban tobb ezer helyi túrista van, majdnem annyian, mint az őket kiszolgáló árusok, éttermek, hotelek.

A tervünk így csak félig sikeres: a várost ugyan sikerült hátrahagynunk, a tomeget azonban már nem. A kovetkező három napban megnézünk vagy egy tucatot a hegyek kozott megbújó színes, tibeti templomokból. Kínának ezen a részén ugyanis a tibeti és a mongol buddhizmust gyakorolják.







A napok túlnyomó részét azonban a szobánkban toltjük, amiért egyértelműen a bunkó kínai túristákat okolom :). Az utolsó napon, az elhasznált wc-papír mennyiségéből már sejtettük, hogy valamikor, valahol, valami olyat ettünk, ami az elkovetkező időszakban igencsak megkeseríti majd az életünket.


A Kínai (túl) Nagy Fal(at?): az eddigi országokban vendégként próbáltuk a helyi szokásokat és kultúrát tiszteletben tartani. Ez igaz volt még akkor is, ha nem értettük, vagy ne adj isten nem szerettük azokat. Itt azonban, a mi normáinkkal mérve akkora tahók az emberek, hogy azt csak akkor hinnétek el, ha ti is itt lennétek, és a bőrotokon tapasztalnátok meg. A kopkodés, lokdosődés, nem-sorbanállás és az arcodba akár hosszú percekig bamba pofával bámuló tomeg az alap. Nagyjából mindent úgy űznek itt az emberek, hogy az kicsapja a biztosítékot. Szegény Eszti finom lelke teljesen kész van, és már-már bepakolta őket a húdenagyonutállakmindannyiótokat kosárba:). Nekem úgy tűnik, hogy részben a mindent átható igénytelenség lehet a ludas.

Mindenhol mocsok van, senki nem figyel a másikra. Sokszor egyszerűen egymásnak mennek az emberek emiatt. A napokban például az Esztit egyszerűen elsodorta egy buddhista szerzetes egy olyan 5 méter széles úton, ahol senki más nem járkjált. A jóember, aki elméletileg nőt soha nem érinthet, úgy sétált tovább, hogy észre se vette a torténteket. A dolog másik fele a mi kondícionálásunk. Már gyerekként megtanultuk, hogy mit illik és mit nem. Itt meg millióan tesznek rá, és mintsem tudva a mi kis normáinkról, idegesítik a magyar utazót. A dolgok első felén nem sokat tudunk változtatni. A másikon meg egyenlőre nem tudunk, illetve hülyék lennénk :). Igaz, azért próbálkozunk. Minden nap megfogadjuk, hogy igyekszünk toleránsabbak lenni, de 10 perc is elég hozzá, hogy tobb országon át meditációval csiszolt bensőmben olyan dühot érzek, hogy legszivesebben felképelném a kovetkező bamuló-kopkodőd. Szinte vicces, hogy mennyire nem tudok uralkodni az érzelmeimen. Olyan, mintha egész Kína az én türelmemet próbálgatná, kozben meg én fordítom le magamnak az érkező ingereket! Ilyenkor kissé szomorúan jovok rá, hogy milyen messze vagyok még az állandó belső nyugalomtól, illetve ilyenkor a belső érzelmeim kivetüléesként, eltorzítva látom a világot és nem olyannak, amilyen az valójában. Edzésnek elsőosztájú a hely.

augusztus 5. Datong/Kína (eszti)

A mai napon ellátogatunk a kozelben lévő buddhista barlang-szentélyekhez. A nap nagyobb részét itt sétálgatjuk át. A szobrok és faragások 1500 évesek, és valóban lenyűgozőek. Íme pár kép :)







Hazafelé tanúi vagyunk, hogy készül gyorsított verzióban a torténelem. A barlangok koré egy új templom-komplexum épül. A régi időket a formák idézik, az anyagok már kevésbé, a bambusz tetőt, a kofaragásokat betonból ontik ki. Van benne valami félelmetes.

Délután visszaérkezünk a városba. Daton egy bányász város, a maga másfél millió lakosával alig jelolik a térképen.

Ismét támpont a méretekhez: pár éve olvastam, hogy Kínában 210 olyan város van, amely lakossága meghaladja az egymillió főt!!! Egész Európa 35 ilyet tud felmutatni...
Mit is mondjak. Hát nem vagyunk teljesen lenyűgozve a kornyezettől. Amikor szmogról beszélünk, akkor azt képzeljétek el, hogy az utca túloldala homályos, a levegővétel nehéz. Emlékszem, hogy két éve tobb sportoló ezért nem jott el a pekingi olimpiára...
Sajnos a szó, ami folyamatosan az eszembe jut, az az igénytelenség. Ez természetesen szubjektív vélemény, és nem jó érzés leírni, de számomra van valami lehangoló az egész helyben, és sajnos még inkább a lakóiban. A folyamatos kopkodésről már irtunk. Hát ez tényleg tényező. De ezen felül az emberek tobbsége ápolatlan, modortalan, kulturálatlan. A buszra való felszálláskor mindeki szanaszét lokdosi egymást, akkor is, ha bőven jut hely mindenkinek. Az utcán ránk lépnek, megloknek, gátlás nélkul méregetnek, de a koszonést, mosolyt nem viszonozzák. Nyilván más kultúra, mások a normák, de nehéz ezt szem előtt tartani. Az a benyomásom, hogy a mindenfelé elterülő piszok itt inkább az érdekteleség, mintsem a szegénység kovetkezménye. A fair képhez hozzátartozik, hogy amikor segítséget kérünk, akkor az esetek tobbségében kedvességre, és jószándékra lelünk. És mégis. Valahogy osszességében nem sikerül a pozitív oldalát megragadnom a helyzetnek. El is dontjük, hogy elég a városból, irány a természet, ahol tobb az oxigén és kevesebb az ember :)