januar 29 - februar 1. Bandarban/Banglades (eszti)

Ismét busz. Az ellenőrző pontnál hármunkat leszállítanak, mert turistáknak csak külön engedéllyel lehet erre a vidékre látogatni. Ennek a tájegységnek sem etnikailag, sem vallásilag, sem nyelvileg nincs sok köze Banglades többi részéhez, ezek alapján sokkal inkább Burmához (Mianmar) tartozik. Az emberek jellemzően délkelet- ázsiai vonásokkal rendelkeznek, javarészt buddhisták vagy keresztények. Mindezért előfordulnak incidensek, az itt élők több autonómiát szeretnének, a bangladesiek pedig asszimilációt. A külön csekkolásunk biztonsági megfontolásból történik, valamint tudni akarják, hogy nem vagyunk misszionáriusok. Elég volt a térítésből, minél több a nem muzulmán, annál több a gond.
Reméljük, hogy a sok-sok fényképekkel sikerül valamennyit visszaadnunk abból, hogy micsoda gyönyörű és különleges vidék ez...

A katonák ellenőrzik a Chittagongban beszerzett papírjainkat, kérdeznek párat, megnézik az útlevelünk, bejegyeznek minket egy könyvbe. Végül mondják, hogy ha megérkezünk Bandarbanba, akkor első utunk az őrállomásra vezessen, ahol kiállítják nekünk a helyi engedélyt. Úgy néz ki, engedélyesdit játszunk :) Délután aztán útlevél és vízum másolás, őrállomás, helyi engedély. Másnap a szállásadónkkal, aki hihetetlen kedves és segítőkész, elmegyünk valami helyi hivatalba, ahol kiállítanak nekünk egy további speciális engedélyt, amivel elmehetünk majd azok közé a falvak közé, ahova szeretnénk. Ezt 11 helyre faxolják el, illetve nekünk is lemásolják 5 példányban, hogy legyen az útra. Összepakolunk a három napos túrára, a táskánk dugig engedélyekkel, aztán elindulunk a Boga-tó vidékére.
Először egy három órás buszút gyönyörű, szerpentines úton, aztán ezt követi bangladesi utazásunk számomra talán legmegfogóbb élménye. Beülünk egy fa csónakba vagy15 helyi lakossal, és a hajócska két órán keresztül evickél a széles, de nagyon sekély folyó homokdűnéi között. Ahogy lassan haladunk a szorosban, a táj és az emberek békessége szinte simogatja a lelkünket. Nincs dudálás, nincs kiabálás, nincs szmog, nincs szemét, sőt, még minta minket is kevésbé bámulnának :) A kis falvak lakói ruháikat és magukat mossák a folyóban, és végre látni nőket is! Méghozzá magabiztos, vidám, csador nélküli, nevető nőket :) Akik pipáznak :) Részesei leszünk a folyón zajló hétköznapoknak. Az egymáshoz kötözött bambuszrudakat több száz méteres tutajokként úsztatják lefelé, iskolába igyekvő kislány szoknyáját fogva szeli át a folyót. Rizsföldek, bambusz házikók, kecskék, béke...

Amikor megérkezünk, a folyóparton már várnia kéne minket egy túravezetőnek, mivel egyedül itt már nem lófrálhatunk, de nem vár senki.

Besétálunk a faluba, kérdezünk, mutogatunk, és előbb-utóbb megtaláljuk a megfelelő embereket. Egy férfi közli velünk, hogy további engedélyekre lesz szükségünk, úgyhogy még négy példányban lefénymásoljuk az útleveleinket és a vízumainkat. Ezeket másnap reggel el kell vinni először egy katonai táborba, aztán a rendőrségre, hogy legálisan kiránduljunk. Eddig 56 oldalnyi engedélyre és fénymásolatra volt szükségünk, a faxokat nem számítva. Egy tavat szeretnénk megnézni :) Többek között alá kell írjuk, hogy kirándulás alatt nem bonyolódunk teológiai vitába. Ezt viszonylag könnyű betartanunk, mivel az idő közben előkerülő túravezetőnk annyit tud angolul, hogy „no problem”. Ezt egyébként nagyon sajnáljuk, mert reméltük, hogy majd sokat mesél az itteniek életéről, de hát mit is mondhatunk erre?! No problem. És nekivágunk.
Katonai bázis, aztán rendőrség. Ez utóbbin újabb engedély: az 57. papírlapunkra a következőt kell írjuk angolul: „Könyörgünk, hogy mondhassuk, nagyon szeretjük a természetet és a kultúrát, és ezért jöttünk. Imádkozunk, hogy nem kell nekünk rendőri kíséret, mivel nagyon jó túravezetőnk van. Tisztelettel köszönjük!” Na, ennyit a papírokról. Végre sétálunk. A vidék nagyon szép, hegyeken-völgyeken és kis falvakon át visz az utunk. A vezetőnktől próbáljuk megtudni, hogy kell a helyi nyelven köszönni, de nem sikerül, marad a mosoly.

Talán 5 óra gyaloglás után megérkezünk a tóhoz. Partján 15-20 bambusz házikót számláló falucska, nagyon békés vidék. Előtte azonban még – ki nem találjátok – katona bácsi. Bambusz házikóban egy asztal zászlóval leterítve, géppuska az asztalon, és századjára bejegyeznek minket a századik könyvbe. A Pentagonba tuti egyszerűbb bejutni...

A délután viszont katonamentes, és a miénk. Először is eszünk egy nagyon jót a vendéglátó család főztjéből. Kis pihi, aztán úszunk a tóban, ami nekem mondjuk inkább vicces, mint kellemes, hiszen hosszú nadrágban és pólóban próbálok evickélni :) Később előkerítjük a túravezetőnk, mivel nélküle nem szabad sétálni, és megkérjük, hogy jöjjön át velünk a szomszéd faluba. Láthatóan nem kedveli őket. Annyit megértünk, hogy az első falu keresztény, ez pedig buddhista, és valószínű ez az unszimpátia oka. A jó dolog, hogy itt senki ránk se hederít. Lecsücsülünk a falu közepén egy fa alá, és csak nézzük, hallgatjuk az életet. És van is mit bőven. Amerre fordítjuk a fejünk, élet van. Bambuszból ház épül, nagy üstben kurkuma fő, gyerekek játszanak, kutyák, malacok, tyúkok és kiscsibék pilickáznak keresztbe-kasul. Becsukom a szemem. Csupa jó hang. Mindenki hozzá teszi a magáét. A kalapács kalapál, a malac röfög, a kutya ugat, gyerekek visonganak, léptek lépnek minden irányban. Aztán lassan elbattyogunk, és nem hagyunk magunk mögött semmilyen űrt.

Mire visszaérünk, látjuk, hogy egy teherautóról 50 kg-os rizses zsákokat pakolnak le, amire az van írva, hogy a bangladesi élelmezési és katasztrófa elhárítási minisztériumától jött. Közös nyelv híján erről többet nem tudunk meg.

Estére a vezetőnk szerez nekünk házi rizspálinkát. Bika erős, és egyöntetűen az a benyomásunk támad hogy technokol rapidból készült, mérgezés céljára. Azért két kört megy a kis üveg. Talán ennek és fárasztó napnak is köszönhető, hogy óriásit alszunk az ágyunkét szolgáló pokrócokon.

Másnap aztán sajnos már mennünk is kell visszafelé. Zolinak már „meg vannak számlálva a napjai”, és még nem jártunk a fővárosban. A hazaút egy kőkemény egy órás platón való zötyögéssel kezdődik. Úgy kell kapaszkodnunk ahhoz, hogy ne repüljünk minden felé, hogy az egész felér egy kondi edzéssel.

Sebaj, utána jön a lélek simogató, izom pihentető hajókázás. Ezúttal csak négyen vagyunk a csónakban, és azt nem is motor, hanem egy bácsi hajtja egy hosszú bambuszrúddal. Süt a nap, teljes a csend. Állítom, hogy gyógyító hatású :)

Délután érkezünk vissza Bandarbanba. Miután megvesszük a buszjegyet a fővárosba, marad még egy kevés elütni való időnk. A buszállomás mellett látjuk, hogy egy udvaron tollasoznak. A labdaszedő egy egyenruhás katona, aki minden egyes alkalommal fejét lehajtva adja át a labdát a játékosoknak. Gondoljuk, hogy a négy férfi tuti valami nagy kutya lehet. Amikor észreveszik, hogy figyeljük őket (ezt elősegíti, hogy minket is figyelnek 15-en), beinvitálnak.

Egy perccel később a Miki már meccset játszik velük, Zolinak meg nekem pedig székeket hoznak. A játék nagyon élvezetes, tök jól nyomják, mindenki belead apait-anyait. Közben néha titkár formák aktákat hoznak, amit a tollasozók aláírnak. Beszélgetésre sajnos nem kerül sor, mivel közben jelez nekünk a buszsofőr, akit előre megkértünk, hogy szóljon, ha indulunk. A tálcán felszolgált frissítőt azonban nem tudjuk visszautasítani, pedig próbálnánk megúszni, hiszen sanszosan csap vízből van, ami nem a mi ivóvíz kategóriánk. Annyira kínálják, nincs mit tenni, pár kortyot muszáj inni. Az élményhez hozzáad a limonádéhoz hozzáadott jó adag só :) Na jó, nyomás! Irány Dhaka!

január 27-28. Chittagong/Banglades (eszti)

Ahog felülünk a Chittagong felé tartó buszra, összetalálkozunk egy német sráccal. Nagy csodálkozva nézünk egymásra, ő meg is kérdezi, hogy mi a „tököt” keresünk mi itt :) Útközben kiderül, hogy filmrendező, és a dokumentumfilmjét meghívták egy filmfesztiválra, ő pedig egy nappal előtte úgy döntött, hogy maga is eljön Bangladesbe. Gondolom, hogy talán a rövid felkészülési időnek is köszönhető, de hamar kiderül, hogy szegény enyhén kultúrsokkos állapotban van. Percenként változtatja a véleményét az útja folytatását illetően, remeg, esik szét felé. Próbálunk segíteni, de azt sem könnyű, végül azért a megfelelő buszpályaudvaron, a megfelelő buszjeggyel a kezében és sok jókívánsággal hagyjuk magára.

Mi pedig elindulunk szállásvadászatra. Átutazóban már töltöttünk egy-két órát a városban, így van némi fogalmunk az irányokról, és az útikönyv is jó segítség. A kíséret persze elmaradhatatlan, és amint sokad magunkkal masírozunk az utcán, egy bácsika elénk penderedik, és zászlaját lengetve vezeti a sort. Én alig tudom abbahagyni a nevetést, tényleg úgy nézünk ki, mint valami karneváli menet :)

A szálláskeresés kemény dió. Már este van, az utcán hajléktalan családok között vezet az utunk. Az olcsó hotelek egyszerűen nem fogadnak minket, az egyetlen jobb, amit találunk, nem örülne, ha hárman egy szobába mennénk, a két külön szoba pedig már túl drága, szóval baktatunk tovább. Végül csak sikerül valamit találnunk, de elég drágán, pedig a csapból olyan sárga víz folyik, hogy nem merünk fürdeni, a zajszintről pedig a szemben lévő buszpályaudvar gondoskodik.
Másnap nekiindulunk a városnak. Reggelinél harmadik nekifutásra sikerül nagyjából azt kapnunk, amit kérünk, aztán egy riksával elvitetjük magunkat a regionális irodába. Ennek az az oka, hogy másnap szeretnék felmenni a Bangladest és Burmát elválasztó, etnikai csoportokkal, törzsi falvakkal, keresztényekkel és buddhistákkal teli hegységbe. Mindezen okok miatt azonban a terület problémásnak tekintett, és látogatása külön engedélyhez kötött. Gondoltunk rá, hogy esetleg szervezett túrával mennénk el oda, de a turista iroda röhejesen (és általunk megfizethetetlen módon) magas összeget kért, úgyhogy úgy döntöttünk, inkább magunk vágunk neki a vidéknek. Szerencsére az engedély beszerzése nem nagy dolog, néhány papírt kitöltünk, és pár perccel később meg is kapjuk.
Miután kezünkben a papír, elindulunk, hogy a maradék fél napban kicsit felfedezzük Chittagongot. A városban nagy csapatokban állnak a fegyveres rendőrök, de az okára eléggé össze-vissza magyarázatokat kapunk, úgyhogy próbálunk nem foglalkozni a dologgal. Az utcákon megrendítő a nyomor. Mumbaiban és Kolkatában azt láttuk, hogy még a legnyomorultabbak is próbálnak valami fedelet tákolni maguknak nylonokból, kartonokból. Itt a hideg éjszakák ellenére csak ülnek az emberek a földön, egy két ruhadarab lóg a fejük felett, és ennyi. Sokan szívják a technokolt, vagyis annak bangladesi megfelelőjét.

A régi városrész ezek után megkönnyebbülés a lelkünknek. Nagyon bájos, apró bódékban folyik a munka. Asztalosok, fémművesek és más mesteremberek keze alatt ég a munka, egész addig, amíg ki nem esik kezükből a szerszám a döbbenettől, mikor meglátnak minket :) A legtöbbször fotózkodás lesz a vége, az emberek magával ragadó lelkesedéssel kérik, hogy fényképezzük le őket. A folyóparton a ladikos révésszel átvitetjük magunkat a túloldalra. A csónak teherszállító- és halászhajók armadája között evickél, majd egy rövid kis túlparton tett séta után, visszaevickél velünk.

Én vásárolok magamnak egy sálat, amivel a hajamat tudom takarni. Eddig a Miki kendőjét használtam, mivel az enyémre hindiül az van írva, hogy „Hare Krishna, hare krishna”, amit nem biztos, hogy a muszlimok nagyon értékelnének. A kendő árus olyan lelkes, hogy maga is bemutatja egyik darabját. Egy kicsit gonosz dolog megkérni, hogy had fényképezzük le, de nem bírunk ellenállni a kísértésnek :)

Estére mozi a program. És hát bár le tudnám írni a filmet! Szerelem, dráma, gyilkosság, félreértés, helyzetkomikum, szenvedés, borzasztó képminőség, borzasztó hangminőség és egy halom táncos betétdal. A szinte örökkévalóságig tartó szerelmes szenvedést csak a chips-árusok törik meg, akik bizonyos időközönként bejönnek a nézőtérre, és lelkesen kiabálva árulják a portékájukat. Amikor a szerelmes pár közel három óra után végre egymásra talál, mi is nagyon megkönnyebbülünk. A nem mindennapi küzdelemről (az övékről és a miénkről) szeretnénk emléket, ezért megkérdezzük a mozis bácsit, hogy elkérhetjük-e a film plakátját. Ő a főnökökhöz irányít, akik nagyon kedvesen mindkét reklámplakátot kiveszik a vitrinből a kedvünkért. Lelki szemeinkkel már a nagyszobát dekoráljuk :)

A szálláson folyó sárga vízben fürdeni ma sem merünk, pedig lássuk be, ránk férne :) A buszok is mondják a magukét, de mi elég fáradtak vagyunk ahhoz, hogy mielőtt másnap továbbállunk, aludjunk egyet. Ja, a Miki csal: füldugó... Jó éjszakát!