augusztus 7-13 Malajzia/Tioman sziget (miki)

Rutinos utazókként csak azért nem késsük le a hajnali buszunkat, mert az csúszik vagy fél órát. A sok futkorászás, kérdezgetés után végül megtaláljuk a pályaudvaron a megfelelő peront, és 6-kor elindulunk Mersing nevű városka felé, ahonnan hajóval megyünk a szárazföldtől 60 km-re fekvő Tioman-sziget felé. Hat óra buszozás, két órás várakozás után indul is a hajó. A három órás út végén a sziget mellett haladunk.  Megérte a hajnali kelés és a zőtykölődés. A látvány lehengerlő. A kristálytiszta víz, a homokos part, a helyenként 1000 méter magasságig felkúszó dzsungel szélesvásznú mosolyt csal az arcunkra, amit a következő héten le sem tudunk vakarni. 

Mi az utolsó megállónál szállunk ki. Addigra a helyi és külföldi túrístákkal tömött hajó szinte teljesen kiürül, és talán ha tízen választjuk ezt a partot. Naplementekor érkezünk. A molón át besétálunk és rövid idő alatt találunk egy házikót, amelyik cölöpökön állva mered a tenger felé. A terasz a tengerre néz, a ház előtti lépcsősorról dagálykor besétálhat vagy akár be is ugorhat a vízbe a csodálkozó utazó. Az itt töltött idő alatt a naplementék leginkább itt találnak minket.

Receptünk nem túl bonyolult. Reggel csobbanunk a ház előtt, reggeli után átsétálunk a homokos partra, ahol sokszor rajtunk kívül nincs senki.  Délután pihenünk egyet a házban, majd újra vissza a partra. A napot a vacsora zárja. 

A mindig barátkozásra kész Gitta nevét hamar megtanulják a helyiek. Kis porontyunk, pedig lelkesen integet, pacsizgat, és kétmondatos angoltudását is mindenkivel megosztja. Megtudjuk, hogy él az alig 100 fős településen egy magyar lány, aki egy itteni fiúhoz ment feleségül. Van két kisgyerekük is, akik pont annyi idősek, mint a meink. Szeretnénk meglátogatni őket, de sajnos pont most mentek Magyarországra pár hétre, így ez a találkozás sajnos elmarad.

Egyébként a kevés ember mellett rengeteg az állat a szigeten. Mindenféle macskák szaladgálnak. A legtöbbjüknek rövid farkú, barátságos jószág. A  második nap reggelén már vagy 4-5 lézeng a teraszon és ittlétünk alatt maradnak is velünk, aminek luróink nagyon örülnek. 

Látunk a házunk tetején futkorászó óriás feketemókust. Az Ázsiában és Ausztráliában elszaporodott, kíváncsi-szemtelen sétáló madarat, amelyik nagyon vicces dolgokat tud produkálni és kedvesen csipog. Találkozunk egy-két makákóval, szerencsére a békés fajtából, így önvédelmi fegyverekre nincs szükség. Látunk gyíkokat, két félénk kutyát és persze rengeteg tengeri élőlényt. Az egyik reggel a teraszon kávézgatunk, amikor az Eszti észrevesz egy kis cápát, ami a házikónk körül úszik. Később, amikor Samuval a korallok között úszunk egy majd 2 méteres szirti cápa úszik el tőlünk pár méterre. Kicsit olyan, mintha egy Gerald Durell könyv szereplői lennénk. 

1-2 hete ünnepeltük meg a 47. születésnapomat. A kedves gyerekrajzok között találtam egy búvár figurát is, amit a szigeten beváltok valódi merülésre. Ugyan van búvárvizsgám, de mivel 12 éve merültem utoljára, így jobbnak látom, ha veszek egy frissítő fejtágítást és próbamerülést magában foglaló csomagot. mely után minden itt töltött napra jut egy merülés. Már a hajóút is nagy élmény. A kapitány szereti a sebességet, így kapaszkodni kell, hogy a  nyílt vízen dobálózó hajón állva maradjunk. A megálláskor még nagyobb a  kontraszt. Az elcsituló hullámok után szabad szemmel lelátni a 10 méteres víz aljára. Felszerelkezés és vízbe ugrás után szinte földöntúli a látvány. A különböző méretű, színű és fajtájú korallok, mint valami felszín alatti hullámvasút kanyarognak. Az ezek között megbúvó halak, tengeri herkentyűk még varázslatosabbá teszik az élményt. A kifújt buborékok hangján kívül teljes a csend. Gyorsan eltelik az egy óra a víz alatt. A csónakba visszamászva megbeszéljük a látottakat, és úgy háromnegyed óra pihenő (ez idő alatt a merüléskor felszívott nitrogén távozik a testből) és egy még hajmeresztőbb hajóút végén egy kis lakatlan szigetnél horgonyzunk le, amit az áramlat segítségével kerülünk meg. Szerencsénk van, A napsütéses időben a 20-30 méteres mélységben is élesek a részletek, élénkek a színek. Az egyik merülés során nemvárt izgalmak adódnak. Az egyik palackban kevés a levegő, így a vezető felváltva csatlakozik a többiekére. Talán emiatt is, de máshol bukkanunk felszínre, mint terveztük. Szerencsére nem történik semmi baj. A fiaskót feledtette búvárközpont tulajai meginvitálnak minket egy esti sörözésre, ami nagyon jó hangulatúra sikeredik.

Nem csoda, hogy az itt töltött 6 nap elrepül és nehéz szívvel búcsúzunk a szigettől. Igaz hajónk fél hét helyett negyed hatkor érkezik, így ismét sietősre sikerül az indulás. A három órás út nagy részét a hátsó nyitott részen töltjük, így minőségi könnyek szöknek a szemünkbe:)

 

augusztus 4-6. Melaka / Malájzia (eszti)

Hanoi-i kis lakásunk egyik szomszédját még előző este megkérjük, hogy a ház rácskapuját nyissa ki nekünk hajnali f5-kor. Szerencsére a néni reggel álmosan, de pontosan botorkál ki, hogy utunkra engedjen minket. Nagyon megköszönjük neki a korai kelést, Vietnámnak pedig az elmúlt egy hónapot, aztán nekiindulunk maratoni utazásunknak.

Két taxi, két repülő és két távolsági busz a menü egy csomó sorban állással megfűszerezve. A végén már mindent be kell vessünk a gyerekeknél: színezők, mesék, nyalókák és Honda-számlálás az autópályán. Este 8-ra hulla fáradtan, de megérkezünk Malájziába, azon belül is Melakába. Ez most tényleg kimerítő volt, így ablaktalan, csupa kosz kis szobánkban olyan édesen alszunk mind, mint a bunda. Ablak híján a reggeli fény sem ébreszt, a nagyobb fele eltelik a délelőttnek, mire kidugjuk az orrunkat a szállásról.

A környék, ahol lakunk, nem éppen magával ragadó, Melaka elsőre egy kissé modern, kissé koszos és kissé unalmas városnak tűnik, ráadásul minden zárva van, ahol ehetnénk valamit. Aztán eszünkbe jut, hogy persze péntek van, Malájziában ez a pihenőnap, hát így jártunk. Sejtjük, hogy a belváros azért nem aludt el, így sétálunk a megfelelő irányba, és szerencsére a kis tradicionális házak közé beérve nagyot változik a hangulat. Találunk egy lepattant reggeliző helyet, ahol, mint megtudjuk, három generáció óta ugyanaz a család keni reggelente a kókuszlekváros pirítósokat, és teszi a kis asztalokra a mellé járó csodálatos kávét. A 71 éves néni, aki kiszolgál minket, fülig érő szájjal meséli, hogy minden nap itt dolgozik, de annyi baj legyen, mert esténként jár karaoke-zni, úgyhogy akad szórakozás is bőven. A recept működik, visszajáró vendégek leszünk:)

Melaka már sok száz évvel ezelőtt is fontos kikötő város volt, Kínából és Indiából is folyamatosan érkeztek ide a kereskedőhajók. Európai jószokáshoz híven az 1500-as években a portugálok, később a hollandok, majd az angolok is saját irányításuk alá vették a helyet. A belváros apró, sokszor 3-400 éves házai magukon őrzik ezen keveredés jegyeit. Indiai és kínai templomok, japán teraszos házak és az apró utcák falait díszítő jelenkori grafitik teszik még érdekesebbé ezt a valahol mégis egységesnek tűnő kavalkádot.

Nehezen hagytuk Vietnámot magunk mögött, kicsit fájó szívvel tértünk vissza Malajziába, most mégis teljes lelkesedéssel barangolunk az utcákon, magával ragad a hely hangulata. A belvárost átszelő kis csatorna partján újra látunk varánuszokat, ami szintén növeli az összhangulatot. Sétálgatás, fotózás, játszóterezés, indiai negyedben vacsora – mindenki boldog :)

Vidámságunkat fokozzák a kis utcákon száguldó biciklis riksák. Díszítésük egyszerűen fokozhatatlan! Csillogó füzérek, villogó pókemberek, rikító Disney figurák csüngenek minden szegletükből, ráadásul egy nagy hangfalat is rájuk szereltek, amiből fülsüketítően döngenek a csodás pop slágerek. Természetesen az egymás mellett haladó járgányokból párhuzamosan teljesen más zene visít. Annyira borzalmas az egész, hogy már zseniális, minden alkalommal nevetni kell.

Második nap délután elmegyünk egy múzeumba is, ahol megnézünk néhány érdekes kiállítást, többek között a tradicionális maláj játékszerekről és a különböző kultúrák szépségideáljairól.

A végén még egy kis meteorit kiállításra is bejutunk. Én sose láttam még meteoritot, így teljesen elvarázsol a dolog. Vannak itt bőrönd nagyságú kövek, sőt, apróbb méretű meteorit darabok, amiket meg is foghatunk. Ahogy kezemben tartom ezt a világűr egy más szegletéből érkezett kavicsot, érdekes élményben van részem. Átjár, hogy mi (te, én, a csatorna partján napozó varánusz és ez a kitudjahonnanjött kő is) egyek voltunk hajdanán, most éppen ilyen formát öntöttünk erre a pillanatnyi időre, de ez csak egy villanás, és már folyunk is tovább, hogy máshol, másképp üssük fel a fejünket ebben az átláthatatlanul komplex, mégis gyönyörű világban. Bár ügyesebben le tudnám ezt írni! Mindenesetre én könnyek között hagyom el a múzeumot, nem győzöm a gyerekeket nyugtatni, hogy semmi bajom, csak jó ennek a világnak a része lenni. 

Vietnám képekben (miki)

 Ebben a posztban a képeké a főszerep. Egy hónap számomra legkedvesebb képei egy csokorba összegyűjtve. Remélem, hogy mosolyt csal a ti arcotokra is:)