Hanoi falfestés

 

június 17-21. Da Nang / Vietnám (eszti)

Este 6-kor elindulunk délnek az ország közepére. Egy 16 órás út áll előttünk. Érdekes megoldás: nem a busz emeletes, hanem az ülések, minden ülésnél fel lehet mászni egy felette lévő ülésre. Szerencsére nagyon kényelmes az egész, így néhány óra nézelődés, kekszevés, és általam elénekelt és jól összekavart musical után elalszanak a gyerekek.

Én még jó pár órát ébren vagyok, mert ahogy ott kuporodom az ülésemen, hallgatom a „Berlin calling”-ot (régi utakat idézve), és nézem az elsuhanó tájat, úgy érzem, itthon vagyok. Hogy ez az én helyem a világban :)

Reggel megáll a busz egy kis lepukkant kajálda előtt, mondják, negyed óra pihi, ne menjünk innen sehova. Beülünk hát egy banánra / kávéra. Aztán kicsit később látjuk, ahogy elhajt a busz az utasok nagy részével meg összes cuccunkkal. Várjuk, hátha csak megfordul, de bizony nem jön vissza. Az egyetlen nyugtató a helyzetben, hogy a kajáldában látunk egy-két ismerős arcot, pár helyi férfit és egy olasz párt a buszról, tehát nem csak minket hagytak itt. Egy idő után már a helyiek is nyugtalannak néznek ki. Az olasz pár tud telefonálni, elérik a busztársaságot, akik mondják, hogy várjuk, csak benzinért ment a busz. Egy óra múlva aztán tényleg feltűnik a jármű. A tankolós sztori sántítani látszik, mivel a buszra azóta felkerült egy csomó új utas (a mi helyünkre is), kb fél tonna rizs és egy robogó. Mindegy, lényeg a lényeg, hogy mi is feljutunk rá ismét, és most már csak két óra van hátra az útból, úgyhogy azt a földön ülve is eltöltjük. Másnap dél van, amikor végre megérkezünk.

Da Nang egy nagy város a tenger partján, felhőkarcolókkal és helyi tömegturizmussal, úgyhogy első körben nem is várunk olyan sokat tőle, inkább kiindulópontnak tekintjük. Aztán mégiscsak csak csoda napokat töltünk itt. Először is a tenger hihetetlenül finom, és állandóan hullámzik, úgyhogy ez nagy buli a lurkókkal, ugrálunk reggel, délben és este. A part közben vicces mértékben változik. Napközben gyakorlatilag miénk a sok kilométeren húzódó csodás homokos part, a nagy hotelek mögöttünk mintha csak díszletek lennének, mert embert nem látni. Aztán délután 4 körül megindul az emberáradat, és egy fél óra múlva a nem látni a fürdőzőktől a partot. A tömeget sárga ruhás őrök terelgetik a vízben. Mi nem ismerjük a játékszabályokat, úgyhogy állandóan ránk fütyülnek. Szerencsére azért nem állítanak ki :) Vicces, hogy fél 8-kor vége a programnak, és mindenkit kifütyülnek a tengerből. 

Általában nem vagyunk nagy rajongói az effajta tömegjeleneteknek, de itt ezt most mégis nagyon élvezzük. A helyiek szuper kedvesek, állandóan kokettálnak a gyerekekkel, beállnak hozzánk frizbizni, mindenkinek fülig ér a szája.

Időközben belátjuk, hogy hát a robogó Vietnámban megkerülhetetlen, úgyhogy veszünk egy nagy levegőt és felülünk négyen egy járgányra. Igaz, küzdenünk kell azért, hogy kapjunk négy bukósisakot, mert mindenhol lelkesen bizonygatják nekünk, hogy a gyerekeknek nem kell bukó Vietnámban. Előbb-utóbb azért az ő fejükre is kerül valami. Jaj, de jó!!! Mehetünk!!! 

Nagyon-nagyon élvezzük a dolgot. Egyből megnyílik a hely, fel is fedezzük a környéket. Miki szerencsére nagyon ügyesen veszi át a kaotikusnak tűnő közlekedés ritmusát, amit elsősorban nem a szabályok irányítanak, hanem egy folyamatos egymásra figyelés, és a másodperc töredéke alatt történő alkudozás: Beengedsz? Már nem tudlak. Jó, akkor kerüllek balról.

Elmegyünk a várostól délre fekvő öt márvány hegyhez. Ezek szent hegyek, turisták csak a legnagyobbat látogathatják. Sok lépcső, barlangok, denevérek, gyönyörű Buddha szobrok, és éneklő szerzetesek. Szép hely nagyon, eltelik a délelőtt mire bejárjuk A kis picukák azért jól elfáradnak a hőségben, a végén jégkrém a jutalom.

Felfedezzük a környező tengerpartokat is. Érdekes, a csodahomokos, tiszta vizes álom partokon sokszor kilométereken keresztül nincs egy lélek sem.

Egyik este ellátogatunk a város éjjeli piacára. Az egy milliós város este éled fel igazán, legalább két millió robogó száguld az utcákon, lámpával vagy anélkül. A főutak körforgalmai leginkább egy orosz rulettre emlékeztetnek, pörgetünk, fejest ugrunk és imádkozunk. Szerencsére mindig kijövünk valahogy a túloldalon, de azért az én rizikómutatóm eléri a piros zónát, megfogadom, hogy az éjszakai robogózást nem fogjuk erőltetni a városban. 
Számomra a piac is elég felkavaró: elképesztő tömeg, fülsüketítő karaoke kevésbé tehetséges versenyzőkkel, a portéka pedig: döglött állatok (oké, főleg tenger gyümölcsei, amit rögtön meg lehet enni, de nekem mégis nehéz nézni a felsorakoztatott rák sereget) meg a Miki által már említett tojásos döglött kiscsibe, kínai műanyag kacat, és vásárlók, szelfizők végeláthatatlan hada. Egy gyors kör után indulunk is haza. Azért a Mikinek (mivel elhagytam a sapiját) sikerül egy igazi kincset találnunk.

Legnagyobb motoros kalandunk a Hai Van hágó. Ez az út a világ egyik legjobb motoros túraútvonalaként híresült el (főleg a Top Gear 2009-ben itt forgatott epizódja óta). Szerpentinek, sűrű erdő borította csúcsok az egyik oldalon, szakadék és tenger a mélyben a másikon. Jó a kis csapat, mindenki nagyon élvezi a motorozást, tényleg gyönyörű a hely. 

Közben tanulgatjuk a vietnámi szavakat, így már egész jól elboldogulunk az útszéli kajáldákban. Azért még mindig magas a hibaszázalék, teljes sikernek számít, ha mindannyian kapunk enni, a miénkben nincs hús, a gyerekekében meg nincs csili. Kapjuk a kiképzést, hogy hogyan kell éhesen türelmesnek lenni :)
Egyébként utazásunk felénél járunk, négy hét mögöttünk, négy hét előttünk. Pontosabban csak valószínű, mert kapunk egy emailt, hogy törölték a hazajáratunkat, és a pénzt visszaigényelhetjük. Ennyi. Írogatni kell a társaságnak ahhoz, hogy megtudjuk, hogy ha nem fogadjuk el a visszaigénylést, akkor egy héten belül kerítenek nekünk valami más megoldást a hazajutásra. Mondjuk, hogy akkor légyszi! Most várunk:) Addig is folytatjuk a vietnámi barangolást.

Július 13-15 Hanoi/Vietnám (miki)

Szóval vissza Hanoiba. Úgy néz ki, hogy a vietnámi főváros ismét nekem jutott. A jó tapasztalat, az ár és az egyszerűség miatt ugyanazt a szállást választjuk bázisul, mint az első alkalommal. Arról talán még nem esett szó, hogy itt most esős évszak van, ami általában kegyes hozzánk, de néha megmutatja erejét. Megérkezésünkkor úgy szakad az eső, hogy egy 20 másodperces sétára úgy 5 percig készülünk és teljes menetfelszerelésben vágunk neki az útnak:)

A városról írni édes teher, ugyanis imádom a hely nyüzsgését, vibrálását, kaotikusságát. Érződik, hogy ez itt az alapjárat, lételeme a helyieknek, ami így vagy úgy, de hatással van az idelátogatóra is. Ez nem a turistáknak épített kirakat, hogy őket a lábukról levéve kínálja portékáit, persze a leleményes városlakók azért fényeztek rajta, hogy úgy is csillogjon, ahogy azt a magunkfajta turista szereti. Az eladók ennek megfelelően megkörnyékeznek portékáikkal minket, de minden agresszió vagy megbántottság nélkül, ha épen nincs szükség arra, amit kínálnak. Egy mosoly kíséretében már fordulnak is következő helyi vagy külföldi sétáló felé.

Nappal sokat sétálunk. Második körben sikerül eljutni a birodalmi citadellába, ami az ország történetében 1000 éve fontos szerepet játszik. A helyi uralkodók fontos székhelye volt, ami egyrészt kiváló régészeti lelőhely a tudósoknak, másrészt ékes bizonysága, hogy mire képes egy aktuálisan hatalmon lévő erő saját propagandájának érdekében. Az épület ennek is nyomát viseli, ugyanis a néhány épen maradt, finom, részletekben gazdag császári épület mellett a francia gyarmatosítók viszonylag minimalista építményei találhatóak a Feng Sui irányelvei által megépített kertben. A csúf tréfa ma is tovább folytatódik. A franciák által épített épületek adtak később helyet az észak vietnámi erőknek és most az ő fényes győzelmüket hirdető múzeum üzemel itt, amit az itteni háborús hősök ingyen látogathatnak.

Esténként egyedül indulok útnak, hogy a város ás a helyiek esti arcát is megismerhessem. Sétálok, fotózok, figyelek. A tó körüli parkban középkorú hölgyek a 80'as évek disco slágereire az aerobik itteni megfelelőjére mozognak, hát ezt nevezem én kultúrsokknak a javából:).

Nincs időm ennél mélyebb okfejtésre, mert helyi fiatalok 10-es csoportja megkér, hogy gyakorolhassák velem angol tudásukat.
Utazásaink során rájöttem, hogy ennek egyik kiváló módja a helyi sörözők látogatása. Ilyenkor az érzékszervek gömbölyödésével együtt visszahúzódik a gátlás, a nyelvtani nehézségek, a különbségek, és teret kap a kíváncsiság...

Nincs ez máshogy itt sem. Már a rendeléskor nevetnek a felszolgálók, ahogy egymást ugratják angol vagy arra hajazó szavakkal. A söröshordó cseréjét fotózva is kibuggyan belőlük a kacagás kamerám láttán. 

A körülöttem lévő helyiek elmerülnek a beszélgetős sörözés ceremóniájában. Fizetéskor játékosan kakaskodnak, hogy ki rendezze a számlát, majd robogóra pattanva hazasüvítenek. 

Egy idősebb helyi úr a szokásos kérdéseket teszi fel: honnan jöttem, mi a foglalkozásom, stb. A beszélgetésbe becsatlakozik a mellette ülő unokaöccse is, akinek a szülei a háború után disszidáltak, ás ő már Ausztráliában született. Az elkövetkező pár órában sokat mesélnek az országról. A nagybácsi helyi vállalkozó, egy taxi társasága van. Sokat utazott, világlátott ember. Gyerekei már Ausztráliában tanulnak és reméli, hogy ott is maradnak az iskola befejezése után. Mesélnek arról, hogy a rendőrök csak a gazdagnak számító autótulajdonosokat szondáztatják, míg a robogósok ihatnak kedvükre. Beavatnak a fizetés körüli protokollba is, miután egy sört sem hagynak fizetni az este során. A 47 éve befejezett háborúról nem szívesen mesélnek, csak arról, hogy az emberek miért inkább az USÁ-hoz közelednek, a kommunista, de túlságosan közeli Kína ellenében. Sokat megtudok az itteni kommunista rezsim viszontagságairól, a mindent behálózó korrupcióról, a politikai elit módszeriről. Sajnálattal állapítom meg, hogy 8000 kilométer távolság ide, 30 év demokrácia oda, de félszavakból is megértem az utalásaikat. Nevetve hozzáteszik, hogy jó, hogy angolul beszélünk, mert, egyébként könnyen megeshetne, hogy feljelent minket valaki az elhangzottak miatt, és nagyon más vége lenne az esténknek. Szerencsére senki sincs már körülöttünk, így éjfél magasságában a sörtől és a hallottaktól zsongó fejjel búcsúzunk egymástól. Én hazasétálok, ők természetesen robogóról integetve távoznak.

július 11-13. Cat Ba (Ha Long Bay) / Vietnám (eszti)

Az öböl, ahova igyekszünk, világhíres a tengerből kiálló, gravitációval dacoló mészkőszikláiról. A területet az UNESCO a világörökség részének nyilvánította, valamint a világ 8. csodájaként is szokták emlegetni. Jó a marketingje, na :) És hát bizony-bizony, mi is nagyon várjuk, hogy eljussunk ide. Már a buszon ülünk, amikor a „kalauz” kérdi, hogy melyik hotelnél rakjanak le minket. Mondjuk, olyanunk még nincs (gondoltuk, megérkezve felmérjük a helyzetet), csak rakjanak le a központban. Leraknak...

Hát jaj! Helyi tömegturizmus, Siófok a köbön. Elképesztő emberáradat, neon, műanyag, polipokkal tömött giga akváriumok, harsogó diszkózene. 

Oké, ezt benéztük. Sikerül gyorsan kihátrálnunk, és a városon kívül szállást találnunk egy jó kis helyen, noha így kénytelenek vagyunk taxit fizetni. Azért bírható. Este a szállásadóink segítségével jelentkezünk egy napos hajóútra, ami bejárja az öblöt. Kissé tartok tőle, hogy hozzácsapnak minket is egy „siófoki diszkóhajóhoz”, és sorban állunk majd, hogy megnézzünk egy-egy sziklát. Bár a kikötőben még erre utalnak a jelek, amint kihajózunk, beszippant minket a csoda. A mi szerencsénk, hogy a vietnámiak nem szeretik a tűző napot, így az utasok az árnyékba húzódva figyelik a tájat, a legénységnek pedig semmi kifogása az ellen, hogy kiüljünk a hajó orrára.

Nem tudom, hogy képekkel mennyire tudom visszaadni azt, amit látunk, de bizony nekünk elakad a lélegzetünk. Samuval együtt könnyezünk. Órákon át szeljük a habokat a mészkő óriások között. Utunk úszó falvak, kis halászhajók és fejünk felett köröző sasok között vezet.

Ebéd tájékán kikötünk egy kis lakatlan öbölben, ahol kajakokat kapunk, hogy azzal járjuk be a környéket. A tenger néhol alagutat mosott az óriási sziklák alatt, ahol szintén át lehet evezni. Egyszerűen legyűgöző!

Visszatérve a hajóra, kapunk enni. Vega létünkre sajnos a főként halból, rákból és medúzából álló ebédet nem tudjuk kellőképpen értékelni, de azért csak jól lakunk ezzel-azzal.

Hazafelé még megáll a hajónk egy apró homokos parton, ahol fürdeni is lehet, illetve miután picit visszatolat, a hajó tetejéről a vízbe ugrálni. Az a néhány belga srác, aki vállalkozik rá, a huszas évei elején jár. Mi is ugrunk párat a régi idők emlékére (#40 is the new 20 :). Egyik legcsodálatosabb napunkat zárva érünk haza. 

Este rájövünk, hogy még mindig fogalmunk sincs, hogy merre akarunk menni, és lassan kicsit utána kéne olvasnunk a dolgoknak. A tervezést segíti, hogy jó kis szállásunknak köszönhetően végre tudunk más utazókkal is beszélgetni. A belga ugráló srácokról kiderül, hogy cserkészek, akik egész évben pénzt gyűjtöttek, hogy aztán Vietnámban néhány családnak víztartályokat építsenek, most a munka utáni pihenésüket töltik.

Hanoi ugyan nagyon izgalmas volt a gyerekeknek, de mivel kb egy percre sem tudtuk elengedni a kezüket, már nagyon jól jön egy semmittevős nap, amikor szabadon rohangálhatnak. Víz, homok, kagylók, szaladgálás a monszuni esőben, gekkó kergetés és botsáska gyűjtés. Közben mi is kitaláljuk, hogy merre tovább, jól esik nyugiban olvasni.

Délután azért Miki kibérel egy robogót, és a gyerekekkel (egyesével :) bejárja a sziget egy részét. Sajnos én még sosem vezettem robogót, és nem merem bevállalni, hogy itt tanuljam meg valamelyik gyerekkel a hátam mögött. A szállásadónk persze bíztat, hogy négyen is felférünk egyre motoron, de úgy érezzük, ehhez még kicsit akklimatizálódnunk kell :)

Reggel visszaindulunk a fővárosba, hogy onnan folytassuk utunkat délnek. Az buszon Gitta már nem is mellénk ül, hanem újdonsült vietnámi barátja mellé. Néha fordítok nekik kicsit, de nagyon jól elvannak anélkül is. Úgy néz ki, itthon érzi magát :)