januar 11-14. Shillong/India (eszti)

A 23 órás vonatút Guwahatiba már gyerekjátéknak tűnik. Az összetevők a szokásosak: zsúfolt kocsi, árusok és kéregetők hada, néhány férfi, akik mondják a hely jellegzetességeit, inkább magukra és a tudásukra koncentrálva, mintsem bármi másra. Mi belemegyünk a játékba, és kérdezzük őket, illetve elszégyelljük magunkat a kissé lesajnáló tekintetek láttán, amikor kiderül, hogy nem ismerjük az egyik helyi költőjüket :) Vannak tényleg érdekes részei is az eszmecseréknek, és néhány magyar 100 forintos illetve bhutáni pénz is gazdát cserél. 

Mielőtt beérkezünk az állomásra, a könyvünket olvasva eldöntjük, ha csak lehet, rögtön tovább állunk Guwahatiból, mert az állam fővárosa nem sok szépet ígér. És valóban. Azt hittük, Kalkutta után már mindent tudunk a nyomorról és piszokról, de az állomás környéke így is meglep minket.

Beülünk egy kajáldába, mert nagyon éhesek vagyunk, de határainkat súrolja a hely, az asztalunkon csótányok lakmároznak. Elsétálunk a buszpályaudvarra, de mivel már aznap nem megy Shillongba busz, bezsúfoljuk magunkat egy jeep-be, amit meglepően sokan osztunk meg :)

4 óra kőkemény zötykölődés áll előttünk, egyre sápadtabbak vagyunk, és már a zacsikat is bekészítjük. Az élményt fűszerezi, hogy a sofőr teljes hangerőn bömbölteti a már jobb napokat is látott hangszórókon az indiai-nyugati hibrid zenét, az utóbbit mondjuk Szikora Robi, illetve Zoltán Erika vonal által képviselve. Kedvenc slágerének (ezt onnan tudjuk, mert többször is meghallgatja) szövege: "you are a bad bad boy, you are a good good boy..." Azért estére megérkezünk Shillongba, de őszintén kicsit lestrapált a banda. Szállást ugyan találunk, de meglepődve tapasztaljuk, hogy minden nagyon drága. Nem is értjük, hogy miért, de piszkos-büdös szobák ára a csillagok között jár. Már nincs erőnk tovább kutatni, kiveszünk egyet, és mély álomba zuhanunk.
Másnap a Zoli sajnos arra ébred, hogy beteg. Mikivel keresünk egy kicsit barátságosabb árú szobát, oda átcuccolunk, de a Zoli már messze van attól, hogy várost akarjon nézni, lázasan forgolódik az ágyban. Miki és én elmegyünk pár órára, sétálunk egy kicsit az utcákon, hozunk a Zolinak gyógyszert, aztán a délutánt már együtt töltjük a szobában. Már nézegetjük az opcióinkat arra az esetre, ha nem javul, de szerencsére az első kemény nap után Zoli jobban lesz, és másnap már lófrálunk is kicsit együtt.
Shillong Meghalayala állam fővárosa, beékelődve Banglades és Burma közé. 1500 m magasan vagyunk, ezért hideg is van, a fiúk sapkában alszanak. Sok félék itt az emberek, az arcokban sok a délkelet-ázsiai vonás, sokszor erősebb, mint az indiai. Ha érdekel benneteket a régió részletesebben, ezen a honlapon kicsit utána tudtok nézni: www.culturalpursuits.com

Sok a kedves mosoly is, bár hatásukon sokat ront az a piros cucc, amit mindenki rág. Kis pakkokban lehet kapni, levél, dió és valami apró fehér lime paszta alkotja, rágás hatására piros lesz, és bódítja a használóját. Kicsit olyan, mintha egy vámpír városban lennénk, mert az emberek fogait és száját pirosra festi. Mi is kipróbáljuk: valami borzalom :) Olyan keserű, hogy én öklendezve kopom ki, és csak hányingert érzek. A Miki kicsit tovább bírja, őt kicsit meg is szédíti, felnyomja a vérnyomását, és melege lesz tőle. Azért belőle se válik rajongó. Látszik, hogy hosszútávon teljesen szétroncsolja a fogakat, mégis boldog-boldogtalan köpködi a piros csodát. Sehogy sem tudjuk megérteni, de gyorsan belátjuk, hogy mondjuk a dohányzás se feltétlen sokkal racionálisabb egy nem dohányzók szemében.

Shillong lakosságának kedvenc elfoglaltsága a fogadás, 50 méterenként állnak a kis fogadó bódék. Ez talán még nem is olyan szokatlan, de a fogadás tárgya már annál inkább. Minden délután nyilas célbálövessel megjósolják a másnapi időjárást, erre lehet fogadni :)
Idelátogatásunk talán legértékesebb élménye egy múzeum, ami 7 emeleten mutatja be Északkelet-India lakosainak torzsi kultúráját, olyan részletességgel, és profi módon, hogy csak ámulunk és bámulunk. Kár, hogy hamar zár, így az utolsó termeken már csak átrohanunk.

Ha pedig már a múzeumnál tartok , had meséljek el pár szösszenetet, amiken jókat derülünk, mint egyetlen reakció, ami eszünkbe jut. A (számunkra legalábbis) logika-mentes kommunikáció új minőségi és mennyiségi dimenzióit tárja elénk India észak-keleti régiója.

1. Mondjuk a taxisnak, hogy a Don Bosco Múzeumba szeretnénk menni. Kialkudjuk az árat, majd elvisz minket egy katolikus templomhoz.
- Itt vagyunk.
- Ez egy templom.
- Múzeum.
- De mi a Don Bosco Múzeumba szeretnénk menni.
- Kettő Don Bonsco.
- Ez egy templom.
- Múzeum.

2. - Szeretnénk két gyömbéres teát!
- Nincs. - De két órája ittunk itt.
- Ja, elfogyott.
- És mi az a „különleges” tea az étlapon?
- Tejes tea.
- És a „tejes tea”?
- Az is.
- Jó, akkor szeretnénk két különleges és egy tejes teát.
Miután kihoz 3 ugyanolyannak tűnő teát:
- Mi a különbség?
- A különleges tea frissen van készítve.
- És a tejes?
- Az is.
- Akkor mi a különbség?
- A különleges teában gyömbér van.
(Itt érdemes elolvasni újra az első két sort.)

3. Bazi éhesen rendelünk enni. Csak mi vagyunk az étteremben. A három kajából kettőt elfelejtenek :) Mikor egy óra után szólunk, mint új rendelést, kedvesen felveszik.

Stb. Szóval nincs más megoldás, nevetni...

januar 6-10. Kolkata/India (miki)

A maratoni vonatozás után frissen érkezünk meg Kolkatába (régi nevén Kalkutta). A szokásos jármű- szállás- kajálda keresés hármasán zökkenőmentesen átjutva, kávét szürcsölve tervezzük a programot. Látnivaló akad bőven. A 15 milliós Kolkata Delhi 1911-es fővárossá válásáig, igaz csökkenő jelentőséggel, de sokáig az ország kereskedelmi, gazdasági és kulturális központja volt. Ez utóbbi „címét” máig őrzi. Nyugat-Bengál állam, melynek központja Kolkta fontos szellemi színtér. Itt élt és alkotott Rabindranath Tagore, India egyetlen Nobel-díjas írója, Ramakrishna, a krishnatudatú hívőket tömörítő egyház fontos figurája és Sri Aurobindo, akiről auroville-i bejegyzésünkben már tavaly februárban írtunk. Az állam az angol elnyomás elleni ellenállás, majd szabadságharc bölcsője. 

A városban kevés felhőkarcolót, fényes bevásárló csarnokot látunk. A hajdani vezető szerepről a málladozó homlokzatú, egykor impozáns épületóriások mellett a közlekedés tanúskodik. A széles utakon a szokásos nagyvárosi buszokon kívül van villamos (igaz ez egy rabszállítóra jobban emlékeztet, mint egy tömegközlekedési eszközre, amit magyaráz az, hogy 130 éve ugyanazok a szerelvények futnak), a folyón közlekedő komp, sőt Indiában, Delhi kivételével is csak itt kanyarog egy 16 km hosszúságú metróvonal. Ezekben a közös vonás a napszaktól független embertömeg.

A reggeleket Sunny sarki kávézójában kezdjük, aki bomba jó kávéja mellett remek beszélőkéjével is szórakoztat. Jól ismeri a várost, és a hosszabb időre érkező turistákat, akik rendszeres vendégei a helynek. Találkozunk nála egy idős ausztrál úrral, aki bármiről képes nagyon hosszan beszélni, indiai fiatalokkal, akik naprakészek a Goa trance zenéből, önkéntesekkel, akiktől kapunk tippeket, hol érdemes kopogtatnunk, ha mi is szeretnénk valamerre segíteni. Pár nap után a környéken egyre több ismerős arcot fedezünk fel a tömegben.
A napközben egymás után próbáljuk ki a bengáli konyha nevezetességeit. Az itteni ételekre jellemző, hogy fűszerezésük enyhébb, mint a déli vagy a nyugati területeken.

A bengáliak nem kis büszkeségére a helyi édességek India szerte híresek. Igaz én két pofára falom, azonban Zoli szerint némelyik elviselhetetlenül édes. Közös nevezőre a Misti Doi desszert segítségével jutunk, ami egy édes és citromnak köszönhetően egyben enyhén savanykás joghurtot takar. Esténként az utca kövén ülve iszogatjuk teánkat. Esztinek nagyon tetszik ennek szervírozása. Az itteni módszer, ami mit sem változott az elmúlt évezredek során, egy félig kiégetett agyagedénybe töltik a nedűt, amit fogyasztás után az ember egyszerűen a földre, vagy jobb esetben egyenesen a kukába dob. Ezzel az ősi környezetbarát megoldással nemcsak a mindenfelé heverő műanyag redukálódik, de az agyagosoknak is akad munkájuk.
Első kulturális kirándulásunk a nevezetes India Múzeumba vezet. A természetrajzi, történelmi, vallási, mezőgazdasági, antropológia és képzőművészeti ismereteket tartalmazó termek sokaságát felvonultató tárlat változatos és változó minőségű. A hatalmas anyag befogadását nehezíti, hogy sok helyen a vitrinekbe, a falakra látszólag véletlenszerűen kerültek elhelyezésre a tárgyak, illetve a magyarázat több helyről is hiányzik. Az indiai törvényeknek megfelelően a tárlat az állam tulajdonát képzi. Lehet, hogy ennek köszönhető, hogy a termek festésekor a régi szobrokat, faragásokat nem mozdítják el helyükről, erről azok széleinek falakkal megegyező színe tanúskodik. Az épület udvarán a gyerekek nagy örömére bábjáték zajlik. Egy jó fél napig tanulva- derülve sétálunk a folyosókon.

Az egyik utcai cipészmesterrel megjavítottam kiszolgált túraszandálomat. Mozdulatai kifinomultak. A kisméretű tüzelőnél, ami egy konzerves dobozba dugdosott pár fahasábot takar megmelegíti a szandál talpát, majd az előre kivágott és beragasztózott gumidarabot, amit ráillesztés után egy tűvel és cérnával oda is varr. Az eredmény remek, a szandál köszöni, azóta is jól van.

Egyik sétánk alkalmával belecsöppenünk egy Durgának szóló istentiszteletbe. Az említett hölgy a hidú panteon egyik jeles és vérszomjas figurája. Az ünnep alkalmával a rendezők mindenkit bőségesen megvendégelnek, így hamarosan együtt eszünk helyi utcagyerekekkel, főszervezőkkel. Látszólag mindenki nagyon boldog. Teli hassal a hálaadás is könnyebb. Mi nekünk azért ezt sikerül kikerülnünk. Sok közös fénykép, kézfogás és köszönet után vidáman távozunk.
Meg egy gyöngyszem. Egyik alkalommal, mikor egy parkon sétálunk at, latjuk, hogy női sport nap van, melynek kereteben éppen székfoglalósat játszanak. Számunkra mar az is kicsit mosolyogtató, hogy több mint 100 felnőtt, teljes beleéléssel valami olyasmit játszik, ami nálunk már az általános iskola felső tagozatán is nehezen adható el. Teljes a zűrzavar, a bíróval folyamatosan veszekednek, aki hol két széket rak, ki, hol egyet se, mert persze neki is akad segítője bőven. Férfiak kiabálnak feleségeikkel, amikor azok kiesnek, közben a nők olyan taktikákat folytatnak, amiről nehéz belátni, miképp segíti őket a nyerésben. Néha sikerül egy-két kiesett nőnek is visszaállnia, óvást követően, vagy csak sunyiban. A kiabáló, lökdösődő, rohangáló, de valójában székfoglalósat játszó felnőtt tömeg láttán Zoli csendesen megjegyzi: "és nekik van atombombájuk..."

Az itt töltött hat nap alatt sikerül elintézni a bangladesi vízumunkat és nem kevés utánajárással és az indiai bürokrácia buktatóinak kiismerésével sikerül vonatjegyet is venni, hogy elindulhassunk Guwahatiba, az észak-keleti területek fővárosába.

Zárásul még pár gondolat. Az utcákat járva Kolkata az indiai szegénység egy másik arcát mutatja meg. A közterület nálunk ismert formájában itt szinte egyáltalán nem létezik, illetve összezsugorodott. A tereken, az utakon kilógó ereszek menedékében, nejlon ponyvák alatt élő emberek sokasága próbál életben maradni. A magánélet eseményei számukra mindig társaságban zajlanak. Reggel utcai kutaknál fürdenek tisztálkodnak, a nők főznek a gyerekek mocskosan, mocsokban hemperegnek, játszanak. Napközben a város egyetlen turista utcáját a járókelők a helyi kereskedők, taxisok, riksások mellett a szegények hada lepi el. Napjában sokszor ismétlődő jelenet szereplői vagyunk. Mezítlábas kisgyerekek futnak felénk, rokkant férfiak nyújtják kezüket, vagy anyák csecsemőjükkel karjukon kérnek pénzt. Estefelé az összehordott fákból tüzet rakva melegednek a családok, szomszédok. Egyszerre van jelen az éhezés, a verseny a túlélésért és a játékosság. Ez gondolom, hogy legalább annyira sztereotipikus leírása az eseményeknek, az embereknek mint amit mi laza, gazdag, nyugati turisták jelentünk az ittenieknek. Az apróért kinyújtott koszos kéz, a megható, néha kissé ellentmondásos történetek mind egy olyan játszma kellékei melynek felszínén nem látunk át, így eldönteni sem könnyű, hogy kinek mikor mennyi pénzt, ételt adjuk.

január 3-5. Úton - Goa-Kolkata/India (zoli)

Mostani indiai utunk első vonatozása előtt izgatottan mosunk fogat a mumbai központi pályaudvar peronján. Goát elhagyva tizennégy órás buszúttal, majd félnapos, mozizással megkoronázott mumbai kényszerpihenővel a hátunk mögött, és a 2147 km-es zötykölődés előtt ránk fér a tisztálkodás. 2147 km. Ez több, mint a Budapest és Dublin közötti távolság.

Rendezzük sorainkat, nagy levegő, és felszállunk a vonatra, amire szerencsénkre másodszor is meg tudtuk venni a jegyet. Erre azért kényszerültünk, mert menetjegyünket egy nappal korábbra állították ki annál, mint mi utazni szerettünk volna. Figyelmetlenségünkben ezt már csak Mumbai-ba menet vettük észre. Sebaj, lényeg, hogy újra úton vagyunk!
Megkeressük helyünket. Az indiai vonatkocsik, legalább is, amikben eddig utaztunk, kb. nyolcvan centivel szélesebbek az otthoniaknál. Sleeper classon, azaz hálókocsiban utazunk, ami úgy néz ki, hogy a kocsik belsejében, bal oldalt hosszant, egymás felett, két darab, lehajtható ágy van. Ezeket a kocsin végigfutó keskeny folyosó választja el az egymással szemben, két sorban, a folyósóra merőlegesen elhelyezkedő háromemeletes ágyaktól. A világoskék műbőrborítású ágyak mindegyike körülbelül 50x180 cm. A háromemeletes ágy középső emelete fel, illetve lehajtható. Felhajtott állapotban az alsó ágy mint ülés funkcionál amin elvileg négy ember foglalhat helyet. A folyosó mentén balra a kétemeletes, illetve a folyosótól jobbra, arra merőleges, két háromemeletes ágy mint egy kupét határol el a vonatkocsi többi részétől. Ilyen „kupéból” kilenc van egy vonatkocsiban.

Egy-egy ilyen „kupé” három „ipari” ventilátorral van felszerelve, amik bizony kevésnek is bizonyulhatnak forróság idején. A kocsi ablakait vízszintesen futó erős rácsokkal szerelték fel. Ezek tűz, vagy egyéb baleset esetén igencsak megnehezíthetik, adott esetben lehetetlenné is tehetik a menekülést. Ahonnan viszont nehéz kijutni, bejutni sem egyszerű. Talán ebben rejlik a rácsok miértje, hiszen megállapíthatjuk, hogy az indiai imád tolakodni. Teszi ezt akkor is, ha például helyjegye van, és semmi értelme tolongania, hiszen úgyis lesz helye. Ezen törekvéseiben az sem akadályozza meg, ha történetesen az állomásra begördülő szerelvény még mozgásban van. Ilyenkor menet közben próbálnak meg felugrani a nyitott ajtókon. Ekkor kapnak szerepet a peronon strázsáló katonák, akiknek szolgálati feladataik ellátásához jó egy méter hosszú, három centi vastag bambuszbotot rendszeresítettek. Egyébként hasonló tekintélyt parancsoló eszközzel szereltek fel sok más egyenruhást is Indiában. Ezt a botot a peronon feladatot ellátó katonák nem restek használni. Egy-egy szerelvény beérkezésénél bőkezűen mérik a csapásokat a két kézre fogott ütlegekkel a mozgó vonatkocsikra felkapaszkodni próbáló utazóközönségre, akiknek tagjai, ha a kocsi ablakain nem lenne rács, alighanem az ablakokon is próbálkozna.

A hálókocsik belsejében az ágyak műbőrborításának világoskék színe, és a vas ágykeretek sötétkékje egyeduralkodik. Ezt csak a kocsinként néhány, belülről nyitható vészkijárat, a piros színű ablakrács hivatott megtörni. Itt a rácsok függőleges irányúak. A szerelvény színvilágának másik meghatározó eleme a fekete piszok. A kocsikban hangsúlyos elem még a „csirkeháló” szerű rácsok a „kupék” felső részén és a neoncsövek borításán. A már említett ventilátorok és a maximális helykihasználás, főleg a legfelső ágyról szemlélődve, baromfitelep érzetét kelti. Jegyeink két felső, illetve egy középső ágyra szólnak. Harmadik napja tartó, mint azt később Kalkuttában egy orvostól megtudtuk, jobb könyökömben lévő cellulitis gyulladás (a Wikipédia szerint az említett betegség kórképe merőben más, az általam produkálttól) miatt én alszom a középső ágyon. Hamarosan kiderült, ennek duplán is örülhetek. Eszter, mint mondja, élvezi a felső ágy „csirketelepes” feelingjét. Itt csak nagyon kis termetű felnőtt tud egyenesháttal ülni.

Jöttünkkor a kétemeletes ágyrészt egy fiatal kétgyermekes család foglalja el. Alul az édesapa három éves forma fiával, felül az édesanya másfél év körüli lányával tértek magukat plédbe bugyolálva nyugovóra. Itt jegyezném meg, hogy Ázsiában a gyerekek életkorának megsaccolása igencsak lutriszerű. Gyakori alultápláltságuk miatt sokszor jóval kisebbek a fejlettebb országokban felcseperedőknél. Az enyém alatt lévő ágyon egy betegnek tűnő fiatal lány, a felettem lévőn Miki, a másik oldalon az alsó ágyon egy idősebb hölgy, alighanem a lány anyja, talán nagyanyja, a középső ágyon egy fiatalember, a legfelsőn Eszter fekszik.
Bámulatos, hogy a természet, illetve a szükség, hogyan írja felül szempillantás alatt az ember által felállított prioritási sorrendet, hogyan fogalmazza ellentmondást nem tűrően át az események sorozatát. Alighogy elhelyezkednék, ki kell menjek WC-re. A kocsi két végén egy-egy „angol” illetve „síelős” mellékhelyiség került elhelyezésre. A kisdologból hirtelen nagy lesz. Szerencsémre, nem túl hirtelen. Rámjon a hasmenés. Amolyan „indiai” fajta. Az éjjel, párszor szinte egybefüggő mondatokban, tizenkétszer szólít a szükség. Ezt leszámítva jól telik az estém.
Az indiai vonatkocsik folyosóin árujukat kínáló kereskedők végeláthatatlan sora masírozik fel-alá. Főleg teát, kávét, sokféle ételt, a csomagok rögzítésére szolgáló láncokon illetve lakatokon kívül kb. mindenfélét, ideértve a különböző színű műanyag zenélő szörnyecskéket, és hasonló, „nélkülözhetetlen” dolgokat. Minderre hangos, mantraszerű kántálással hívják fel a figyelmet. Végnélküli busójárásukon koldusokkal, kéregetőkkel és takarítókkal osztoznak. Ez utóbbiak is a kéregetők egy fajtája. Ők többnyire a padlón kúszó- mászó, tetőtől talpig piszkos, kócos gyerekek, de előfordult, hogy kisbabáját kendőjében a hátán cipelő, ránézésre tizenéves, anyukát láttam ezt a munkát végezni, ahogy a kezében kicsiny seprűvel minden létező poros zugba bemászva maga előtt sepri a folyamatosan termelődő szeméthalmot, majd néhány rúpiát remélve fekete retektől mocskos kezét az utasok fele nyújtja baksisért.

 Baksis egyébként hindiül is baksis. A számunkra „hagyományos” értelemben vett, mindenféle életkorú kéregetők az „egyszerű” szegénységtől kezdve a testi fogyatékosságok elképesztően széles palettáját vonultatják fel. Ezek felsorolásától most eltekintenék. Csak megjegyzem, a spektrum ijesztően széles. Tavalyi utuk során két hosszabb, „sleeper class”-os vonatozásban volt részünk. Ezekhez képest most mindhármunknak feltűnt, sokkal több a koldus.
A tájból nem sokat látunk, csak néhány fotó erejéig sikerül odakéredzkednünk az ablakhoz. Indiában a személyes tér fogalma nem ritkán drasztikusan leredukálódik, a vonaton sokszor megszűnik. Itt módunk adódik nem ritkán zavarbaejtő közelségből szemlélni európai agyunkkal intimnek vélt dolgokat. Egy térben, idegenek jelenlétében, idegenek társaságában alszunk, eszünk, ülünk, fekszünk, beszélgetünk. A kocsik végén a WC-k, mosdók környékén tisztálkodunk, mosunk fogat. A hosszú órák alatt az idegenekből ismerősök lesznek, sokakkal beszélgetünk.

Némelyekkel, főleg fiatal fiúkkal, kérésükre, fotózkodunk. Természetesen a játék arra megy ki, hogy Eszterrel lencsevégre kapják magukat. Az időt marathoni kártyapartikkal, infantilis, és izgalmas, tartalmas beszélgetésekkel múlatjuk.
A menetrend szerinti harmincnyolc órás útból végül negyvenórás lesz, ami teljesen elfogathatónak tűnik. Negyven óra, örökkévalóságnak tűnő szempillantás. Délután fél kettőkor futunk be Kalkuttába.
Köszönet érte Indian Railway!