július 17-19. Busan/Korea (eszti)

Először is azzal kezdeném, hogy mi igazából nem is terveztünk Koreába jönni. Ha esetleg emlékeztek, akkor Thaiföldön, a meditációs központban összebarátkoztunk egy koreai párral. Az ő invitálásukra változtattunk az útiterven, és hozzájuk utazunk majd néhány nap múlva Szöulba.

Busan Korea második legnagyobb városa, közel 4 millió lakossal. Tengerparti üdülőváros, nyár lévén a fél ország itt sütteti most magát.

Dél-Korea egyébként akkora, mint Magyarország, de annak ellenére, hogy területének 70 %-át hegyek fedik, ötször annyian laknak itt, mint nálunk. Ergo, a városok nagyon sűrűn lakottak, Busan is dugig van 40-50 emeletes felhőkarcolókkal, a tengerpart is nagyon zsúfolt.
A látkép kb Japán és Délkelet-Ázsia keveréke. Látszik a gazdasági fejlettség, a jólét, ugyanakkor van itt valami a pl Indonéziában tapasztalt káoszból, piszokból. Elsőre érdekes egyvelegnek tűnik.


Busanban nem csinálunk olyan sok dolgot, kicsit visszaveszünk a Japánban felpörgött sebességből. Elsőként elsétálunk abba az ENSZ temetőbe, ahol a 60 éve vívott koreai háború elesettjei fekszenek.
Biztos, sok szempontból naiv, amit most írni fogok, mégis megosztanám az érzést:
1950-ben a kommunista Észak-Korea lerohanta Dél-Koreát, és majdnem teljesen el is foglalta, amikor a világ országai felszólaltak a demokrácia és a szabadság érdekében, és az ENSZ haderői 3 év alatt visszaszorították a kínaiak által megtámogatott kommunista haderőket. Ez így egy szép történet, már amennyire egy háború szép történet lehet.
Más szavakkal viszont – Amerika és a Szovjetúnió gazdasági érdekek alapján felosztottak egy országot mesterségesen kettévágva azt, és ennek következményeként itt állunk egy mező közepén, ami 18-20 éves ausztrál meg belga srácok sírjával van borítva, ameddig a szemünk ellát. Azért itt valami elcsúszott, nem?
Hát, vissza Busanba.
A város a koreai félsziget fogyasztóibb felén van, mi sem bizonyítja ezt jobban, minthogy itt található a világ legnagyobb bevásárlóközpontja. Ez a gigantikus épület pedig otthont ad Ázsia legnagyobb fürdőjének. Ez már éppen elég „leg” ahhoz, hogy meglátogassuk.
A medencék itt sem koedukáltak, így egy darabig külön fürdőzünk a Mikivel. Később a kapott pizsamákba bújva találkozunk a szaunáknál, amiket már együtt próbálgatunk. Óriás terek, egyszerű, modern formák, természetes anyagok, és rengeteg szauna. Van finn, római, török, ázsiai, és vannak egész extrémek is. Ilyen pl a piramis szoba, ami a kozmikus energiákat gyűjti neked össze, aztán a test-hang szoba, ahol a padlóra kell feküdni, ami a halk klasszikus zene ritmusára rezonál. Fú, nagyon jó! A tetőn van DVD terem, ahol a fárasztó pihenés után kikapcsolódhatsz egy kicsit. 5 óra után is nehezünkre esik elhagyni a helyet. Az öltöző mérlege azt mutatja, hogy mindketten másfél kilót izzadtunk :) A Miki 10, én 8 kilóval vagyok kevesebb, mint mikor elindultunk... Viszont szerintem még sose voltunk ilyen tiszták :)
Késő délután hagyjuk el Busant, egy órát buszozunk északnak, hogy megnézzük az ottani templomokat. Szállás foglalva, könnyen megtalálva, lakótársakkal beszélgetve, ágyba belefeküdve.

július 16. Utazás/Japán-Korea (eszti)

Ajajajajajajajajaaaaaajajajajaaaaj.
Miki ébreszt. Fél 11. Gondolom, jó késő van. Mi van? Hol vagyunk? A fejem majd szétrobban, hányingerem van, és lassan kezdem felfogni, hogy nem vagyunk túl ügyesek, mivel a Koreába tartó hajónk 10 perce elment. Próbáljuk pakolni a táskánk, de teljesen kész vagyunk. Soha életünkben nem voltunk még ilyen másnaposak. Azt gondoltuk, hogy több év dublini edzőtábor után nincs új a Nap alatt. Hát van. A reggeli esélytelen. Elindulunk a kikötő felé. Úgy tippeljük, hogy fél óra alatt kiérünk. Hát több, mint 2 órán keresztül vonszoljuk magunkat a táskákkal. És mi még azt hittük, hogy a Fuji megmászásához kell akaraterő. Amennyire agykapacitásunk engedi, reménykedünk. Reménykedünk, hogy valami csodával határos módon, a reggeli hajóra szóló jegyünkkel felengednek egy másik hajóra. Reménykedünk, hogy egyáltalán van másik hajó még ma, és reménykedünk, hogy azon a másik hajón van két szabad hely, és nem kell ugyanezen az úton visszavonszolnunk magunkat.

Amikor végre kiérünk, gyorsan kiderül, hogy minden kívánságunk teljesül, a reggeli jegyekkel fent vagyunk a két óra múlva induló következő hajón. Hurrá. Vagy valami ilyesmi. Próbálunk örülni, de közben haldoklunk. Felváltva járunk a wc-re hányni, pedig már délután 3 van. Nem is értjük az egészet.
A lényeg, hogy feljutunk a 4 órás hajóra. Az egész persze japán precizitással, pontossággal és kényelemmel működik, amiért most valóban nagyon hálásak vagyunk.

A hajó meg se billen, ahogy ezerrel hasítja a hullámokat, és amikor 3 órával később kikötünk Koreában, már kettővel jobban vagyunk. Ez persze még így se sok, de legalább van erőnk végigcsinálni a határátlépéshez szükséges procedúrát, és a szállásunk felhajtását.
Este 9-kor már egy koreai hostel konyhájában szürcsöljük a teánkat. A nap tanulsága: egyenlőre soha nem iszunk!
Éppen azon morfondírozok, hogy vajon mennyi európai turista jut el ide Busanba, amikor a házigazdánk szól, hogy a szobánkat két magyar sráccal fogjuk megosztani. 5 hónapja az első magyarok (persze a Miki tesókat leszámítva)! Kicsit le vagyunk strapálva, de azért így is szuper töltött káposztáról beszélgetni :)

július 14-15. Fukuoka/Japán (eszti)

Reggel nagy reményekkel sétálunk ki a buszpályaudvarra, annak ellenére, hogy még mindig esik. Hamarosan megtudjuk, hogy az összes buszt törölték aznapra. Azt tanácsolják, hogy próbálkozzunk vonattal. Átbuszozunk a vasútállomásra, ahol kiderül, hogy a vonatok sem indulnak. Szuper. Mi tévők legyünk? Legkésőbb másnap le kell érjünk Fukuokába, mert onnan indul a hajónk Koreába. Következő opció: autóbérlés. Miki el megy kutakodni. Megtudjuk, hogy autó is csak másnapra van. Úgy néz ki tehát, hogy ma mindenképp maradunk Hirosimában. Közben összebarátkozunk 4 spanyol tesitanárral, akik szintén Fukuokába tartanak, és együtt próbálunk megoldást keresni. Még vagy két órát ott ügyeskedünk az állomáson, amikor jön a hír, hogy a gyorsvasutat beindították. Iszonyat drága, de perpill ez tűnik a legésszerűbb megoldásnak. Az útra, amit a buszunk 7 óra alatt tett volna meg, a gyorsvasútnak alig több, mint egy órára van szüksége.

Hozzáteszem, hogy amibe ez az egy óra kerül, abból Indonéziában egy hétig boldogan ellettünk volna. Mindegy, ez van.
A vonat negyed óránként jár, úgyhogy nem kell sokat várnunk. Egy repülőgép első osztálya piskóta a belsejéhez képest. Csak tátjuk a szánkat. Aztán elindulunk. 300 km/órával száguldunk, de zötyögést nem érezni. A szerelvénynek hangja is alig van, a Mikivel suttogunk, hogy ne zavarjuk a többi utast. Csak a közelben eszement tempóban elsuhanó házak jelzik az űrsebességet. Mire felocsúdunk, már meg is érkeztünk Fukuokába.
A szállást itt is előre foglaltuk, amit aztán könnyen meg is találunk. Már jócskán délután van, úgyhogy egy séta a környéken, vacsi, beszélgetés a szobában, és vége is a napnak.
Másnap aztán nyakunkba vesszük a várost. Egész nap sétálunk. Meglátogatjuk a város modern, üzleti- és bevásárlónegyedét, fotókiállítást, parkokat, templomokat.



A templomokban csend van, nem nagyon jár benne senki, így egyikben-másikban meditálunk is. Ismét egy leg: az egyik templomban csücsül a világ legnagyobb fából készült beltéri Buddhája (bonyolódnak a címek :) ). Gyönyörű darab, sajnos fényképezni nem lehet.
Este felé fáradtan, de jó kedvűen érünk haza. Mivel ez az utsó esténk Japánban, és én mindenképp szeretném kipróbálni őshazájában a karaoke-t, ezért a közértből beszerzünk némi japán alkoholos italt bátorítóként. Valami krumpliból készült csoda, citromos szódával higítva. Betársul hozzánk egy kanadai srác, aki a japán-amerikai kapcsolatok tanulmányozásával foglalkozik. Nagyon belemelegedünk a beszélgetésbe. Időnként megpróbálunk elindulni, de a nagy diskurzus csak nem hagy alább :) A Miki közben hoz utánpótlást a közértből, így mire hajnali 2-kor végre sikerül felállnunk, már mindhárman nagyon énekes kedvünkben vagyunk :) Negyed órán belül sikerül is egy karaoke bárt találnunk. Ezek gyakorlatilag picike szobák, tv-vel, hangszóróval és mikrofonokkal. Egy ilyet lehet kibérelni, mi két órára fizetünk be. Szerencsére a blognak nincs hangja így nyugodt lelkiismerettel annyit mondhatok, hogy meg tettük, ami tőlünk telik :)


Már szinte reggel van, mikor battyogunk hazafelé, igen csak pityókásan és rekedten. 1másodperc alatt alszom el. Tényleg.

július 12-13 Hirosima/Japán (miki)

Az eddigi legkényelmesebb buszutunk reggel 7-kor, szakadó esőben fejeződik be. A pályaudvaron megpróbáljuk levajazni a másnapi továbbjutást, de megtudjuk, hogy azt egy másik állomáson lehet csak. A kitartó esőben átbandukolunk a megadott címre és minden gond nélkül megvesszük a jegyet. Útközben ismerkedünk a modern városképpel. A hostelunkkal, azonban már nincs ekkora szerencsénk és csak többszöri eltévedés után, emeltszintű tájékozódási képességünk bizonyítékaként sikerül megtalálnunk. Sebaj, beköltözni úgyis csak du. 4 után lehet. Ez is még egy a japán furcsaságok sorában. Miért tart 6 óráig a takarítás? Én meg miért akarok ilyeneket tudni? :) Miután lepakoljuk a cuccainkat elindulunk a város felfedezésére. Szerintem nincs olyan ember, akinek ne az atombomba jutna eszébe Hirosíma nevének hallatán. Mi sem vagyunk ezzel másképp, és a városnak abba a részébe megyünk, ahol ennek állítottak emléket. Mikor nekiálltam írni a napot nem tudtam, mennyire merüljek bele a részletekbe. Nekünk, azonban olyan sokat adott az itt eltöltött fél nap, hogy gondoltam, érdemes azt megosztani. Az biztos, hogy ez volt életünk legmegrázóbb múzeumlátogatása, ahonnan könnyek között jöttünk ki. A színvonalas tárlat meglepő objektivítással mutatja be a történteket. Megismerkedtünk a város múltbéli fejlődésével, hogyan lett a kínai és koreai hadműveletek által az ország stratégiailag fontos pontja. Azt sem titkolták, hogy a Japánokat sem kell félteni, ha egy másik ország elleni agresszioról van szó. Ezután az atombomba ledobásának előzményei és okai kerültek bemutatásra. Megtudtuk, hogyan keresték fel Einsteint tudóstársai attól tartva, hogy a németeknek sikerül atombombát előállítani, és kérték, vegye rá az amerikai elnököt, hogy adjon zöldutat az amerikai fejlesztésnek. Továbbá, hogy az angol és amerikai kormány olyan feltételek mellett engedélyezte volna Japánnak a fegyverletételt, hogy azok nem adták meg magukat, annak reményében, hogy az Oroszok megtámadják őket és, akkor nekik, kedvezőbb körülmények között ezt megtehetik. Erre joggal alapozhattak, hiszen 1945 május 7.-én tartott konferencián az Oroszok kijelentik, hogy amennyiben Japán 3 hónapon belül nem kapitulál, akkor ők megoldják a problémát. Az Amerikaiak nem tudtak megbarátkozni egy orosz irányítás alatt álló (kommunista) Japán gondolatával + igazolni szerették volna az addig a bomba fejlesztésére költött 2 milliárd dollár és 120.000 ember munkájának jogosságát. Végül 1945. aug. 6.-án reggel 8.15-kor elengedték a „kisfiú” névre hallgtó bombát Hirosima centruma felett.

Két km-es körzetben szinte egy épület sem maradt meg. Az epicentrumban a hőmérséklet elérte az 5000 c.-t!!! Még 3-4 km.-re is 1000c. fok volt. Megolvadtak az üvegek, a tetőcserepek, az épületek fémszerkezetei meg hajlottak.

Képzeljétek el a pusztítást! Az első néhányszáz méteren belül tartozkodók egyszerűen elégtek. Van, akinek csak a kőbe égett ülő lenyomata maradt hátra. Még 2-3 ezer méterre is belehaltak a sérülésekbe, akik szabad ég alatt voltak a robbanáskor. Összesen 140 ezren haltak meg, ami az akkori lakosság 2/5-ét jelentette. Az élményt azonban az egyéni tragédiák, fájdalmak teszik még megrázóbbá. A kiállításon több kisgyermek megégett személyes tárgyait mutatták, leírták ki hol volt a robbanáskor, mi történt vele. Volt olyan 10 éves kisfiú, aki egy hétig élt azután, hogy teljesen ráégett a ruhája. Volt olyan, akinek csak a cipője, vagy a táskája maradt csak hátra. Egy másik teremben a sugárzás közvetlen és hosszútávú hatásait mutatták be. Kopasz, több sebből vérző gyerekek, katonák fényképei minden látogató arcára fájdalmas grimaszt festenek. Az atombomba ledobása óta a hirosimai polgármester tiltakozását levélben fejezi ki minden egyes nukleáris kísérlet után. Eddig kb. 580 ilyen levél íródott, többek között Amerikának is, akik még 2006-ban is robbantottak pedig, ha jól emlékszem pont atomfegyvereket keresve vonultak be Irakba. A kiállítás tárlatába belefér a hidegháborús őrület bemutatása is. A 60’ években kb. 40.000 atomtöltet pihent kilövésre várva. Itt még kiderül, hogy a huncut oroszok csak pár hónappal az ország osszeomlása előtt írják alé az atomfegyvereket csökkentésére vonatkozó szerződést. A kijárat felé közeledve tv-ken túlélők beszámolóit vetítik. Amennyiben mindez nem volna elég a környéken még megnézzük a koreai áldozatok (számuk az összes áldozat 10%-át teszik ki) emlékművét, akik rabszolgaként dolgoztak itt a robbanás idején. Valamint egy lángot, ami csak az utolsó atomfegyver leszerelése után oltanak majd el. Remélem, hogy minnél hamarabb.
Kicsit még sétálunk a folyóparton. Szemeim előtt a vízbe ugráló és ott megfőlő áldozatokat látom a békés folyóparton. Átsétálunk a célpontul szolgáló, de épségben maradt hídon, próbálunk beszélgetni a látottakról, de nem nagyon találunk szavakat. Felháborodást, haragot érzek az emberi gonoszság és butaság ilyen mértéke láttán.
Este lefekvés előtt eszembe jut valami, amit hallotunk. A Japánok a bomba ledobása után rögtön megkezdték a helyreállítást. Másnapra már volt áram, és a villamos is járt az epicentrumtól 1 km-re. Azóta a hirosímaiak számára a villamos lett a remény jelképe. A színes járgányok városszerte csilingelnek, még a más városokban leselejtezettekek is felvásárolják. Mára kialakult itt a villamos turizmus. Nem tudom, hogy csak képzelem, vagy tényleg vilamos csilingelésre alszom el:)
Másnap megint nyakunkba vesszük a várost, de békésebb vizekre evezünk, és a bevásárló negyedet és a piacot nézzük meg. A nap feketelevese, hogy az esőzések miatt törlik a buszjáratunkat, amit csak este fél 12-kor,a pályaudvarra kiérve tudunk meg. A szállásunkon recepció 10-kor bezár, azért mi visszaosonunk és körbekérdezzük lakótársainkat, hogy kinél van üres hely. Van vagy hajnal 1, mire újra van ágyunk. A nagy ijedségre kerítünk egy kis üveg szakét. Kettőkor valahonnan előkerül egy alkalmazott, és ad nekünk egy saját szobát - happy end(legalábbis mára).

július 10-11. Nara/Japán (eszti)

Nara Japán fővárosa volt, éppen 1300 évvel ezelőtt, ezért az egész város évfordulós lázban ég. Fő látványosságai közül 8 a világorokség része, ami szintén mutatja, hogy komoly múlttal rendelkező helyről van szó. Ezek tobbsége a város parkjában található, így mi is arra vesszük az irányt.
Először megnézünk egy buddhista templomot, ami magáénak tudhatja a "világ legnagyobb faépülete" címet. Tényleg gyonyorű, a kapu két, szintén fából faragott gigantikus őrzője pedig legnyűgöző.


Hogy tovább folytassuk a legeket: a templom belsejében a világ egyik legnagyobb bronz Buddhája ül. A 16 méteres szobor 437 tonna bronzból és 130 kb aranyból készült.

Én ismét kapok egy esélyt a megvilágosodásra. Ezúttal egy oszlop aljában lévő lyukon kell átmásznom (a Miki sajna már kinőtte ezt a próbát...). Nem mondhatnám, hogy a tradicionális buddhista út a nirvánába, de mit veszíthetek :)

A nap tobbi részét is a parkban toltjük.

Szépek a tavak, érdekesek a templomok, de a fő attrakció mégsem ez, a liget ugyanis otthont ad 1200 szarvasnak. Ezek az állatok úgy járnak-kelnek az emberek, autók, üzletek kozott, mintha az a világ legtermészetesebb dolga lenne. Az egész annyira valószínűtlen. Nem tudunk betelni azzal, hogy ezek a gyonyorű állatok kozel engednek, órákat toltünk azzal, hogy korbesétálunk, és simogatjuk őket.





Aztán gyors zuhanás vissza a valóságba. Elfogyott a pénz. Gyalogolunk keresztül-kasul a városon, próbálgatjuk az automatákat, de egyik se fogadja el a kártyáinkat. Hétvége lévén bankba menni nem tudunk, a túrista információnál sem tudnak segíteni, és az útikonyvünk is hervasztó hírekkel szolgál. Kajára sincs pénzünk, nemhogy a szállást kifizessük. Az utolsó pillanatra hagytuk a dolgot, de álmunkban sem gondoltuk, hogy pont Japán lesz az, ahol ilyes fajta problémával nézünk szembe. Még Indonézia kis szigetein is műkodott a kártyánk. Már az állomáson vagyunk, hogy visszavonatozzunk Kiotóba, hátha a nagy pályaudvaron tobb szerencsével járunk(vonatjegyet lehet kártyával venni), amikor egy újabb túrista infónál a postát ajánlják figyelmünkbe. És bingó!
Ahogy ver a szívem, kénytelen vagyok ismét szembesülni azzal, hogy szép dolog a spiritualitás, aztán mégis mennyire a pénz függvényében élünk...
Hazafelé látunk egy srácot. Előtte vászon, jobb kezében ecset, bal kezével a vállán lógó táska-dj-set-en keveri magának a zenét. Mikozben egy rózsacsokrot fest, mint a veszett, ugrál fel-alá, táncol a saját maga által mixelt elektronikus zenére. Japán...

Boldogan fizetjük ki a szállásadónkat, aztán kisétálunk a pályaudvarra, mert éjszakai utazás elé nézünk.
Vonat Oszakába, onnan busz Hirosimába. Minden sokkal modernebb, pontosabb és tisztább, mint amit valaha tapasztaltunk életünkben. A buszon teljes a kényelem, végig alusszuk az éjszakát.

július 7-9. Kiotó/Japán (eszti)

A kis kocsi elindul a mindossze 30 km-re lévő Kiotóba. Úgy tervezzük, hogy megállunk a félúton lévő néprajzi múzeumnál, de az sajnos zárva van, így egész hamar megérkezünk az előre foglalt szállásra. Kicsi pihi, aztán kocsikázás a városban. Kiotó Japán kulturális fővárosa. Minden, ami tradicionális, az itt megtalálható. Van tobb, mint 1600 buddhista templomuk és shinto szentélyük(japán ősi vallás, ami aztán belekeveredett a buddhizmusba), ebből 17 a világ orokség része.




Mai napig élnek itt gésák, valamint a város rengeteg ünnepélynek, fesztiválnak ad otthont.
Első esténken egy tradicionális japán fürdőbe megyünk. Gyonyorű, tobb mint 100 éves fa épület.

Férfiak, nők külon, mert nem viselhetsz fürdőruhát. A lányokkal belépünk a mi részlegünkre. Kicsit furcsán érezzük magunkat, mert a teremben van 20 meztelen japán nyugdíjas néni meg mi hárman. Előszor kissámlira leülünk, és szappannal jól átsikáluk magunkat a derékmagasságba felszerelt zuhanyfejeknél. Amint az később látjuk, ez a japán nőknek sokszor 1-1,5 órán át tart. Az előttem ülő nő 10 percig csak az egyik kézfejét sikálja egy apró torülkzővel. Amikor tiszták vagyunk, akkor elmerülhetünk a medencékben. A víz hőmérséklete változó, bár a legtobben nagyon forró. Van szauna és szabadtéri medence is. A legérdekesebb az elektromos medence, ahol áromot vezetnek a vízbe. Az izmaink ossze-vissza feszülnek, a kezünk gorcsbe áll, valahányszor kozelebb kerül a medence falához. A hely nagyon csondes, de mi nem bírjuk ki, hogy fel ne nevessünk, ahogy onálló életre kelnek a végtagjaink. Másfél órán át váltogatjuk a forró és hideg medencéket a szaunával. Mindannyian nagyon pihenten (és tisztán) jovünk ki. Majdnem, mintha meditáltunk volna.
Másnap aztán tényleg meditálunk egyet, amikor egy gyonyorű buddhista templom japán tolóajtaját nyitva találjuk. Senki nincs a kornyéken, úgyhogy egy kis megbeszélés után mindannyian ott csücsülünk a templom padlóján. Nagyon jó...

Este elmegyünk abba a városrészbe, ahol még jó eséllyel lehet gésákat látni.



Egyre kevesebben vannak, jelenleg kb 100-ra teszik a számukat Kiotóban, és 1000-re az egész országban. A gésák tulajdonképpen társalkodó nők, a szépség képviselői. A ruházatuk, a táncuk, a zenéjük, minden mozdulatuk a szépség, a harmónia szolgálatában áll. Nehezíti a dolgunkat, hogy sok japán lány az esti randevúhoz e tradicionális viseletbe bújik.

Az igazi gésák nem nagyon mutatkoznak, egy-egy kis utcában lehet őket látni, ahogy sietnek aznapi úticéljuk felé. Van valami misztikusság, valami „letűnt kor varázsa”, ami korbe lengi őket.
Haza már egy üveg szaké társaságában érkezünk, mivel ez az utsó esténk együtt a lányokkal. Beszélgetünk, kártyázunk, elfogyasztjuk az italt. Csondesek vagyunk, mert hosszú nap áll a hátunk mogott, de jó együtt lenni.
Reggel mártózunk egyet a szállásunkon lévő japán fürdőben is, aztán nekiindulunk a napnak. AKriszti és a Viki este a gyorsvasúttal Tokióba utaznak, mert másnap indul a gépük haza, mi pedig a szomszédos Nara városába vonatozunk. A gyorsvasút egyébként 300 km/h sebességel halad, az 515 km-es távolságot 2 és fél óra alatt teszi meg.
Addig azonban még van pár óránk együtt.


Ellátogatunk egy manga múzeumba. A képregénynek nagy hagyománya van Japánban. Korosztálytól függetlenül mindenki olvassa őket, éppen ezért nem csak szuperhősokről szolnak, de találni főzéssel, politikával, filozófiával, tini románccal foglalkozó koteteket is. A rajzok minősége változó, némelyik komoly művészi értéket képvisel.
A múzeum után még egy utsó gyors vásárlás a lányoknak, aztán irány a pályaudvar. A vágányoknál búcsúzunk, szuper két hét zárul most le. Ezúton is koszonjük, hogy meglátogattatok minket :)
Egy óra múlva már csak kettesben zotyogünk Nara felé. A foglalt szállást gyorsan megtaláljuk. 100 éves tradicionális japán házacska. Ahogy a nagy konyvben: alacsony asztalok, székek helyett párnák a padlón, toló ajtók és végtelen egyszerűség (és a benne rejlő szépség :) ). Az ágyak szerencsére nem 100 évesek, úgyhogy nagyon jót alszunk.

julius 5-6. Osaka/Japán (miki)

Reggel izgatottan ébredünk (a Viki és én biztosan:)), pedig ekkor még nem is tudjuk, hogy utazásunk eddigi legkoltségesebb naja elé nézünk. Gyors reggeli a szállodában, pakolás és tíz óra korül már az Universal Studios Japan nevezetű mega-vidámpark parkolójában vagyunk. Az autó pontos helyét osszesen 5 alkalmazott hajlongva mutatja nekünk, és ez nem vicc. A bejáratnál már kígyóznak a sorok, mi is beállunk és megvesszük a jegyünket. A 15.000 Ft.-nak megfelelő osszegért cserébe egyész nap minden atrakciót ingyen használhatunk. A kapun belépve egy másik világba jutunk, ahol mindenki gyereknek érezhezi magát. A park specialitása, hogy a studió által készített filmek adják a témát a hullámvasútakhoz, játékokhoz, bemutatókhoz (olyasmi, mint a Disney land). Mindenfelé csillogó, színes épületek, utcák, olyan girbe- gurba vonalakkal, amilyenek csak a mesében léteznek. A szájtátott látogatók kozott életnagyságú mesefigurák sétálnak.








Első utunk a már mesziről is jól látható hullámvasúthoz vezet. Persze a csodavilágban is műkodik a japán precízitás. A bejárathoz érve a beoltozott alkalmazottak kedvesen tudaják, hol kell leadni a csomagokat, hogy percre pontossan mennyit kell sorban állni, a laza lábbelit viselőknek gumit adnak, hogy menet kozben nehogy leessen a cipő a kedves vendég lábáról. Hétkoznap van és még az iskolai szünet sem kezdődott el, így 15 perces várakozás után már indulunk is az első menetre. Az élmény minden várakozást felülmúl. Az első emelkedő 30 méteres magasságig visz fel, de utána sincs pihenés. Halálfélelemmel vegyülő mámoros síkitások kozepette tekeredig hulámvasutunk a sineken. Az egész nem tart 1 percnél tovább, de mi remegő lábakkal szállunk ki. Az adrenalin túltengés érdekes csevejt csal ki belőlünk. Mielőtt kisétálnánk, valamelyikünk felteszi a kérdést: nem megyünk még egyet? Tíz perc múlva már újra sikitozunk:). Egész nap meg sem állunk. A hullámvasútak kozott van amelyik a Pókember (ez lesz a csapat kevence), a Vissza a jovőbe, a Jurassik park c. filmet idézi fel. Megnézzük a Terminátor 4 dimenziós változatát. Ebben élő szereplők vegyülnek 3 dimenziós filmjelenetekkel, füsttel, ránkomlő vízsugárral, alattunk rázkodó székekkel, és a jó égy tudja, hogy mivel. Az élményt megdobja, hogy a jól ismert karakterek mindegyike japánul szólal meg. Terminátor barátunk szavaiból csak az astala vista cseng ismerősen, és a szemünk elé ugró, japánul beszélő pókember is inkább színes egy ninja megtestesülése. Elmegyünk egy áratlan hajókirándulásnak álcázott menetre is, ahol egy vérszomjas cápa támadásainak izgalamait éljük át (alias Spillberg). A legnagyobb hülyeség egy vízicsúszda, amiben csónakkal lehet végigmenni. Az egész kb. 15 másodpecig tart és arra jó, hogy tokvizes legyen az ember, de hát kérem szépen, aki gyerek szeretne lenni, ne is keressen értelmet mindenben:). Még a zárás előtti percekben is rohanunk, hogy valamire mégegyszer felüljünk. Este hétkor hagyjuk el ezt a színes felnőt-óvodát. A kornyéken még kipróbálunk egy tradícionális japán kaját, ami tojással kevert tészta, tengeri herkenytyűvel toltve, kis gombformában kisütve. Jó pofa, de se nem kiadós, se nem túl finom (csak nekem izlett). Gyomrunk üresen maradt részét ismét a Mc Donnaldsban toltjük meg. Este megkeressük új szállásunkat, ami egy munkásszálló és egy marketing manager elég szerencsés találkozása. Én még elmegyek egy sétára a kornyéken, ami kicsit lepattant. Az este konklúziója: nem is gondoltam, hogy orülni tudok az utcán látot szemét látványának. A szállásra vissztérve kiveszek egy filmet az ottani video, igen VIDEO kolcsonzőből. A szobám ablakát kinyitva egy bazi nagy hullámvasútat látok a város kozepén. Ez, a vidámparki élmények és a választott film jelenetei (Chuck Noriss brillirozik félmeztelenül egy „b”kategóriásban)nagymértékben hozzájárulnak az éjszaka színes álmaihoz.

Másnap bejárjuk az osakai kastélyt, megnézzük a torténetét bemutató múzeumot , majd sétálgatunk a kastély korüli parkban.



Délután egy bezárt múzeum ajtaján kopoktatunk. Később még beszabadulunk egy hatalmas manga (japán képregény) boltba, ahol minden korosztály megtalja a neki megfelelő konyvet. A polcokon szamurájok, iskolás lányok és fehéringes üzletemberek rajzolt másai sorakoznak végeláthatatlan sorokban.
Késobb a Krisztiék ajándékokat vadásznak az otthoniaknak, majd elvisszük őket a helyi akváriumba, ami a világon az egyik legnagyobb. Mi az Esztivel a folyóparton múlatjuk az időt. Este kicsit a lovak kozé csapunk. Néhány sor legurítása után célbavesszük a szórakozó negyedet. Majd 1 órát sétálunk, beszélgetünk. Az úton, a pályaudvar kozelében sok hajléktalant látunk... a globális válság itt is szedi áldozatait. Úticélunknál éttermeket, néhány gésát és rengeteg oromlányt találunk, számunkra semmi érdekes, így szépen haza sétálunk. A visszavezető útra már nagyon viccesre isszuk magunkat:)