Az egyik árokban egy doglott kutya teste lebeg a vízben. Túristák nincsenek, szóval folyamatos a hello mister. Amikor megpróbálunk bejutni a belvárosba, senkitől nem tudjuk kideríteni, hogy merre van, úgyhogy kisbuszra szállunk. Ez se megy olyan egyszerűen, mert annak ellenére, hogy tudjuk a helyi tarifát, senki nem hajlandó elvinni minket annyiért. Vagy 6-7 buszt megállítunk alkudni, de a legjobb is a szokásos ár háromszorosa.
Sokat sétálunk a városban, este a szállásunkon olvasgatunk, írogatunk. Áram hol van, hol nincs, de kapunk elemes lámpákat a tulajtól.
Gondolkodunk, hogy mit is csináljunk a szigeten. A legszimpatikusabb a sziget közepén elterülő vulkanikus hegység meghódítása, de az útikönyvünk nagyon durva árat mond rá, úgyhogy lemondunk róla. Később aztán beszélgetésbe elegyedünk egy helyi sráccal, aki angol tanárnak tanul, úgyhogy jól megy a kommunikáció.
Régen túravezető volt a hegyek kozott, és azt mondja, hogy a könyvben írt árnak a feléért ossze tudja rakni az expedíciót. Ez még így is elég zúzós, de egyre jobban van kedvünk az egészhez, úgyhogy rábólintunk. A srácnak (Abdu) kell még egy nap, hogy összeszedje a szükséges dolgokat.
Este elmegyünk vele kosarazni. A helyi srácok baromi jól játszanak.
Nem sokára a Mikire is sor kerül, ő is élvezi a játékot. Sajnos rám nem jut idő, a Miki szerint nem véletlen, ugyanis ez egy erősen muszlim sziget, és a fiú-lány keveredés nem megszokott. Annyi baj legyen...
Később még meglátogatjuk Abdut és családját. A házban két helység van és két család él benne. Minket a ház előtt ültetnek le, kapunk kávét, meg sok mosolyt. Hamarosan egy halom gyerkőc lődorog a tornácon. Abdu esténként ingyen tanítja őket angolul, hátha jobb esélyeik lesznek, ha felnőnek.
Miután türelmesen válaszolt minden kíváncsi kérdésünkre, és a túra részleteit is megdumáltuk, haza indulunk, hogy lefeküdjünk. Másnap fél ötkor kelés, és kelleni fog az energia.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése