majus 17. Berastagi/Indonesia (eszti)

Reggel hármasban hagyjuk el a tavat. Roselien, egy belga lány, aki a barátnőjével hónapok óta Délkelet-Ázsiában utazik, de most néhány hétre külonváltak. Mivel ő is elég megszeppent az indonéz városokat látva, orül, amikor felajánljuk, hogy csatlakozzon egy darabon. Mi teljesen feltoltődve, megfázást, lábujj-gondot magunk magunk mogott hagyva indulunk neki az útnak.
A célállomásunk Berastagi, egy csopp kis város, ami két aktív vulkán kozott fekszik. Egy hajó, három kisbusz és osszesen 6 óra utazás. A kisbuszokon tovább folyik a „hányan férnek még be” verseny. Az eleve kiscsoportos ülésekkel megtomott járgányba sorok kozott álló utasok is érkeznek, amikor már nincs egy deka hely sem, akkor a tetőcsomagtartót kezdik el feltolteni emberekkel. A kozelség érzését tovább fokozza, hogy páran még így is dohányoznak a buszon, a zacskókból intenzíven dől a kajaszag, a Miki meg egy félig alvó nőt tart az olében, aki kiütotte magát a kábítószerként használt helyi magvacskát rágcsálva. A godros foldúton rázkódva szinte egy embermasszává válunk az utitársainkkal. Én zenét hallgatok, nézem a tájat, és egybeolvadok az egésszel.
Délután van, mire Berastagiba érkezünk. Még itt is elég magasan vagyunk (asszem 1300 m korül), úgyhogy kellemes hűvos az idő.


A kis városka kellőképp mocskos, de az emberek sokkal kedvesebbek, mint az „ijesztő” Pekanbaruban. Sétálgatunk, megnézzük a piacot, találunk egy szállást. Az internet eddig mindenhol elég ócska volt, talán ez az oka, hogy nem sikerül repjegyet vennünk a neten. Végül egy utazási irodában megvetetjük a 6 nappal későbbre szóló jegyet. A neveinket elírják, de állítják, hogy ez senkit nem fog érdekelni. Jobb híjján hiszünk nekik.
Este egy kis üveg helyi „skót” viszkit iszogatunk hárman, és beszélgetünk. Éjfél korül takarodó, mert holnap aktív nap vár ránk.