majus 27. Rinjani (Lombok)/Indonezia (miki)

3.nap
Szerintem még életemben nem kezdtem a napot hajnali kettőkor. Ma viszont még csak 1.54-et mutat az óra, amikor mi már teát szürcsolve gubbasztunk a sátorban és próbáljuk rávenni nagunkat, hogy belebújjunk csurom vízes és jéhideg cipőinkbe. Sokat segít, hogy az eső elált. Három előtt indulunk meghóditani a csúcsot, ami még most is 1000 méterrel felettünk van. Azért indulunk ilyen korán, hogy napfelkeltére felérjünk. Az első háromnegyed óra az elvárásoknak megfelelően meredek és kemény, majd ezután egy órát kényelmes tempóban haladunk felfelé. Nagyon érdekes élmény, korülottünk teljes a sotétség, az elemlámpáink fényén kívűl csak a tobbi csoport távolban imbolygó fényeit látni. Egyszer megállunk egy pillanatra, amikor Abdu kétszer is megkérdezi, hogy iszunk-e vizet, nekem ez már gyanús, de más jel nem mutat arra, hogy az elottünk álló szakaszt soha nem fogjuk elfelejteni. A keskeny, mindossze 4 méter széles út mindkét oldala meredeken lejt a semmibe, ezt szerencsére csak a lefelé vezető úton látjuk, most még a sotétség jótékony homálya fedi :). Az emelkedő dőlése olyan 40 fokos!!! A kis kovekkel, kavicsokkal borított úton „kettőt fel, egyet vissza” stílusban haladunk. A tüdőnk sípol, erős, téli szél fúj, az Eszti lámpájában kimerül az elem, a mindíg beszédes vezetőnk most némán lihegve halad elottünk-teljes az extázis, mintha az Everestet másznánk :) Végül csak feljutunk a 3726 m-es csúcsra (nem kis büszkeségünkre aznap elsőként, és a nemzeti park erdésze szerint első magyarként).

Még napfelkelte előtt érkezünk, nyugaton már látszik a nap, és ahogy az alcsonyabb helyeket már meg is süti. A hegy és kornyéke azonban még sotétségbe burkolózik. Csinálunk pár képet, ami a sotét miatt akár a fürdőszobában is készülhetett volna, de ot percnél tovább nem tudunk ott maradni. A hidek (max 5 fok) és az erős szél leparancsol minket a tetőről. Pár méterrel lejebb, egy szikla mogé bújva iszunk és eszünk pár falatot, majd elindulunk lefelé.
A lejutás olyan konnyű, mint amilyen nehéz a mászás volt. A síelés szerű csúszkálást nemcsak a hihetetlen kornyezet, de lassan felfelé botorkáló emberek látványa is emeli. Lefelé is 2-3 órát jovünk. Gyakran megállunk csodálni, ahogy a felkelő nap fénye percenként változtatja a tájat.





Látni a szomszédos szigteket, még 100 km-es távolságban is. Tobbek kozott azt a három apró szigetet is, amelyikre délután menni készülünk.

Csak repülőről láttunk hasonlót. Esztinek konnyes a szeme. A legjobb tájleírás: nagyon nagyon nagyon nagyon nagyon gyonyorű!!!!!!
Jó sok képet csinálunk és most egyáltalán nem bánjuk a beállított túrista képeket :). Fél nyolc korül, napsütésben érkezünk vissza a táborba.

Reggelizés kozben, a majmokat figyeljük nehogy elvegyék tolünk a kaját és mindketten megállapítjuk, hogy ez a legszebb hely, ahol valaha jártunk.


Fél óra teregetés és pihenés után madnem teljesen megszáradva elindulunk lefelé. Az ot órás menet végére teljesen elfáradunk.

Még csak délután 1óra, és már 10 óra gyaloglás-mászás áll a hátunk mogott. Még egy kozos ebéd és 2 óra kocsikázás a kikotőbe, mielőtt végleg elbúcsúzunk vezetőnktől. Megtudjuk, hogy másnap reggelig nem megy hajó arra a szigetre, ahova menni terveztünk. Gyors tanácsokzás után úgy dontünk, hogy a legnépszerűbb, party szigetet nézzük meg és másnap onnan hajózunk át csendesebb társára. Fél hat korül meg is érkezünk a kicsi, imbolygó hajóval Gili Trawanganra. Találunk egy jó kis szállást és vacsi után végkimerülve kidőlünk.

majus 26. Rinjani (Lombok)/Indonezia (miki)

2.nap
Ma hatkor kelünk. Izgatottan dugjuk ki a fejünketa sátorból és megnyugodva látjuk, hogy nem csak egy álom volt az esti látvány.


Tehetetlenül nézzük, ahogy egyiket a másik után tomi a szájába. Megpróbájuk elzavarni, de nem megy konnyen. Végül azonban a túlerő győz. Gyorsan osszeszedjuk a szemetet és elindulunk, most lefelé.
A keskeny osvényen 3 órába tellik, míg leérünk a tópartra.

Napsutésben érkezünk meg, fél óra ücsorgés és a táj szépsége feletti értetlenkedés után úgy dontünk, hogy amíg a csapat tobbi tagja ebédet főz, mi elmegyünk a kozeli hőforráshoz. Kozben beborul az ég, így még sejtelmesebb a hely. A forró vízesésnél és a gozolgő, természetes medencénél teljesen egyedül vagyunk.

A szemerkélő esőben agyon jól esik az 50-60 fokos víben pihenni. Ebédkor megint beindul a menetrendszerinti zivatar, ami ma egész nap kitart. Egy korül indulunk a mai emelkedőnek. Ez még a tegnapi napnál is keményebb. Sok helyen csak négykézláb tudunk felkaptatni. A keskeny úton való feljutást tovább nehezíti, hogy a lezuduló esővíz valóságos kis patakokban folyik mindenfelé. A 3 órás mászás végére bőrig ázva érkezünk meg a táborhelyre, amiből most nem sok látszik. Gyors sátorverés után megállapítjuk, hogy a táskában lévő cuccok sem jártak sokkal jobban. Én kicsit morgok, de igazi kalandoroknak érezzük magunkat, így az elemeknek kiszolgáltatva :).

A nap hátralévő felében a sátorba beszokó vízzel csatázunk, végül most is mi nyerünk. Túravezetőnk remek forró levest készít vacsorára. Éjjel még halljuk,ahogy a majmok civakodnak a kajamaradékért, kozben az eső kitartóan kopog a sátorfalon.

majus 25. Rinjani (Lombok)/Indonezia (miki)

1.nap
Reggel korán, fél otkor csorog az ébresztő. Fáradtan ugyanakkor izgatottan pakolunk be az elottünk álló három napra. Otkor megjon értünk Abdu az occsével. Autóba ülünk, majd két óra kocsikázás után megérkezünk a nemzeti parkba, ahol egy gyors reggeli és a belépők megvétele után(túristák csak vezető kíséretében juthatnak be )máris az osvényen gyaloglunk felfelé.

Időkozben kiegészülünk még egy hordárral, így osszesen oten vágunk neki a hegynek . Kozben megtudjuk, hogy a vulkán aktivitása miatt a nemzeti park másfél évig zárva volt, és csak múlt hónapban nyitották újra.
Az első nap 8 órát teszünk meg hegymenetben, a terep és a tempó is elég kemény, de nagyon jól esik a fizikális kihívás. Délben elered az eső és két órán át szakad rendületlenül. Szerencsére mi éppen ebédszünetet tartunk. Ez egészen pontosan azt jelenti, hogy a vezetőnk és hordáraink főznek, amikor megpróbálunk mi is csinálni valamit, nagyon kedvesen, de határozottan tudtunkra hozzák, hogy ez errefelé nem divat.

Ez egyébként szinte minden tevékenységre igaz a túra alatt. Egyszer azért sikerül a saját sátrunkat felverni, igaz akkor is csak a hatalmas zuhé miatt. Eleinte kicsit furán is érezzük emiatt magunkat, de a 3. nap már hálásak vagyunk nekik :). Lelki boldogságunk érdekében 1 szem hátizsákunkat felváltva visszük az Esztivel, míg hordárunk egymaga egy bambuszrúdon hoz kb.40 kilót egy szál rovidgatyában és a létező leggagyibb strandpapuzsban.
Felszerelésének legprofibb eleme a mosolya, ami mindvégig velünk jon. Később más, supermani képeségeit is megfigyelhetjük. Rózsegyüjtéshez egyszerűen leveszi a papucsát és a lábával szedi fel a fadarabokat, mikozben a nehéz bambuszrudat a vállán egyensúlyozza.

Szinte egész nap a dzsungelben bandukolunk. Úgy ot óra korül elkezd ritkulni a novényzet, és szépen lassan bekirándulunk a felhők kozé, így csak az utolsó fél órában vállik gyanussá, hogy valami rendkívüli élményben lesz részünk.

Naplementekor érkezünk meg első szálláshelyünkre. A majdnem 3000 m lévő hegyormon állva a látvány tobb, mint lenyűgoző. Elottünk a Rinjani csúcsát és az alatta elterülő tavat látjuk, aminek a kozepén egy kisebb vulkán nőtt ki, melyből időnként fust gomolyog. A hátunk mogott a lemenő nap fényében fürdik a tenger, néhány kisebb sziget és Bali.


A szépség nemcsak leírhatatlan, de felfoghatatlan is. Hosszú ideig nézzük, szinte mozdulatlanul a tájat(ha a nap nem megy le szerintem még most is ott állunk). Vacsora után a sátorban maradunk, ami nem csak a fáradságnak, de a meglepő hidegnek is koszonhető. Az utóbbi miatt az éjjel felét átvirasztjuk.

május 23-24. Mataram (Lombok)/Indonézia (eszti)

Mataram a sziget fővárosa. Érdekes, de nem túl barátságos hely. A higiénia hiánya itt is a határainkat súrolja, szemét minden felé, épkézláb kajáldát találni nehéz.

Az egyik árokban egy doglott kutya teste lebeg a vízben. Túristák nincsenek, szóval folyamatos a hello mister. Amikor megpróbálunk bejutni a belvárosba, senkitől nem tudjuk kideríteni, hogy merre van, úgyhogy kisbuszra szállunk. Ez se megy olyan egyszerűen, mert annak ellenére, hogy tudjuk a helyi tarifát, senki nem hajlandó elvinni minket annyiért. Vagy 6-7 buszt megállítunk alkudni, de a legjobb is a szokásos ár háromszorosa.



Sokat sétálunk a városban, este a szállásunkon olvasgatunk, írogatunk. Áram hol van, hol nincs, de kapunk elemes lámpákat a tulajtól.
Gondolkodunk, hogy mit is csináljunk a szigeten. A legszimpatikusabb a sziget közepén elterülő vulkanikus hegység meghódítása, de az útikönyvünk nagyon durva árat mond rá, úgyhogy lemondunk róla. Később aztán beszélgetésbe elegyedünk egy helyi sráccal, aki angol tanárnak tanul, úgyhogy jól megy a kommunikáció.

Régen túravezető volt a hegyek kozott, és azt mondja, hogy a könyvben írt árnak a feléért ossze tudja rakni az expedíciót. Ez még így is elég zúzós, de egyre jobban van kedvünk az egészhez, úgyhogy rábólintunk. A srácnak (Abdu) kell még egy nap, hogy összeszedje a szükséges dolgokat.
Este elmegyünk vele kosarazni. A helyi srácok baromi jól játszanak.

Nem sokára a Mikire is sor kerül, ő is élvezi a játékot. Sajnos rám nem jut idő, a Miki szerint nem véletlen, ugyanis ez egy erősen muszlim sziget, és a fiú-lány keveredés nem megszokott. Annyi baj legyen...
Később még meglátogatjuk Abdut és családját. A házban két helység van és két család él benne. Minket a ház előtt ültetnek le, kapunk kávét, meg sok mosolyt. Hamarosan egy halom gyerkőc lődorog a tornácon. Abdu esténként ingyen tanítja őket angolul, hátha jobb esélyeik lesznek, ha felnőnek.
Miután türelmesen válaszolt minden kíváncsi kérdésünkre, és a túra részleteit is megdumáltuk, haza indulunk, hogy lefeküdjünk. Másnap fél ötkor kelés, és kelleni fog az energia.

majus 22. Lombok/Indonezia (eszti)

Hajnali buszozás, 6-ra már a reptéren vagyunk. Kicsi és piszkos, de legalább tényleg senkit nem érdekel,hogy rosszul van írva a nevünk. Zokkenő mentesen fel- és leszállunk. Jakartában repcsi csere, bucsu Roselien-tol, aztán újra fel-és leszállás. Kozben azért még egy csomót tátjuk a szánkat, ahogy nézzük a 17000 szigetből álló Indonéziát magunk alatt.


4 óra korül megérkezünk Lombokra, ami a Balit kovető sziget, és terveink szerint indonéz utazásunk legkeletibb pontja. Innen fogunk szép lassan visszajutni Jakartába egy hónap alatt, hogy elérjük a repülőnket Japánba.
Szóval Lombok. A reptéren nincs is semmi csekkolás, gondolom, mert ide nem jonnek nemzetkozi gépek. Kijovunk, leülünk, és elővesszük a konyvünk, hogy megnézzük, mi is van ezen a szigeten. Néhány gyors infó, aztán kisbusz, kis átverés (a haverjához visz a kért szállás helyett), aztán lecuccolás. A szoba itt se kerül 1000 forintba, úgyhogy nekünk így is jó. Városban vagyunk, de lehet, hogy ez a külváros, mert inkább falunak néz ki. Az utak tele godrokkel, a taxit itt már lovak húzzák.
Elmegyünk vacsit keresni, az emberek itt is kedvesnek tűnnek, a kettőnk kajája pedig kb 210 forintba kerül, fehér embernek se híre se hamva.
Indonézia jóval szegényebb és túristák által kevésbé keresett országnak tűnik az eddigiek alapján. Gondolom Bali azért kivétel lesz.
Este még próblunk kicsit tervezgetni, kitalálni, hogy mégis merre induljunk el, aztán eldőlünk.

majus 21. Bukit Lawang/Indonezia (eszti)

Terveink szerint délelőtt pihi, olvasás, mosás, aztán délután utazás Medánba, ahonnan másnap reggel indul a gépünk le délre. Miki elsétél a helyi piacra is. A sok gyumolcs mellett, itt a kornyéken lévő gumifa-ültetvényeken sajtolt nyers kaucsukot árulják óriás mennyiségben, és ordenáré szag kíséretében.


Miki hazafelé még beugrik a helyi borbélyhoz, hogy legújabb trend szerint lenyirassa a haját :)

Miután osszepakolunk, és elhagyjuk a szobát, gondolunk utána csak rendesen, hogy hiába jóval drágább a magán kisbusz, majdnem ugyanannyi mintha helyi busszal be Medánba, ott valami szállás kozelébe, aztán másnap ki a reptérre. Lefixáljuk a magán fuvart másnap hajnali 4-re, aztán visszamasírozunk a szobáinkba. Basszus, ha ezt tudtuk volna, mehettünk volna két napra az erdőbe...
Így is jó :) Miki kipróbálja a helyi labdajátékot. Bambusz labda, ropi háló, 3-3 játékos, 3 érintés térfelenkét. Kéz és kar kivételével minden testrész használható. Kb a roplabda és tengó otvozete. Az indonéz srácok egész akrobatikus ugrásokat végeznek. Tulajdonképpen a Miki is :)


Délután még bőrig ázunk egy óriás zuhéban, majd egy kis tere-fere után ledőlünk, mert fél négykor kelés van.

majus 20. Bukit Lawang/Indonezia (eszti)

Egy jó alvás után egy jó reggeli, aztán irány a dzsungel. Rajtunk kívül csak Roselien és a túravezető. A repjegyünk miatt csak egy napos túrára tudunk menni, amit én roppantul sajnálok, mert nagyon szerettem volna az erdőben aludni, de hát annyi baj legyen.
A nap folyamán talán 5-6 órát gyalogolhatunk hegyre fol – volgybe le, gyonyorű zold erdőben.


Látunk egymással játszadozó, fáról-fára ugráló gibbonokat, hallgatjuk vicces éneküket, és hát találkozunk orángutánokkal.

A szó indonézül erdei embert jelent. Ezek az állatok teljesen onellátóak, de mivel életük egy szakaszát a rehabilitációs kozpontban toltotték, így nem félnek az embertől. Etetni nem szabad őket, hogy továbbra is függetlenek maradjanak, így nagyjából úgy tesznek, mintha nem is lennénk ott. 60-80 kilós állatok, minden gond nélkül lógnak egy kézen, a gyerek meg rajtuk. Vicces, amilyen mamlasz módjára, mégis konnyedén lendülnek fáról-fára. A túravezetőnk egy ideig kutatóként dolgozott, hetekig kovetett egy-egy állatot, és jegyzetelt. Sokat mesél róluk, jó hallani a tiszteletet a hangjában.

Aztán később utunkat állja Mina, egy orángután, aki jól ismernek a túravezetők, mert az idegei nincsenek rendben, aggresszív, eddig 43 embert harapott meg. A tobbiekkel ellentétben, akik csak akkor jonnek le a fáról, ha nagyon muszáj, ő az osvény kozepén ülve vár minket a kolykével. A vezetőnknél vannak gyümolcsok, azzal próbálja elcsalogatni. Amíg elfordul az egyik banánért, én pont átslisszanok mogotte, de a tobbiek ott ragadnak.

Mivel a tobbi gyumolcsre már nem reagál, Miki balról, Roselien jobbról tér le az osvényrol, és kerüli el az adószedőt. Azt, hogy a vezetőnk hogy oldja meg a dolgot, nem látjuk, mert az utasítását kovetve tovább megyünk, és csak a hegytetőn várjuk be őt. Szívdobogtatós szitu.
Mint megtudjuk, kb 6000 orángután él itt. Rajtuk kívül vannak vad elefántok, és 60 tigris is, de őket nagyon ritkán látni, a túravezetők kozul se találkozott velük mindenki. A kirándulás végén egy folyóhoz ereszkedünk le. Már mindannyian úszunk az izzadságban, úgyhogy nagy orommel úszunk egyet a folyóban is. A hazautat vízen tesszük meg. 4 felfújt és osszekotozott traktor belső szolgál csónakként.

Egy jó fél órát suhanunk a nagy sodrású folyón, mire beérkezünk a faluba. Szuper kis túra volt. Este aztán nyugis beszélgetés a túravezetőkkel, és más kirándulókkal.

Később gitár, és éneklés. Az itt tortént tragédia ellenére érezni, hogy nagyon egyben vannak az itteniek. Mondanom sem kell, hogy nincs gondunk az alvással :)

majus 19. Bukit Lawang/Indonezia (eszti)

Újabb kis és nagy buszok segítségével kora délután megérkezünk Bukit Lawang-ba. Ez egy kis falu egy nemzeti park szomszédságában. A park azért híres, mert a kozeli orángután rehabilitációs kozpont ide engedi szabadon az erre már alkalmas állatokat.
A faluban mindenfelé építkeznek.

Mint azt később a helyiektől megtudjuk, a falut átszelő folyót a hegyekben hordalék fa felduzzasztotta, majd végül azt áttorve 2003-ban olyan ár zúdult le, ami egy az egyben elmosta a falut. Tobb mint 400-an meghaltak, sokukat máig nem találták meg, egyetlen épület sem maradt meg. A túravezetonket, és a tobbi túlélőt katonák mentették ki, és fél évig éltek menekült sátrakban, mire olyanná vált a helyzet, hogy elkezdthettek visszakoltozni. Nehéz ezt elhinni, ahogy nézzük az aprócska folyót, meg a vidáman éneklő helyieket.

majus 18. Berastagi/Indonezia (eszti)

Korai kelés, nagy reggeli, kis térkép, és indulás a vulkánra. A hegy csúcsa a városból is jól látható, kb 2000 m magas, és felhőbe van burkolózva.

Nagyjából négy óra gyaloglás, mire felérünk a tetejére.



Sokáig beton út vezet, a végén jól kitaposott osvényt kovetünk. A kráter lenyűgoző.

Már messziről halljuk a kipréselődő gőz hangját, aztán megcsap a záptojás szag (kén). Felérve az idő már elég ramaty, de mi így is teljesen odáig vagyunk. A tetőn egy csomó résből csap fel a gőz, a lyukak korül élénk sárgára festve a koveket.


Néhány résben forrón bugyogó vizet látni. Él a hegy. Én még tuti elámuldoznék, de az idő egyre rosszabb, és Roselien se nagyon bírja a helyet, úgyhogy elindulunk lefelé. Útkozben szépen elázunk, tisztára mint mikor Írországban kirándultunk :)
A hegy oldalában van egy kis falu, ahol a hegyből feltorő forró vízhez furdőt építettek. Mivel teljesen kihalt a hely, fürdőruhában megyünk be a medencébe. Ezt kb 2 perc múlva nagyon megbánjuk, amikor két iskolásokkal teli busz áll meg a fürdő előtt, és vagy negyven gyerek lepi el a helyet. A lányok egyáltalán nem, a fiúk ruhában fürdenek. Nekik a mi fürdőruhánk olyan, mintha meztelenül fürdenénk, és ennek megfelelően is bámulnak minket. A Miki végül kiment egy torülkozovel. Gyors oltozés, aztán indulás. Amikor előveszem a fényképezőgépet egy búcsúkép erejéig, mind beugranak egy medencébe :)

Otthon aztán gyors hideg vizes, vízborogatásos fürdés, és kaja. A vacsinál találkozunk egy ausztrál párral, akik a National Geographic-nak és más asztrál utazási magazinnak adják el a munkáikat. A nő ír, a férje fotózik. Nagyon jót beszélgetünk velük, kapunk néhány jó tippet Nepálra, aztán egy nagyon jót alszunk.