Gyors reggeli után odacuccolunk a bodega elé, ahol az előre lefoglalt kisbusz felkap minket. Fél 10-kor elindulunk északnak, hogy eljussunk abba a hegyi torzs lakta faluba, ahova már várnak minket. A minibusszal 130-km-t megyünk hihetetlen útvonalon hihetetlen sebességel. Egyre magasabbra mászunk, tulajdonképpen 100 km-nyi szerpentin az egész, gyonyorű hegyek és erdők kozott. Gyakorlatilag nincs 30 m egyenes szakasz az útban, amit roppant élvezünk, bár az utolsó negyed órában már mindketten inkább arra koncentrálunk, hogy ne hányjunk.
Végül megérkezünk Pai-ba. Első ránézésre aranyos kis túrista városnak tűnik, még nyugisabb, mint Chiang Mai. Nem sok időnk van korbenézni, mert a helyi busz, amivel tovább kell mennünk 5 percen belül indul.
Hát ez kicsit más kategória, mint a minibusz. Az ülések jobra-balra düledeznek, szerencsére még van néhány ülőhely, úgyhogy bepréseljük magunk egy-egy sorba. Mellettünk ül egy idősebb német hippi, a tobbiek helyiek. A buszsofőr is haladó kategóriás az előzőhoz képest, úgy tép a tragaccsal, mint a meszes. Mi drukkolunk, hogy nehogy egy kanyarnál (van belőle pár) kiszálljanak a csomagjaink, mert ajtók nincsenek.
Félúton útlezárás. Fegyveres katonák jonnek fel a buszra, korbenéznek, egy helyinek igazolnia kell magát, aztán engednek tovább. Mint azt később megtudtuk, valószínűleg illegálisan bevándorló burmaiakat kerestek. Burmában (vagy Myanmarban) nagyon rossz a helyzet, az emberi jogokat a világon egyik leginkább sárbatipró diktatúrával megáldva, ezért az emberek tomegesen koltoznek át Thaifoldre. Már igen kozel vagyunk a határhoz, ezért az ellenőrzés.
Kb. egy óra múlva megérkezünk egy faluba. Innen kell felhívjuk azt az amerikai férfit, aki egy torzsbéli nőt vett el, és ő szervezi a látogatást. Pár ház az egész falu, turizmusnak nyoma sincs, szuper. Itt kéne viszont thai sim-kártyát vennünk, hogy felhívhassuk Albertet. A kis kozértben kb 8 féle kártya kozül választhatunk, nem is rossz :)
A telefonbeszélgetésbők kiderül, hogy Albert tegnap majdnem megfulladt egy asztma-roham kovetkeztében, úgyhogy le kellett mennie a hegyről, de a felesége szívesen vár minket. Az asztma-sztori elég hihető, mivel olyan kod-pára-felhő ül a hegyen, hogy nehezen látunk, és a lélegzés is nehezebb, ahogy táskákkal kaptatunk felfelé. Végül eljutunk a faluba.
Senki nem érti, hogy mit gagyogunk, de mindenki kedvesen mosolyog. Azért csak megtaláljuk a házat és a feleséget. Ő beszél is valamennyire angolul. Miután lecuccoltunk, főz nekünk egy nagyon finom vacsit, és mesél kicsit a torzsről meg a családjáról. Este a verandán nyugizunk, lefekvés előtt pedig megnézzük a laptopon a „Kis Buddhát”.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése