januar 7-9. Gokarna/India (miki)

Goa hosszútávon nemcsak a pénztárcánk, de egészségünk rovásra is menne. Ennek ellenére nem konnyű reggel felszállni a helyi buszra, amelyik elvisz minket a kozeli nagyvárosba.Itt új busz, amit aztán pár óra múlva vonatra váltunk. Az állomáson leszállva a turistatomeg láttán riksába pattanunk, és versenyző társainkat hátrahagyva elsőként érkezünk meg Gokarnába. A kozeli szállás utolsó szabad szobát kivéve orülünk, mint majom a farkának. Ez a kis tengerparti szakasz a Goa és Kerala kozotti Karnakata névre hallgató tartomány északi részén „bújik” meg. A 90’-es évek elején a Goából kiábrándult és dél felé vándorló hippik fedezték fel ezt az érintetlen terület. Igaz mára már sok turista jon ide, ennek ellenére a helynek sikerült megőrizni eredeti báját. A sziklák tetejéről végigpásztázva, szemünk tengert, homokos partot és dzsungelt lát, és csak második pillantásra sejlenek fel a fák kozott rejtoző bambuszból és fából készült épületek. Itt nincs hangos éjszakai élet. Helyette reggel jógázókat, meditálókat, napkozben heverészőket, fürdőzőket látunk.









Nyugatról keletre haladva 4, egyre elhagyatottabb partszakaszt találunk, de a legfelkapottabb is paradicsomian nyugodt. A turisták beszélgetnek, olvasnak, a helyiekkel együtt élvezik az életet, és adják egymásnak a marihuánás cigarettát.
Mi itt most csak két napig élvezzük az édes semmit tevést, mert Zolinak már számolni kell a napokat.

Jól megjegyezzük magunknak a helyet, ugyanis utunk végén a nagy magyar valóságra és „komoly” életünkre rákészülendő, szeretnénk az utolsó pár hetet, Robinson Crousoként valami jó kis nyugodt tengerparton tolteni. Jaj, de szar :) Utolsó nap találkozunk egy kedves nepáli-magyar párossal. Megorülünk, hogy itt mindentől eldugva is vannak magyarok. Este együtt vacsizunk, megosztjuk kalandjainkat, nézzük a csillagokat, és reméljük, hogy még osszesodor minket a szél valahol.
Indulásunk napján korán reggel kelünk, hiszen hosszú út áll áll elottünk. Egy rovid kitérővel egészen a 600 km-re lévő Kochiig szeretnénk eljutni. A kitérőt a Jog Falls, India legmagasabb vízesése jelenti. Idemenet a rázkodó busz hátuljában néha 20-30 cm-re is felrepülünk az ulésünkből. Az egyik ilyen alkalommal Zoli úgy bevágja a konyokét, hogy jó pár napra harcképtelenné teszi magát, de diagnosztikája szerint nincs torés.
Megérkezés után egy fél napig tátjuk a szánkat, nézzük a csodás vízformálta sziklákat, fürdünk a kristálytiszta vízben, ugrálok párat egy 5-6 m-es természetes dobbantóról. Beúszunk a vízesés alá, és hagyjuk, hogy a magasból ránkzúdoljan a viz. Még az is belefér, hogy jól megijedjek egy vizikígyótól. Vasárnap lévén a helyi turisták százszámra lepik el a helyet. Jonnek is hozzánk, hogy minden szogből fotózzanak minket (így az Eszti nem is fürdik, hiszen már ruhában is nehezen állja a fiúk ostromát, ezért az itt készült képek legjava az ő érdeme).









Este buszunkra várva belemerülünk egy helyi kutyacsalád hancúrozásába, majd 10 órás buszozás után megérkezünk a vasút állomásra, ahol óriási mázlival elérjük a Kochiba tartó vonatot.

A kovetkező 10 órában próbálunk pihenni, de az egyre nővekvő tomeg és érdeklődés nehezíti a dolgunkat. Az ótolsó pár órában a helyi fiatalok szinte az olünkből bámulnak, kérdeznek minket. Az ártatlan szitú most unalmas és irritáló. Jó kis onkontroll próba egy másfélnapos út végén. Végül minden gond, és fiatalok fizikális bántalmazása nélkül délután kettőkor begurulunk a vonatállomásra.