A kovetkező napokban magyarországi virágmagokkal és képeslapokkal felszerelkezve beugrunk ismerőseinkhez.
Ez idő alatt ismét belecsoppenunk egy eskűvőbe, készítenek egy műsort velünk a helyi rádióban, ahol nepáli tapasztalatainkról kérdezget minket egy nagyon kedves műsorvezető, akit munkakeresés kozben ismertünk meg.
A rádiózás mellett főállásban vezetőként dolgozik egy alapítványnál, amelyik HIV virussal és AIDS betegséggel küzdőknek segít. Ezek mellett feleség és családanya, ja és mindíg jókedvű :). Az iskolában, ahol tanítottunk, az egy osztályterembe bezsúfolódott,és iskolapadokban kuporgó teljes tanári kar búcsúztat minket. Az elismerő szavak mellett ajándékokat is kapunk, még a Zoli nyakába is jut egy hatalmas virágkoszorú:).
Már Nepálba való érkezésünk óta szerettünk volna valahogyan, a magunk módján nemcsak onkénteskedéssel, de más máshogyan is segíteni. Az Esztivel tobbszor is beszélgettünk, hogy mit tehetnénk ennek érdekében. Találgattuk, hogy kinek meséljünk róla, kiben bízhatunk meg (korábban írtuk, hogy itt a segítő szervezetekben dolgozók kozül sokan magukon segítenek leginkább), akinek rálátása is van a dolgokra és nem is teher számára kérésünk. Mindketten két személyre gondoltunk. Az egyik a rádiós holgy, a másik a Newton iskola (itt tanítottunk) egyik fiatal tanárnője. Valamiért (talán attól tartva, hogy ez nekünk túl nagy falat) azonban az utolsó előtti napig nem szóltunk senkinek. Végul mégis rászántuk magunkat, leginkább azért mert éreztük, ha most nem érdeklődünk, akkor valószínű, hogy az egész dolog a „mi lett volna, ha” zsákból kandikált, és kísértet volna bennünket. Eredetileg, látva az állami és magán oktatás kozott tátongó szakadékot és, így az esélyegyenlőtlenség esélytelenségét, azzal álltunk elő, hogy a jovőben szívesen szponzorálnánk egy-két hátrányos helyzetű gyerek taníttatását. A próbálkozás minden várakozásunkat felülmúlta. A tanárnő, elmondta, hogy ő talán tud is valakit, akinek erre nagy szügsége lenne. Birtamodhoz kozel egy kis faluban él egy család, ahol a jobb lehetőség miatt a férj kolcsonok felvétele után áprilisban elindulhatott Szaud-Arábiába szerencsét próbálni. Sajnos azonban májusban, rejtéjes korülmények kozott meghalt. Már korábban írtuk, hogy az országban mindent átjáró szeretet és kedvesség ellenére számunkra meglepően igazságtalan és kemény szokások vannak életben a mai napig. Ez leginkább a nőket, és kozülük is az ozvegyeket érinti. A jelenséggel kapcsolatban, az elszigetelt kis településeken a mai napig szinte egy leprásnak kijáró eltaszítás jellemzi a helyieket. A mi esetünkben az ozvegy, aki kb. 30 éves, férje halála óta nehezen boldugul. Tobbek kozott a nagyobbik gyerekét igen, de a kicsit már nem tudja iskolába járatni. Az idő rovidsége és a helyzet láttán (pont az elhunyt férj gyászertartáskor látogattuk meg a családot) a szitu hiányos ismerete ellenére Zolival együtt úgy dontottünk, hogy átvállaljuk a gyerekek iskoláztatásának koltségeit. Ez kettőjüknek osszesen havi kb. 4000 Ft. Megint csak nem győzünk csodálkozni, hogy számunkra ilyen kis osszegen múlhat egy család jovője. Szerintem még most sem fogtuk fel, hogy mennyire szerencsénk van, mekkora biztonságban élhetjük életünket és, hogy mennyi folosleges dologra pazarlunk időt és energiát. Az első két hónapi tandíjjat ott is hagytuk a családnál és megbeszéljük, hogy ezután minden hónapban átutaljuk az osszeget a fiúnak a kovetkező 4, a lánynak 10 évben. A tanárnővbel, aki orommel vállalta a kozvetítő szerepét, pedig tartjuk a kapcsolatot a családdal és iskolával. Figyeljük, kovetjük, hogy alakul a sorsuk. Amennyiben a dolgok jól alakulnak, akkor reményeink szerint kibővítenénk a családok számát, akiknek az otthoniak segítségével sikerülhet megosztani a saját jólétünkből valamennyit.
Végül December 21-én, majdnem három hónappal később, mint terveztük, elindultunk az indiai határ felé.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése