Hajnalban ellátogatunk a helyi küzdősport edzésére. A kalaipayattu (ezt már fejből nyomom :) ), az egyik legrégebbi harcművészet a világon. Állítólag egy buddhista szerzestes elvitte Kínába, ahol aztán ebből fejlődott ki a kung-fu. Az edzés érdekes, bár a mozdulatok még az én teljesen „analfabéta” szememnek is pontatlannak tűnnek. Miki szerint a mozgássorokban láthatunk kung-fura, karatéra és jógára emlékeztető elemeket is.
A sok-sok program itt véget is ér. Fogalmunk sincs, hogy milyen nap van, így az első múzeumnál ér minket a meglepetés: hétfő. Ez itt se a legalkalmasabb nap a múzeum- és galéria látogatásra... Nincs sok vesztegetni való időnk, két óra múlva már ülünk a tengerpart felé zotyogő buszon.
Kovalam tengerpartja igen kiépített, és népszerű a túristák és a helyiek korében egyaránt.
Két és fél napunk van itt. Az óriás hullámoknak koszonhetően rengeteg időt toltünk a vízben ugrálással, a srácok a szorfozésnek is adnak egy esélyt. Elképesztő ereje van a hullámoknak, néha onkéntelenül bukfencezünk a víz alatt, máskor úgy odavág a tengerfenékhez, hogy kisebb-nagyobb foltokkal hagyjuk el a tett helyszínét. Valószínűleg nem teljesen veszélytelen szórakozás, de nem akaródzik ellenállni :)
Az utsó délután aztán „békésebb vízekre evezünk”, és bejelentkezünk egy jóga órára. Nem mondom, hogy nem naívság indiában az első helyre beesve, minden nemű ajánlás nélkül pénzt adni bármiért is. Nesze nekünk: jó borsos ár, az igért időtartam fele, és az elvárható szakértelem százada a jutalom. A srác farmerban nyomja végig az órát, ami végül is nem gond, mivel nem csinál semmit. A matracok a penész miatt a Camembert sajtott juttatják az eszembe, az állítólagos tanár kezéről áradó „illatról” inkább nem is beszélek. Feledhetetlen élmény...
Azért este egy sor mellett mégiscsak megpróbáljuk elfelejteni :) Folytatjuk a gigászi kártyacsatát, amit Zoli érkezésekor kezdtünk. A pontok már ezres nagyságrendben mozognak!
Elérkezik az idő, és ennek a tengerpartnak is búcsút intünk. El kell indulnunk vissza Kochiba, mert Zoli két nap múlva repül vissza az oreg kontinensre. Mivel az utunk a kimondhatatlan nevű városon át vezet, így ha minden múzeumot nem is, de legalább egy palotát van szerencsénk belülről is megtekinteni. A kifejezés két okból kifolyólag sem pontos. Az egyik, hogy csak vezetővel lehet az épületbe belépni, a miénk pedig olyan tempót diktál, mintha teljesítménytúrán volnánk. Ha futás kozben még látnánk valamit, azon segít az áramszünet. A Zolinál lévő mini zseblámpa fényét kihasználva azért mond a néni pár szót a kiállított tárgyakról, azért nem maradéktalan a tárlatvezetés. A végén, amikor jelzi, hogy adhatunk neki borravalót, a kovetkező csoportra gondolva megkapja tőlünk az elemlámpát :)
Aztán irány Kochi, bár vonat és nem kocsi... Hahaha
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése