A meleg kicsit nehezíti a dolgot, de így is élvezzük a sétafikálást, nagyon érdekes, karakteres város.
Délutánra pedig randink van.
Létezik egy Couchsurfing (kb dívány-lesők) nevű internetes kozosség, ami közel 2 millió embert kapcsola össze világszerte. A szervezet lényege, hogy emberek az otthonukban szállásolnak el utazókat, majd mikor ők kerekednek fel, akkor jó tett helyébe jót várj. Számunkra szerencsés módon a dolgoknak nem kell ebben a sorrendben történnie. Az egésznek két fő előnye van. Egyfelől ingyen szállás, másfelől lehetőség olyan emberekkel találkozni, akik valószínüleg maguk is szeretnek utazni, ráadásul ismerik az adott helyet, tudják mit és hol érdemes. Mi januárban regisztráltunk fel az oldalra, a maradék három Dublinban toltott hét alatt azonban nem volt látogatónk. Az elmúlt héten jeleztük néhány kuala lumpuri tagnak, hogy megszállnánk náluk, és az egyikőjükkel sikerült is lebeszélni a dolgot. Szóval ez a randink.
Majd egy óra késéssel és egy ezüst Toyotával érkezik 34 éves maláj vendéglátónk. Némi kocsikázás után megáll egy porta előtt. Mikivel összenézünk. Szóval néhány halas tó, két szokokút, medence kilátással, márványoszlopos nappali, két pakisztáni szolgalegény, két indonéz főző-takarító néni stb.
Na, ez az igazi kultur sokk. Szerencsétlenkedünk, téblábolunk, kb egymás háta mögé bújunk. Nem tudjuk, mit illik, mit nem, a házigazdánk meg nem túl bőbeszédű. Azt azért megtudjuk, hogy ez a szüleinek a háza. A papa felelős néhány kuala lumpuri felhőkarcoló megépüléséért, plusz a területi football-szovetség elnöke. A szobánkban óriás ágy, persze légkondi, saját fürdővel. Mikivel csak rohogunk. Némi pihi után kimerészkedünk a szobánkból, a szolga felajánlja, hogy előkeríti a srácot, ezt mobilon teszi. Egy kis beszélgetés a szolgával, aztán a vendéglátónkkal, aztán uszikálás a medencében. A srác Angliában, a bátja Dublinban tanult, közben beutazták az egész földet, kétszer voltak Budapesten is. Hát az tuti, hogy nem erre a „díványra” számítottunk.
Később megérkezik Abas felesége két kisfiukkal, és leülünk vacsorázni. Nagyon kedvesek, udvariasak, de valahogy nehezen oldódik a szitu. Az tuti, hogy ahogy a kézzel festett, aranyozott porcelán teáskannából töltjük a teát a kézzel festett, aranyozott teáscsészébe, mi nem érezzük magunkat hazai pályán. Este elvisznek magukkal moziba, ők előre foglaltak, nekünk már nincs jegy, de mi nem is bánjuk annyira, inkább sétafikálunk. További ámulás. Ameddig a szem ellát bevásárló központok, éttermek és bárok. Este 10 óra, de minden dugig emberekkel és autókkal. Még hogy mi vagyunk fogyasztói társadalom... Az Európában megszokott üzletek, étteremláncok, minden csillog –villog. A plakátokon teljesen „elnyugatizált” fejű, kifehérített bőrű maláj fiatal hirdeti, hogy vegyél meg mindent. Egy magyar pár beszámolójában olvastam hónapokkal ezelőtt a következőt:
„Délkelet-Ázsia elmúlt száz évének történelme tomoren: ezek az országok vért és verejtéket nem kímélve küzdöttek, hogy elnyerjék függetlenségüket az őket gyarmatosító nyugati államoktól, majd vért és verejtéket nem kímélve küzdenek azért, hogy olyanná váljanak, mint egykori elnyomóik...”
Sok igazság van ebben!
A film vége után újra találkozunk újdonsült barátainkkal, és kibővülve az ő barátaikkal, elmegyünk vacsizni. Megkönnyebbülünk, amikor utcai standoknál foglalunk helyet, és nem a Hiltonban.
Kaja közben faggatjuk őket az országról, a muzulmánok mindennapjairól, harcművészetekről stb. Érdekes beszélgetés, kár, hogy én már az álmossággal küzdők. Azért szerencsére a kocsiig kibírom, és csak ott alszom el. Hajnal 1 van, mire az ülésről átvonszolom magam az ágyra.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése