Pakolás, fél óra hajó, két óra busz, és megérkezünk Kota Baru-ba. A város nem sok érdekességet ígér, az ok, amiért ide jövünk, az az, hogy innen indul az a maláj félszigetet átszelő vonat, ami állítólag gyönyörű dzsungelen halad keresztül, és ami elvisz minket esőerdő közepén fekvő nemzeti parkba. Terveink szerint egy napot töltenénk itt, de mire elérünk a szállásra sejtjük, hogy hosszabb lesz a látogatás. Úgy néz ki, hogy a lábujjamon lévő apró seb elfertőződött, és másnap már alig tudok ráállni, nem hogy túrázni. Szóval szépen befészkeljük magunk egy kedves hostelba, felrakom a lábam a díványra, és várunk :) Két nap telik el, Miki azért néha kimozdul, sétálgat a városban és hűségesen hordja nekem a kaját. Szerencsémre nem csak én vagyok bezárva, a három napos szinte folyamatos esőnek köszönhetően a vendégház többi lakója is a nappaliban tölti az idő javarészét. Kiolvasom a Kite runner (Papírsárkányok) című gyönyörű könyvet, közben sztoricserék a lakótársakkal, este közös filmnézés, zenélés, szóval jól telik a kényszerpihenő :)
A Miki közben ellátogat a helyi művelődési központba, ahol harcművészeti, dobos illetve kézműves bemutatók vannak az érdeklődők számára minden nap, ráadásul teljesen ingyen. Nagyon szépeket mesél, és mivel javulok, a 4-5. napon már én is vele tartok. Nem is tudtuk, hogy a malájoknak van saját harcművészetük (seni silat).
Jó néhány dob és egy fúvós hangszer kíséretében gyönyörű bemutatót látunk. Az utsó nap 8 óriás dob érkezik, minden hangszert egyszerre két ember üt. Később mi is beszállhatunk, fáj a kéz, de jó érzés együtt csinálni a ritmust.
Mivel már sétaképes vagyok, kicsit mászkálunk együtt a városban. Tényleg nem egy túl szép hely, de azért van hangulata.
Ez a része Malajziának szinte teljes egészében muszlim, ami azt jelenti, hogy a nők fedig a hajukat, alkoholt sehol sem árulnak (persze ez így sosem igaz, azért találunk egy kibúvót), pénteken nem dolgoznak, és néhány óránként az imára hívó ének tölti meg az utcákat. A malájok maguk nagyon barátságosak, nyitottak. Sokkal érdeklődőbbek, mint a thaiok, bár az tény, hogy nincsenek is úgy elárasztva turistákkal, mint északi szomszédaik. Sokan megszólítanak az utcán, integetnek, dudálnak. Amikor megkérdezek két iskolás lányt, hogy lefotózhatom-e őket, mire előveszem a fényképezőgépet, már osztálykép lesz belőle :)
És mindenki mosolyog :) Amikor a buszon utaztunk, valahányszor fel- vagy leszállt valaki, ránk mosolygott. Fél óra múlva azt vettem észre, hogy egyszerűen rajtamaradt a vigyor a fejemen. Nem rossz így utazni :) Sajnos nyelv szempontjából lustábbak vagyunk. Thaiföldön már volt egy 30-40 szavas szókincsünk, de itt nem jutunk tovább a köszönömnél :( Azért még van jó hetünk... A lábam már majdnem százas, holnap irány dél.
A Miki közben ellátogat a helyi művelődési központba, ahol harcművészeti, dobos illetve kézműves bemutatók vannak az érdeklődők számára minden nap, ráadásul teljesen ingyen. Nagyon szépeket mesél, és mivel javulok, a 4-5. napon már én is vele tartok. Nem is tudtuk, hogy a malájoknak van saját harcművészetük (seni silat). 
Jó néhány dob és egy fúvós hangszer kíséretében gyönyörű bemutatót látunk. Az utsó nap 8 óriás dob érkezik, minden hangszert egyszerre két ember üt. Később mi is beszállhatunk, fáj a kéz, de jó érzés együtt csinálni a ritmust. 
Mivel már sétaképes vagyok, kicsit mászkálunk együtt a városban. Tényleg nem egy túl szép hely, de azért van hangulata. 
Ez a része Malajziának szinte teljes egészében muszlim, ami azt jelenti, hogy a nők fedig a hajukat, alkoholt sehol sem árulnak (persze ez így sosem igaz, azért találunk egy kibúvót), pénteken nem dolgoznak, és néhány óránként az imára hívó ének tölti meg az utcákat. A malájok maguk nagyon barátságosak, nyitottak. Sokkal érdeklődőbbek, mint a thaiok, bár az tény, hogy nincsenek is úgy elárasztva turistákkal, mint északi szomszédaik. Sokan megszólítanak az utcán, integetnek, dudálnak. Amikor megkérdezek két iskolás lányt, hogy lefotózhatom-e őket, mire előveszem a fényképezőgépet, már osztálykép lesz belőle :) 
És mindenki mosolyog :) Amikor a buszon utaztunk, valahányszor fel- vagy leszállt valaki, ránk mosolygott. Fél óra múlva azt vettem észre, hogy egyszerűen rajtamaradt a vigyor a fejemen. Nem rossz így utazni :) Sajnos nyelv szempontjából lustábbak vagyunk. Thaiföldön már volt egy 30-40 szavas szókincsünk, de itt nem jutunk tovább a köszönömnél :( Azért még van jó hetünk... A lábam már majdnem százas, holnap irány dél.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése