július 1-3. Fuji/Japán (miki)

Miután autót bérelünk, megismerkedtünk a beszerelt gps-szel (persze még egy hét után is voltak fehér foltok), ami félig angol, félig japán menűjével szerez felejthetetlen élményeket. Az első uticélunk Japán szent hegye, a Fuji felé vezet. Nem sietünk, a 80 Km-es utat 7-8 óra alatt tesszük meg, gyonyorkodunk a tájban. Az autós kozlekedés ugyanolyan udvarias, mint bármi más. A subaruk és tunning hondás sem hajtanak a sebességhatár felett. Itt egyébként sem divat a nagyzolás, inkább lego autókat vezetnek az emberek (a lego házakhoz elég jól passzol). Az út kellemes egyhangúságát csak egy esemény tori meg. Egy izgalmas sávváltást kovetően sikerül gyors ismeretséget kotni a helyi rendőri erőkel, de némi csevely és valamilyen (remélem kedves) japán dorgálás után roboghatunk is tovább. Késő délután érkezünk meg a hegy lábánál fekvő ot tó egyikéhez. Junius 2.-a van, hivatalosan egy napja kezdődott a nyári szezon, gyakorlatilag egy lélek sincs itt. Megállunk az első, szimpatikus kempingnél és 10 perces kezes-lábas kommunikáció után sikerül egy jó kis házat bérelni.


A wc és fürdő 100 méterre van és a 12 m², egyterű helyiségben négyen, tatamikon alszunk majd, de a Tokiói gyufásdoboz után úgy érezzük, mintha 5 csillagos szállodában volnánk. A minden végtagot igénybevevő kommunikáció sem segít kaja ugyben, így míg az Eszti és a Kriszti mosnak, mi a Vikivel elindulunk kajalesre. A vadászat eredménye egy majdnem európai hidegtál alapanyagai. Vacsora után mindenki szoszmotol még, majd elalszunk.

Már tíz óra is elmúlt, mikor felébredünk.


Sajnos az idő nem a legjobb, ezért a tavak korüli kocsikázássak kezdjük a napot és csak délután 5-6 korül érkezünk meg a Fujihoz. Megvesszük a kocsibelépőt, majd amikor továbbhajtunk, egy forgalmas kereszteződés felé tartva érdekes dolog torténik. Figyelemfelhívásként az úton külonboző méretű kis puklik vannak, amikor rágurulunk ezek a kocsi gumijából dallamot csalnak ki. Kb. 1 percig tart a szám, nekünk lovésünk sincs, hogy mi torténik és csak a hegyről legfelé jovet áll ossze a kép. A percíz japánok a hegyre felvezető utat 10 részre osztották, természetesen minden égtájnak megelelően 4 út vezet fel. Az 5. szakakaszig lehet autóval felmenni. A mi választásunk a legnépszerűbbre esik, ami 2300 méterig visz fel. A hatalmas parkoló majdnem teljesen üres.Ezt nem értjük, ugyanis mindenttudó konyvünk szerint 3 hónapos szezon alatt kozel 200.000-en másszák meg a hegyet. Azért leparkounk, de most már úgy is késő, rádásul rossz idő is van, ahhoz, hogy nekivágjuk a túrának. Megbeszéljük, hogy alszunk pár órát és meglátjuk, hogyan tovább.


Nagyon vicces, ahogy négyen próbálunk meg aludni a kocsiban. A kevés hely és kényelmetlen testhelyzet az alap, ráadásként az útkarbantartók (tok logikusan) éjfél korül festik újra a parkolóhelyeket. Hajnal kettőkor kelünk, és most már dugig van a parkoló autókkal és oltozkodő emberekkel. Az idő enyhe, csillagos az ég, úgy dontünk, hogy egy életünk-egy halálunk megmásszuk a Fujit. Kevéssel 3 előtt indulunk el, és a kovetkező 7 órában szinte megállás nélkül megyünk felfelé. Napfelkeltéig a hold és elemlámpink fénye mutat utat.

Megállni csak a hegyen található pihenőknél-szállásoknál állunk meg, ahol a fáradságtól ziháló és oxigénpalackból levegőt szívó, de még mindíg mosolygó japán túrázokkal ülünk együtt. A helyi túrázókat egyébként már messziről, hallani. Az egykori zarándoklatból mára ugyanis a ruhára szerelt csengó maradt meg egyedüli emlékesztetőként. Hét óra korül találkozunk az első csúcsról lefelé jovokkel és arcuk komorsága, testükon látható fáradság szinte tapintható. A terep néhány szakasztól eltekintve nem olyan kemény, mint gondoltam. A magassággal azonban egyenes arányban keményedő eső, hideg (3000m. folott a hegyet majdnem mindenhol most is hó borítja) és a szél igazi kihívássá teszi a mászást.


A gyors emelkedés és az egyre oxigénszegényebb levegő a Krisztinél a hegyibetegség tüneteit produkálja, de ő nem adja fel, és pár óra múlva mind a négyen együtt állunk a 3776 méter magas csúcson, ahonnan legalább 10 méterre ellátni:).

Megértjük, hogy a helyi legendák miért csak félénk Fujiknak hívják a hegyet, ugyanis a kedves nagyon nehezen bújik ki a felhők mogül. Ennek ellenére mi úgy érezzük, hogy az egész világ alattunk van. Nagyon jó ezt megosztani a Krisztivel és a Vikivel. Szerintem egyikünk sem sejti igazán, hogy milyen emlékeket viszünk magunkkal. Nem maradunk sokáig, mert az elemek leparancsonak minket a csúcsról. Együtt induluk el, de lefelé nekem lesz hegyi nyavajám. Nagyon erős fejfájássak kezdődik, majd hányinger, szédülés és gyomorfájás teszi teljessé a képet:). Amikor megállunk pihenni, sokkal rosszabb a dolog, ezért én kicsit gyorsabban megyek, és csak 3 óra elteltével, lejebb találkozunk újra, amikor már szinte teljesen jól vagyok. Az indulás után 12 órával, délután egykor lépjük át újra a nemzeti park kapuját. Mi úgy érezzük, mintha napokat toltottük vona fent.
Rovid pakolás után indulunk tovább, hogy minnél nagyobb utat tegyünk meg a 400 km-re fekfő Oszakáig. Koszonjük Fuji!
Aznap már csak az út feléig, Hamamatsuig érünk el, ahol csak mega-drága szállás van. Egy, másfél órát kocsikázunk, mire találunk valami használhatót. A Krisztiéket becsekkoljuk, sajna nekünk még ez is sok, így az Esztivel még egy éjszakát toltünk az autóban. Mostanra azonban profik (és fáradtak) vagyunk. Egy csendes parkolóban megállunk, elrendezzük a cuccainkat és az egész éjszakát átalusszuk.