július 14-15. Fukuoka/Japán (eszti)

Reggel nagy reményekkel sétálunk ki a buszpályaudvarra, annak ellenére, hogy még mindig esik. Hamarosan megtudjuk, hogy az összes buszt törölték aznapra. Azt tanácsolják, hogy próbálkozzunk vonattal. Átbuszozunk a vasútállomásra, ahol kiderül, hogy a vonatok sem indulnak. Szuper. Mi tévők legyünk? Legkésőbb másnap le kell érjünk Fukuokába, mert onnan indul a hajónk Koreába. Következő opció: autóbérlés. Miki el megy kutakodni. Megtudjuk, hogy autó is csak másnapra van. Úgy néz ki tehát, hogy ma mindenképp maradunk Hirosimában. Közben összebarátkozunk 4 spanyol tesitanárral, akik szintén Fukuokába tartanak, és együtt próbálunk megoldást keresni. Még vagy két órát ott ügyeskedünk az állomáson, amikor jön a hír, hogy a gyorsvasutat beindították. Iszonyat drága, de perpill ez tűnik a legésszerűbb megoldásnak. Az útra, amit a buszunk 7 óra alatt tett volna meg, a gyorsvasútnak alig több, mint egy órára van szüksége.

Hozzáteszem, hogy amibe ez az egy óra kerül, abból Indonéziában egy hétig boldogan ellettünk volna. Mindegy, ez van.
A vonat negyed óránként jár, úgyhogy nem kell sokat várnunk. Egy repülőgép első osztálya piskóta a belsejéhez képest. Csak tátjuk a szánkat. Aztán elindulunk. 300 km/órával száguldunk, de zötyögést nem érezni. A szerelvénynek hangja is alig van, a Mikivel suttogunk, hogy ne zavarjuk a többi utast. Csak a közelben eszement tempóban elsuhanó házak jelzik az űrsebességet. Mire felocsúdunk, már meg is érkeztünk Fukuokába.
A szállást itt is előre foglaltuk, amit aztán könnyen meg is találunk. Már jócskán délután van, úgyhogy egy séta a környéken, vacsi, beszélgetés a szobában, és vége is a napnak.
Másnap aztán nyakunkba vesszük a várost. Egész nap sétálunk. Meglátogatjuk a város modern, üzleti- és bevásárlónegyedét, fotókiállítást, parkokat, templomokat.



A templomokban csend van, nem nagyon jár benne senki, így egyikben-másikban meditálunk is. Ismét egy leg: az egyik templomban csücsül a világ legnagyobb fából készült beltéri Buddhája (bonyolódnak a címek :) ). Gyönyörű darab, sajnos fényképezni nem lehet.
Este felé fáradtan, de jó kedvűen érünk haza. Mivel ez az utsó esténk Japánban, és én mindenképp szeretném kipróbálni őshazájában a karaoke-t, ezért a közértből beszerzünk némi japán alkoholos italt bátorítóként. Valami krumpliból készült csoda, citromos szódával higítva. Betársul hozzánk egy kanadai srác, aki a japán-amerikai kapcsolatok tanulmányozásával foglalkozik. Nagyon belemelegedünk a beszélgetésbe. Időnként megpróbálunk elindulni, de a nagy diskurzus csak nem hagy alább :) A Miki közben hoz utánpótlást a közértből, így mire hajnali 2-kor végre sikerül felállnunk, már mindhárman nagyon énekes kedvünkben vagyunk :) Negyed órán belül sikerül is egy karaoke bárt találnunk. Ezek gyakorlatilag picike szobák, tv-vel, hangszóróval és mikrofonokkal. Egy ilyet lehet kibérelni, mi két órára fizetünk be. Szerencsére a blognak nincs hangja így nyugodt lelkiismerettel annyit mondhatok, hogy meg tettük, ami tőlünk telik :)


Már szinte reggel van, mikor battyogunk hazafelé, igen csak pityókásan és rekedten. 1másodperc alatt alszom el. Tényleg.