július 12-13 Hirosima/Japán (miki)

Az eddigi legkényelmesebb buszutunk reggel 7-kor, szakadó esőben fejeződik be. A pályaudvaron megpróbáljuk levajazni a másnapi továbbjutást, de megtudjuk, hogy azt egy másik állomáson lehet csak. A kitartó esőben átbandukolunk a megadott címre és minden gond nélkül megvesszük a jegyet. Útközben ismerkedünk a modern városképpel. A hostelunkkal, azonban már nincs ekkora szerencsénk és csak többszöri eltévedés után, emeltszintű tájékozódási képességünk bizonyítékaként sikerül megtalálnunk. Sebaj, beköltözni úgyis csak du. 4 után lehet. Ez is még egy a japán furcsaságok sorában. Miért tart 6 óráig a takarítás? Én meg miért akarok ilyeneket tudni? :) Miután lepakoljuk a cuccainkat elindulunk a város felfedezésére. Szerintem nincs olyan ember, akinek ne az atombomba jutna eszébe Hirosíma nevének hallatán. Mi sem vagyunk ezzel másképp, és a városnak abba a részébe megyünk, ahol ennek állítottak emléket. Mikor nekiálltam írni a napot nem tudtam, mennyire merüljek bele a részletekbe. Nekünk, azonban olyan sokat adott az itt eltöltött fél nap, hogy gondoltam, érdemes azt megosztani. Az biztos, hogy ez volt életünk legmegrázóbb múzeumlátogatása, ahonnan könnyek között jöttünk ki. A színvonalas tárlat meglepő objektivítással mutatja be a történteket. Megismerkedtünk a város múltbéli fejlődésével, hogyan lett a kínai és koreai hadműveletek által az ország stratégiailag fontos pontja. Azt sem titkolták, hogy a Japánokat sem kell félteni, ha egy másik ország elleni agresszioról van szó. Ezután az atombomba ledobásának előzményei és okai kerültek bemutatásra. Megtudtuk, hogyan keresték fel Einsteint tudóstársai attól tartva, hogy a németeknek sikerül atombombát előállítani, és kérték, vegye rá az amerikai elnököt, hogy adjon zöldutat az amerikai fejlesztésnek. Továbbá, hogy az angol és amerikai kormány olyan feltételek mellett engedélyezte volna Japánnak a fegyverletételt, hogy azok nem adták meg magukat, annak reményében, hogy az Oroszok megtámadják őket és, akkor nekik, kedvezőbb körülmények között ezt megtehetik. Erre joggal alapozhattak, hiszen 1945 május 7.-én tartott konferencián az Oroszok kijelentik, hogy amennyiben Japán 3 hónapon belül nem kapitulál, akkor ők megoldják a problémát. Az Amerikaiak nem tudtak megbarátkozni egy orosz irányítás alatt álló (kommunista) Japán gondolatával + igazolni szerették volna az addig a bomba fejlesztésére költött 2 milliárd dollár és 120.000 ember munkájának jogosságát. Végül 1945. aug. 6.-án reggel 8.15-kor elengedték a „kisfiú” névre hallgtó bombát Hirosima centruma felett.

Két km-es körzetben szinte egy épület sem maradt meg. Az epicentrumban a hőmérséklet elérte az 5000 c.-t!!! Még 3-4 km.-re is 1000c. fok volt. Megolvadtak az üvegek, a tetőcserepek, az épületek fémszerkezetei meg hajlottak.

Képzeljétek el a pusztítást! Az első néhányszáz méteren belül tartozkodók egyszerűen elégtek. Van, akinek csak a kőbe égett ülő lenyomata maradt hátra. Még 2-3 ezer méterre is belehaltak a sérülésekbe, akik szabad ég alatt voltak a robbanáskor. Összesen 140 ezren haltak meg, ami az akkori lakosság 2/5-ét jelentette. Az élményt azonban az egyéni tragédiák, fájdalmak teszik még megrázóbbá. A kiállításon több kisgyermek megégett személyes tárgyait mutatták, leírták ki hol volt a robbanáskor, mi történt vele. Volt olyan 10 éves kisfiú, aki egy hétig élt azután, hogy teljesen ráégett a ruhája. Volt olyan, akinek csak a cipője, vagy a táskája maradt csak hátra. Egy másik teremben a sugárzás közvetlen és hosszútávú hatásait mutatták be. Kopasz, több sebből vérző gyerekek, katonák fényképei minden látogató arcára fájdalmas grimaszt festenek. Az atombomba ledobása óta a hirosimai polgármester tiltakozását levélben fejezi ki minden egyes nukleáris kísérlet után. Eddig kb. 580 ilyen levél íródott, többek között Amerikának is, akik még 2006-ban is robbantottak pedig, ha jól emlékszem pont atomfegyvereket keresve vonultak be Irakba. A kiállítás tárlatába belefér a hidegháborús őrület bemutatása is. A 60’ években kb. 40.000 atomtöltet pihent kilövésre várva. Itt még kiderül, hogy a huncut oroszok csak pár hónappal az ország osszeomlása előtt írják alé az atomfegyvereket csökkentésére vonatkozó szerződést. A kijárat felé közeledve tv-ken túlélők beszámolóit vetítik. Amennyiben mindez nem volna elég a környéken még megnézzük a koreai áldozatok (számuk az összes áldozat 10%-át teszik ki) emlékművét, akik rabszolgaként dolgoztak itt a robbanás idején. Valamint egy lángot, ami csak az utolsó atomfegyver leszerelése után oltanak majd el. Remélem, hogy minnél hamarabb.
Kicsit még sétálunk a folyóparton. Szemeim előtt a vízbe ugráló és ott megfőlő áldozatokat látom a békés folyóparton. Átsétálunk a célpontul szolgáló, de épségben maradt hídon, próbálunk beszélgetni a látottakról, de nem nagyon találunk szavakat. Felháborodást, haragot érzek az emberi gonoszság és butaság ilyen mértéke láttán.
Este lefekvés előtt eszembe jut valami, amit hallotunk. A Japánok a bomba ledobása után rögtön megkezdték a helyreállítást. Másnapra már volt áram, és a villamos is járt az epicentrumtól 1 km-re. Azóta a hirosímaiak számára a villamos lett a remény jelképe. A színes járgányok városszerte csilingelnek, még a más városokban leselejtezettekek is felvásárolják. Mára kialakult itt a villamos turizmus. Nem tudom, hogy csak képzelem, vagy tényleg vilamos csilingelésre alszom el:)
Másnap megint nyakunkba vesszük a várost, de békésebb vizekre evezünk, és a bevásárló negyedet és a piacot nézzük meg. A nap feketelevese, hogy az esőzések miatt törlik a buszjáratunkat, amit csak este fél 12-kor,a pályaudvarra kiérve tudunk meg. A szállásunkon recepció 10-kor bezár, azért mi visszaosonunk és körbekérdezzük lakótársainkat, hogy kinél van üres hely. Van vagy hajnal 1, mire újra van ágyunk. A nagy ijedségre kerítünk egy kis üveg szakét. Kettőkor valahonnan előkerül egy alkalmazott, és ad nekünk egy saját szobát - happy end(legalábbis mára).