A vagányság egyébként nem sokára tesztelésre is kerül. Két óra múlva megáll a busz, és megtudjuk, hogy előttünk a hegyoldal ráomlott az útra, és már több mint egy napja nem járható. Hátizsákjainkkal nekiindulunk, és gyaloglunk az ott ragadt járművek mellett. Átmászunk a sziklatombon, aztán tovább séta.
A túloldalt kb fél óra alatt kerítenek nekünk egy másik buszt, és szinte hihetetlen módon nem soká tovább tudunk utazni. A bökkenő annyi, hogy eddig két busszal jöttünk, most már csak egy van, úgyhogy igen zsúfoltan férünk be. Óriás szerencsénkre a nepáli túravezető megengedi, hogy felmásszunk mellé a busz tetejére, a csomagok közé. Gilus és mi ketten ott utazunk elől.
Ahogy zotyogünk a hegyek kozott, arcunkba fúj a szél, fülemben a „Berlin calling” – hát ez nagy betűs szabadság. A kis falvak lakói mind integetnek, én meg úgy érzem magam, mint nem sokszor életemben.
Persze a meditációs központban megtanultuk, hogy semmi sem orok. Az út egyre rázósabb, egyre gyakoribbak az átmosások, a torlaszok. Végül aztán nem tudunk továbbmenni. Ameddig a szem ellát, beragadt teherautók. Már tudjuk a receptet: táska felvesz, gyalogol.
Néhol 20-30 cm-es vízben gázolunk, ám az igazi meglepetés a túloldalon vár. Most már nem sikerül buszt szerezni, egy teherautó rakterében folytatjuk az utat. Ahogy ott préselődünk a sotét helyen, egész jó kis csapatszellem alakul ki, pedig még el sem értük a határt.
Kozben megy a verseny az idővel is, mert a határátkelő 3-kor bezár. Szerencsére még épp odaérünk a két óriás hegyet osszekotő hídhoz. A túloldalon már a tibeti fensík magasodik. Nepáli oldal pik-pak, a kínai már kevésbé. Gépfegyveres katonák kozott haladunk. Már előre le kellett adni bárminemű kompromitáló cuccot, mert ha az őrok megtalálják, nem engednek be. Kompromitálónak számít a Dalai Láma fényképe, de még a kínai útikonyvek is, mert azok sokszor más véleménnyel vannak a jelen politikai helyzetről, mint ahogy azt a kínai kormány előnyosnek tartaná. Nekünk is le kell adnunk egy konyvet, amiben egy buddhista szerzetes fényképe szerepel. Kipakolják a táskáinkat, átlapozzák a maradék konyvünket. Szerencsére a csoport minden tagja átmegy a teszten. Tibetben vagyunk!! :)
Itt már modern busz vár ránk, és az úttest is kifogástalan. Látszik a kínai pénz. A nepáli túravezetőnket egy tibeti váltja fel. Néhány órával később egy kis városban állunk meg vacsorázni. A csapatot beterelik egy nagy étterembe, de ismerve a túristákra specializálódott helyeket, páran lelépünk, és egy kozeli kis kajáldába megyünk. Szerencsére Gilus már volt Tibetben, egyébként fel nem ismernénk, hogy a sotét függony mogott bújó kis szoba valójában étterem. Kozépen egyetlen nagy asztal, azt lóca szerűségek veszik korül. Pár tibeti már teázik, leülünk melléjük. Rendelünk, és ekkor ér minket az első meglepetés. Az étel nagyjából az, amire számítunk, de a tea... Megkostolom első és egyben utolsó tibeti teámat. Tej helyett jak vaj, cukor helyett só. Soha életemben nem ittam ennyire undorító dolgot. Legszívesebben visszakopném az egészet, de mivel a helyiek árgus szemekkel figyelnek, illedelmesen mosolygok. A csésze felét valahogy leküzdom, de tovább legjobb szándékom ellenére sem megy. Az első tibeti szó, amit megtanulunk, az a só :)
Mikor visszaérünk a csoporthoz, ők még javában falatoznak. Ahogy várunk, az utcán felkelti a figyelmünket egy tábla: „Sherpa night club”. Nyomás! Egy tibeti diszkó :)Ahogy leérünk, a helyi fiatalok bekapcsolják a zenét (gagyi amerikai pop), és elkezdenek táncolni. Iszunk egy sort, de sajnos a táncba már nem tudunk csatlakozni, mert utánunk jonnek, hogy indul a busz. Még két óra út folyamatosan felfelé, és megérkezünk első szállásunkra, ami már kb 4000 m magasan van. Mindenki úgy alszik, mint a bunda.
Reggel kelés, indulás tovább. Gyakorlatilag az egész napot a buszban toltjük, nem tudom, hány km-t teszünk meg, de az tuti, hogy sokat. Az út maga egészen biztosan leírhatatlan. 6-7000 m magas hegyek, a tovükben időnként apró fehér házak, olyan kék ég, amilyet még sosem láttam, a szélben imazászlók lobognak. A távolban felhőbe burkolózva ott figyel a Mount Everest. Az út legmagasabb pontja 5260 m, amit nagyon nehezen visel a brigád. Szinte mindenki rosszul van, tobben hánynak is a hegyi betegségtől. A Mikinek is nagyon fája feje, én azon pár szerencsés egyike vagyok, akinek semmi baja. A Miki szerint jetik vannak a felmenőim kozott :). Az oxigén olyan ritka, hogy normál séta mellett úgy zihálunk, mintha futnánk.
De a látvány... Nem is fokozom tovább, remélem sikerül egy picit visszaadni a fényképekkel.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése