Mindenfelé mosolygó, kedves emberek szorgoskodnak, vagy isszák a tibeti teát, mely az egyetlen olyan dolognak bizonyul, amivel nem tudunk megbarátkozni (a kínai katonákat is ideszámolva kettő).
Az egyik nap elmegyünk egy kolostorba, ahol szerzetesek kulonos modon sajatitjak el a szamukra eloirt elmeleti tudasanyagot. Már messziről hallani a lármát. Egy belső térre belépve látjuk, amit legalább 100 szerzetes elsőre veszekedésnek tűnő módon diskurál. A teológiai kérdez-felelek nagyon érdekes látvány. A kérdező állva, néha eltorzult arccal kiabálva, néha mosolyogva, nevetve teszi fel a kérdését. Majd annak befejeztével első lábát felemelve, hátradől, miközben kezeit is felemeli. Ezután hirtelen mozdulattal az ülő kérdezett felé ugrik, és kezeit annak arca előtt jó erősen összecsapja. A kérdezett hasonló vehemenciával válaszol. A kérdezők és válaszolók száma, aránya változó, van ahol 8-an-10-en, van, ahol csak párban vannak. Egy dolog azonban kozos, a hangos férfiak körül izzik a levegő. Körben turisták csokrokban fotózzák a nem mindennapi eseményeket. A szerzetesek pozíciót és vita partnereket is cserélnek. Néha dulakodásba, hangos kiabálásba sőt sírásba is torkollik az eszmecsere. Nagyon jó lenne érteni, mit mondanak egymásnak. Igaz a látvány, így még kaotikusabb. Harangütésre néma csend lesz, és hamarosan kiürül a hely. Ott állunk az Esztivel az üres, csendes téren, ahol pillanatokkal ezelőtt még több tucat férfi hangosodott. Nézzük, ahogy ölelkezve, nevetve az utolsók is elvonulnak, majd mi is kifelé vesszük az irányt. Nem tudjuk, hogy pontosan mit láttunk, de tuti, hogy a cölibrátusban élő férfiak számára jó lehetőség volt a fölös energia levezetésére.
A kolostor előtt leülünk egy teára és egy bazi csípős chillis krumplira. Közben nézzük, ahogy teherautókról almát pakolnak halomba a helyiek. A dobozok egyre nőnek és a dőlés szöget nézve nem kell nagy tehetség a projekt kimenetelének megjósolásához. Pár perc múlva már mindenfelé guruló gyümölcsök között két helyi srác társaságában eszünk tovább. A szokásos ’hogy hívnak’ és ’honnan jöttél’ után egy új kérdés is feljön: nincs kedvetek biliárdozni... dehogynem :).
Az utcára nyitott „terem” egy garázs, ami akkora, hogy könnyen sarokba szorul az ember. Pár vesztes és nyertes játszma után döntetlent hirdetünk, és továbbállunk. Új ismerőseink, Dj és Freeman meghívnak magukhoz egy pohár gözölgő melegvízre és egy pohár helyi (jaj ne!!) teára. Sok érdekeset tudunk meg a két tizenéves fiúról. Mindketten angolt tanulnak, és idegenvezetők szeretnének lenni, valamint, hogy az első helyi gangszta rap csapat tagjai. Meghallgatjuk néhány számukat, amit nyugati zenére énekelnek, és meglepően jók. Közben folyamatosan nő a csapat. Nemsokára a teljes gangszta banda bent kuporodik a lámák képeivel dekorált kis szobában és teát, vagy vizet szürcsölve udvariasan csevegnek velünk. Nagyon kedvesek és érettek a srácok. Szívesen válaszolnak minden kérdésünkre, bár fel-felmerül, hogy ha rossz szándékkal jöttünk volna, komoly bajba kerülhetnek a kényes témák megvitatása miatt. Megtudjuk, hogy számukra a vallás ugyanolyan fontos, mint a kínai elnyomás szelíd, de határozott elutasítása. Az emelkedett társalgást egy újabb visszautasíthatatlan kérdés követi: van-e kedvünk este kareoke bárba menni? Hülyék lennénk nem kihasználni a lehetőséget:). Előtte még elmegyünk együtt momot vacsorázni, ami egy helyi töltött tészta specialitás, készülhet, zöldséggel vagy jak hússal.
Evés közben még többen leszünk. Az étteremben, ahol sikerül kiharcolnunk egy termosz cukros teát is, már kilencen ülünk. Vacsora végeztével megpróbálunk fizetni, de a srácok nem engedik. A helyről együtt megyünk a hétvégi énekesek mekkájába. Egy nagy szobába belépve hatalmas tévé, cd lejátszó, mikrofonok, lézerfények, diszkógömbök várnak, és bizonyítják, hogy jó helyen járunk. Sört rendelünk. Kezdésnek huszat, a kötelező mini poharakkal. A következő 5 órában fokozatosan emelkedik a hangulat. A srácok helyi és hong-kongi hip-hop számokra küldik. Néha tibetiül, néha kínaiul vagy angolul nyomják az improvizált rappet. Jó a hangjuk, jó a hangulat, jó a sör. Végül mi is rászánjuk magunkat a dologra. Rossz a hangunk, jó a hangulat, jó a sör:).
A szitu katalizátorként hat ránk. Hirtelen megihletődünk. Már jó pár éve forgatjuk a fejünkben, hogy tetováltatnánk magunkra valamit. Ahogy meglátom a srácok karján a gyönyörű tibeti írást, érzem, hogy elérkezett a most vagy soha. Szólok az Esztinek, aki egyből bólint. Ahogy egyre idősebbek és "bölcsebbek" lettünk, a kontrák mindig fölénybe kerültek. Na, ez ma nem így van. Két ének között tervezgetjük az üzenetet, és a helyét. Holnap van az utolsó esténk Lhasában, úgyhogy pörög az agyunk. Hajnalban még megpróbálunk elmenni egy klubba, de a fáradság győz. Bucsúzóul még megállapodunk, hogy másnap elmegyünk együtt kosarazni. Reggel ötkor fekszünk.
Nem is olyan rossz a másnapi kezdés. A reggelit átugorva éppen ebédelünk, amikor csörög a telefon. Dj kérdezi, hogy áll-e még kosárparti. A pálya a várost körülölelő hegyek közelében fekszik. Egy palánkra játszunk. Az első nekifutás nem tart túl sokáig. A tegnapi esti mulatás, és a majd 4000m-es tengerszint feletti magasság miatt kb. 3 perc játék után görnyedve, lihegve kérünk szünetet. Másodikra már 5 percig húzzuk.
A tegnap esti hirtelen elhatározást ma internetes böngészés, telefonhívás követi és egy óra múlva már a helyi tetováló studióban együtt tervezzük a motívumot egy nagyon kedves és ügyes tibeti művész-lánnyal. Nagy az izgalom, amikor meghallom az Eszti fölé hajoló srác kezében a gép durozsolását. Innen már nincs visszaút.
Találtunk valami olyat, amit fontosnak érzünk, és büszkén viseljük ennek a különleges orászágnak a betűibe rejtve. Hajnal egy van, mire az eredménnyel a hátunkon (kicsit sajogva) boldogan jövönk el a helyről:)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése