június 26-28. Perhentian/Malájzia (eszti)

Az éjszakai busszal a Perhentian szigetekre igyekszünk. Amikor Magyarországról elindultunk a gyerekekkel, gyakorlatilag semmi tervünk, nem volt, hogy merre fogunk menni, de ezt az egyet tudtuk, hogy a főváros után a következő úticél ez a kis sziget lesz. 12 évvel ezelőtt már jártunk itt kettesben, és nagyon-nagyon bírtuk. A kisebbik szigeten, ahova most is igyekszünk, nincsenek utak, se járművek, egy ösvényen át lehet sétálni az egyik oldalról a másikra. A gyönyörű fehér homokos tengerparton aprócska fapados bungalók, a türkizkék víz tele halakkal. Nagyon reméljük, hogy az elmúlt évtized során nem épült tele szállodákkal. Ránézünk a neten, és az, hogy a hostelword-ön nem lehet ide szállást foglalni, már jó jel.

Szóval éjszakai busz. Az út 8 órás, hajnalban fogunk a kikötőbe érni. Ha nem is olyan könnyen, de a jármű álomba zötyögi a gyerekeket. Nekem kevésbé pihentető az út, mert a Gittát ehhez tartanom kell, de azért el-el szundítok. Még sötét van, amikor megpillantom a tengert, és motoszkál bennem, hogy lassan valsz le kéne szálljunk. Az egyik megálló gyanús, egy helyi srác hátra fordul, kérdi: sziget? Mondom, igen. Bólint. Na, villám tempóban próbáljuk a két alvó gyereket lábra állítani, és a cuccainkat velük együtt lejuttatni a buszról. Sikerül.

Ott állunk egyedül egy falu közepén, a gyerekek macskákat hajkurásznak, mi meg megisszuk előrelátó Miki által még tegnap beszerzett dobozos kávékat, és nagyon örülünk, hogy itt vagyunk. 

Még csak hajnali öt óra, úgyhogy a macskák és denevérek között rengeteg időnk van, hogy kifiguráljuk, hogyan jutunk be a szigetre. 8 körülre megvannak a hajójegyeink, egy órával később pedig már száguld velünk a motoros kishajó. A fedélzeten egy pár maláj turista és néhány európai hátizsákos utazó (hú, de milyen fiatalok lettek, mióta legutóbb itt jártunk :))

Bemondjuk, hogy melyik parton rakjanak le. Odaérve kiszállunk, és szinte rögtön rájövünk, hogy mi igazából a túloldalra szerettünk volna eljutni. Sebaj, tudjuk, hogy csak negyed óra séta, és még futja az erőnkből. Ja, és első megkönnyebbülés: szállodák sehol.

Nekiindulunk a trópusi erdőn át vezető kis útnak. Samu valahol félúton kiszúrja, hogy egy varánusz tetem van az ösvényen, de nincs időnk nagyon fintorogni, mert egy-két majom társul hozzánk, és pár lépés múlva egyértelmű lesz, hogy ennek a fele sem tréfa. Vicsorognak, fújnak, valamint további bandatagok érkeznek. Én felkapom Gittát, meg egy botot, a Miki egy méretes husánggal fegyverkezik, Samu is bátran állja a sarat. Feléjük lengetjük az arzenált, meg néhány harci kiáltást is elengedünk, és szerencsére a fellépésünk elbizonytalanítja a brigádod, hátrálnak kicsit. Folytatjuk a bevált taktikát, és nem sokkal később, nagy megkönnyebbülésünkre feladják a dolgot, mi meg meglátjuk a túlpart első házikóit. Csak magamban motyogom, hogy azért ez meleg helyzet volt, ilyen fogadtatásra nem számítottunk.

Ahogy kiérünk a homokra, azonnal megüt a tűző nap ereje. Egy árnyékos helyen lecuccolunk, a gyerekek nekiállnak homokozni, Miki meg elindul szállást vadászni. Elég gyorsan talál egy olcsó kis kajibát.

Lecuccolunk, fürdőruha, irány a part. Ott ismét meglepi. Legutóbb mikor itt voltunk, akkor főleg hátizsákos hippik és búvárok tanyája volt a hely, most viszont elsősorban helyi turistákat látunk. Ez alapvetően jó hír, annyiban viszont nem jó hír, mivel konzervatív muszlim ország lévén a malájok hosszú ruhában, fejkendőben strandolnak, a vízbe is fejbúbik beöltözve mennek be. Magam is próbáltam ezt már régen, amikor hasonló helyen utaztunk, és nem volt olyan nagy buli, úgyhogy azért örülök, amikor lassan előbújnak a fürdőruhás utazók, és kiderül, hogy ez még mindig elfogadott.

Az elkövetkező napokban egyébként sokat gondolkodom ezen. Első nap többször elmondom magamban a beöltözött fürdőzőket nézve, hogy hát ennek semmi értelme. Aztán ahogy telik az idő, kicsit látom magunkat az ő szemükkel, ahogy bújunk a tűző Nap elől, féltjük a bőrünket, próbálunk árnyékkal, napernyővel, mindenféle drága kencével védekezni, nem túl sikeresen, mindenki vörösödik, megég, hámlik. A szúnyogok ellen megint csak magunkra fújunk egy halom dolgot, ami hol működik, hol nem, úgyhogy csapkodunk, vakarózunk. Teljesen megértem, ha az ő fejükben is elhangzik időnként az „ennek semmi értelme”.

A nappaljaink egyébként zseniálisak, a gyerekeket órák után is alig lehet kirimánkodni a vízből. Hoztunk két búvárszemüvegeket, amivel felváltva járjuk az öböl menti sziklák töveit, ahol amerre nézünk, halak úsznak. A víz és a homok egyszerűen megunhatatlan a lurkók számára.

Az első éjszakát viszont nehezebben ugorjuk meg. Nem segít, hogy csak egy két személyes ágya van négyünknek. (hosszan csak úgy tudunk utazni, ha nagyon olcsón csináljuk). Meleg van, sok a szúnyog (az ágy feletti baldachin nem oldja meg a dolgot teljesen), nagyon fapados a kunyhó, és hát a minket körbevevő erdő is másképp mutat sötétben, úgyhogy kissé meg van szeppenve az aprónép. Éjszaka mindketten sírnak is kicsit, mert nem nagyon tudnak aludni. Az elkövetkező éjjelek aztán lassan, de biztosan javulnak, ahogy a picukák megszokják a körülményeket, meg mi is jobban kitaláljuk, hogy mit hogy csináljunk.

És hát a nappalok! Világító halak vesznek körül, már a második nap látunk egy kis cápát is, kagylókat gyűjtünk, homokvárakat építünk, a vacsorára várva folytatódnak a kő-papír-olló csaták és különböző étlapokkal rögtönzött játékok. Jó itt lenni.