július 7-11. Hanoi / Vietnam (miki)

Már rutinosan váltjuk a járműveket a reptérre vezető úton. A gép belsejében végre tényleg Dél-Kelet Ázsiában találjuk magunkat. A színes ruhák, villogó ékszerek, hangos kacagások, nevető szempárok, kíváncsi tekintetek, poharaikat ránk emelő köszöntések vesznek minket körül. A gyerekeinket éppen, hogy csak nem ültetik az ölükbe a felszálló vietnámi nénik. Ezek elég jól első benyomások a következő hónapra:)

3 óra repülőút után megérkezünk a fővárosba. Szállásadónk tippjét megfogadva a helyi busszal robogunk be a városközpontba. A gyerekeket elnyomja az álom, és a helyieket megszégyenítő természetességgel alszanak a buszon, már jó késő van. A buszról leszállva a szálláshoz vezető út elég zúzós. Az esti Hanoi teljes káosza, cikázó robogók, véget nem érő dudaszó és némi eső közepette igyekszünk navigálni magunkat. Samu félálomban botorkál, mi meg összes cuccunkon túl az ájultan alvó Gittát is a kezünkben visszük. Utolsó erőnkkel lecuccolunk a lakás elé, ahova nem tudunk bejutni. Eszti földön ül, kezében alszanak a gyerekek, néhány csótány kikerüli őket. Valamennyi bénázás, kis kétségbeesés és idegenektől kért internet után kiderül, hogy rossz kódot kaptunk a kapuhoz. Végre bent!

A lakás annyira valószínűtlen elrendezésű, hogy videóra kívánkozik. A kezdeti lelkesedésünket csak néhány méretes, repülő csótány látványa lombozza le, de ezeket elüldözve nyugovóra térünk.

Reggel újult erővel vetjük bele magunkat a város nyüzsgésébe. A 7 milliós főváros lakossága kerékpárjait lecserélte robogókra. Elsőre úgy látszik, hogy ezek mind egyszerre vannak jelen a közlekedésben, és dudakoncerttel ünneplik a mindenki által más szabályok szerint zajló versenyt. Az utcákon a gyalogosoknak sincs könnyű dolga. Az egyébként is girbe-gurba, hiányos járdákat az éppen nem versenyző robogók és árusok portékái lepik el. Nincs máshol hely csak az út szélén. Az első pár óra után a bizonytalanságunkat, forgolódásunkat lassan felváltja helyiek iránt érzett újfajta bizalom, és egyre magabiztosabban közlekedünk. Az út egyik oldaláról a másikra való átjutás még ennél is több lélekjelenlétet kíván. A forgatag a piros lámpa látványára a legjobb esetben is csak lelassít, megállásról szó sincs. A módszerünk a kezdetekben vagy a helyiekre való rátapadás, vagy a jelenlétük hiányában egy-egy bátortalan próbálkozás utáni kitörés-kísérlet. Az idő múltával mátrix-mélységű felismerésként éljük meg, hogy kezdünk rendszert látni a közlekedés káoszában. A második napra megkapjuk az itteni gyalogosoknak kijáró fekete övet, és már a pulzusunk sem sokat változik egy-egy zebra látványára.

A városkép nagyon színes. Az utcán sok a portékáját kerékpárról áruló kofa. Nagyon leleményes, hogy mennyi minden elfér így egy-egy bringán. 

Sok a helyi, analóg taxi is. A háromkerekű cyclo tulajdonosai mosolyukkal próbálnak helyieket és turistákat rávenni egy-egy útra. Szállásunk a régi városrészben van, ami 36 egymást keresztező utcából áll. Minden utcának megvan a sajátos portékája, amit ott lehet kapni. Van játékbolt, dobozárus, háztartási cikk, ékszer, motorjavító, ajándéktárgy, bambuszpipa utca is. 

Az akkori városigazgatás az adókat a házak szélességének megfelelően szabta ki. A leleményes tulajdonosok ezért sokszor alig 2 méter széles házakat építettek, amelyek az idő múlásával felfelé és hátrafelé növekedtek. Nem ritka a 5-6 emeletes és 20-30 méter hosszú épület errefelé. 

Ezek mindegyikében vannak természetesen kifőzdék, teázók, kávézók is. Zseniálisan finom az itteni kávé. Szinte bárhová be lehet ülni egy csalódás mentes feketére. Kapható olasz és vietnámi kávé is. Az utóbbi nemcsak helyi, de a tejes verziója sűrített tejjel készül, így egy csapásra megvan e gyerekek reggeli édességadagja is. Ezeken túl kapható az ún. vietnámi tojás kávé, aminek a habja felvert tojássárgája és kondenzált tej keveréke. Az utcai kis kifőzdék általában egyfajta ételt árulnak, így sok megfér egymás mellett. A vegetáriánusok étrendjén is sikerül lassan kiigazodnunk. Reggelink általában Banh Mi, ami töltött szendvics, mellé kávé dukál. Az utcai kifőzdékben kapható vega Pho leves, rizs és rizstészta is Késő délutánra kinyitnak a sörözők is, ahol a helyi friss, olcsó, ugyanakkor finom és kellően gyenge nedűt mérik. Az igazi ínyencség ezekben a sörözőkben vár ránk. Sült tofu, sült fokhagymás spenót, puffasztott rizs, főtt mogyoró és mesés főtt rizs is szerepel az étlapon. Egyébként olyan érdekességek is megtalálhatóak rajta, mint a főtt kígyó tésztával... Ezeken a helyeken szinte soha nem találkozunk turistákkal, csak a helyiek kíváncsi tekintetével, akik elismerően biccentenek és emelik felénk poharaikat. 

Ha már a kulináris élvezeteknél tartunk, olvassuk, hogy vannak éttermek a városban, találóan a kígyó falu részében, ahol a kedves vendég kiválaszthatja, hogy melyik még élő kígyót kívánja elfogyasztani vacsorára, majd a kígyó véréből és rizsborból álló keveréket aperitifként elfogyasztják. A legszerencsésebb poharába jut a még dobogó kígyó szív. Majd ezután elköltik a különböző módokon elkészített kígyó húst is. Ki lehet még próbálni a rongyféreg tortát, igen jól olvassátok. Vagy a megtermékenyített tojást, aminek a belsejében sárgája helyett egy félig kifejlődött kismadár van.

Na, de vissza hozzánk. Lassan felfedezzük a város nevezetességeit. Körbesétáljunk a Hoán Kiem tavat. A legenda szerint az itteni uralkodó 1428-ban legyőzte a kínai sereget, egy sárkánykirálytól kapott varázskarddal. A győztes csata után az uralkodó eljött tiszteletét tenni a tóhoz, a helyre, ahol a kardot kapta. A tavon csónakázva találkozott egy hatalmas arany teknőssel, akit a sárkánykirály küldött a kardért, jelezve ezzel is, hogy vége a harcnak, előtt a béke ideje, így a kard visszatérhet tulajdonosához. Az uralkodó eleget tett a kérésnek, és a tó a visszatért kard nevet viseli azóta is.
A tóban állítólag ma is él egy védett puha páncélú teknősfajta, ami a legendát tovább élteti.

Következő nap elmegyünk a gyönyörű Irodalom Templomába, mely 1100 éves. Az 5400 m2-es, kőfallal körülvett, 5 belső udvarból álló épület volt a város irodalmi központja és birodalmi akadémiája. Itt található a város híres orvosainak, tudósainak sírja is. A helyiek itt rójak le tiszteletüket az ősök, a tudomány, az irodalom szépsége előtt. Az itteni hagyomány szerint az írói válságban szenvedő alkotóknak kötelező kör.

Elindulunk a Birodalmi citadellába is, de csak zárás után érünk oda. Cserébe viszont megpihenünk a közeli Lenin Parkban. Azért itt a kommunizmus vizein is csordogál az idő. A hatalmas szobor előtt gyerekek fociznak, idősebbek pénzben kártyáznak vagy hsziang-csi-t, azaz kínai sakkot játszanak, gazdák túltenyésztett és tökéletesen nyírt kutyákat sétáltatnak. Mindezek kiegészülnek a kölcsönözhető elektromos gyerekjárművek hadával. Szóval van inger rendesen.

A helyiek odavannak a gyerekekért. Úton-útfélen kérdezik, hogy mi a nevük, honnan jöttek, és persze folyamatosan fotózzák őket. Az egyik kedvenc szösszenet ezzel kapcsolatban, hogy egy anyuka a saját kisfiát odaállítja Samu mellé, majd megfelelően beállítja a kissé kócos Samu haját a fotóra:)

Sok minden kimarad a négy nap alatt, de a pára miatti 40 fokként érzékelt hő leveszi a gyerekeket és minket is a lábunkról. Egyébként még jövünk vissza ide, ezért szomorkodás nélkül indulunk tovább a kicsit több, mint 130 kilométerre lévő, mészkőhegyiről híres tengeri öbölbe, Ha Long Bay-be.