június 17-21. Da Nang / Vietnám (eszti)

Este 6-kor elindulunk délnek az ország közepére. Egy 16 órás út áll előttünk. Érdekes megoldás: nem a busz emeletes, hanem az ülések, minden ülésnél fel lehet mászni egy felette lévő ülésre. Szerencsére nagyon kényelmes az egész, így néhány óra nézelődés, kekszevés, és általam elénekelt és jól összekavart musical után elalszanak a gyerekek.

Én még jó pár órát ébren vagyok, mert ahogy ott kuporodom az ülésemen, hallgatom a „Berlin calling”-ot (régi utakat idézve), és nézem az elsuhanó tájat, úgy érzem, itthon vagyok. Hogy ez az én helyem a világban :)

Reggel megáll a busz egy kis lepukkant kajálda előtt, mondják, negyed óra pihi, ne menjünk innen sehova. Beülünk hát egy banánra / kávéra. Aztán kicsit később látjuk, ahogy elhajt a busz az utasok nagy részével meg összes cuccunkkal. Várjuk, hátha csak megfordul, de bizony nem jön vissza. Az egyetlen nyugtató a helyzetben, hogy a kajáldában látunk egy-két ismerős arcot, pár helyi férfit és egy olasz párt a buszról, tehát nem csak minket hagytak itt. Egy idő után már a helyiek is nyugtalannak néznek ki. Az olasz pár tud telefonálni, elérik a busztársaságot, akik mondják, hogy várjuk, csak benzinért ment a busz. Egy óra múlva aztán tényleg feltűnik a jármű. A tankolós sztori sántítani látszik, mivel a buszra azóta felkerült egy csomó új utas (a mi helyünkre is), kb fél tonna rizs és egy robogó. Mindegy, lényeg a lényeg, hogy mi is feljutunk rá ismét, és most már csak két óra van hátra az útból, úgyhogy azt a földön ülve is eltöltjük. Másnap dél van, amikor végre megérkezünk.

Da Nang egy nagy város a tenger partján, felhőkarcolókkal és helyi tömegturizmussal, úgyhogy első körben nem is várunk olyan sokat tőle, inkább kiindulópontnak tekintjük. Aztán mégiscsak csak csoda napokat töltünk itt. Először is a tenger hihetetlenül finom, és állandóan hullámzik, úgyhogy ez nagy buli a lurkókkal, ugrálunk reggel, délben és este. A part közben vicces mértékben változik. Napközben gyakorlatilag miénk a sok kilométeren húzódó csodás homokos part, a nagy hotelek mögöttünk mintha csak díszletek lennének, mert embert nem látni. Aztán délután 4 körül megindul az emberáradat, és egy fél óra múlva a nem látni a fürdőzőktől a partot. A tömeget sárga ruhás őrök terelgetik a vízben. Mi nem ismerjük a játékszabályokat, úgyhogy állandóan ránk fütyülnek. Szerencsére azért nem állítanak ki :) Vicces, hogy fél 8-kor vége a programnak, és mindenkit kifütyülnek a tengerből. 

Általában nem vagyunk nagy rajongói az effajta tömegjeleneteknek, de itt ezt most mégis nagyon élvezzük. A helyiek szuper kedvesek, állandóan kokettálnak a gyerekekkel, beállnak hozzánk frizbizni, mindenkinek fülig ér a szája.

Időközben belátjuk, hogy hát a robogó Vietnámban megkerülhetetlen, úgyhogy veszünk egy nagy levegőt és felülünk négyen egy járgányra. Igaz, küzdenünk kell azért, hogy kapjunk négy bukósisakot, mert mindenhol lelkesen bizonygatják nekünk, hogy a gyerekeknek nem kell bukó Vietnámban. Előbb-utóbb azért az ő fejükre is kerül valami. Jaj, de jó!!! Mehetünk!!! 

Nagyon-nagyon élvezzük a dolgot. Egyből megnyílik a hely, fel is fedezzük a környéket. Miki szerencsére nagyon ügyesen veszi át a kaotikusnak tűnő közlekedés ritmusát, amit elsősorban nem a szabályok irányítanak, hanem egy folyamatos egymásra figyelés, és a másodperc töredéke alatt történő alkudozás: Beengedsz? Már nem tudlak. Jó, akkor kerüllek balról.

Elmegyünk a várostól délre fekvő öt márvány hegyhez. Ezek szent hegyek, turisták csak a legnagyobbat látogathatják. Sok lépcső, barlangok, denevérek, gyönyörű Buddha szobrok, és éneklő szerzetesek. Szép hely nagyon, eltelik a délelőtt mire bejárjuk A kis picukák azért jól elfáradnak a hőségben, a végén jégkrém a jutalom.

Felfedezzük a környező tengerpartokat is. Érdekes, a csodahomokos, tiszta vizes álom partokon sokszor kilométereken keresztül nincs egy lélek sem.

Egyik este ellátogatunk a város éjjeli piacára. Az egy milliós város este éled fel igazán, legalább két millió robogó száguld az utcákon, lámpával vagy anélkül. A főutak körforgalmai leginkább egy orosz rulettre emlékeztetnek, pörgetünk, fejest ugrunk és imádkozunk. Szerencsére mindig kijövünk valahogy a túloldalon, de azért az én rizikómutatóm eléri a piros zónát, megfogadom, hogy az éjszakai robogózást nem fogjuk erőltetni a városban. 
Számomra a piac is elég felkavaró: elképesztő tömeg, fülsüketítő karaoke kevésbé tehetséges versenyzőkkel, a portéka pedig: döglött állatok (oké, főleg tenger gyümölcsei, amit rögtön meg lehet enni, de nekem mégis nehéz nézni a felsorakoztatott rák sereget) meg a Miki által már említett tojásos döglött kiscsibe, kínai műanyag kacat, és vásárlók, szelfizők végeláthatatlan hada. Egy gyors kör után indulunk is haza. Azért a Mikinek (mivel elhagytam a sapiját) sikerül egy igazi kincset találnunk.

Legnagyobb motoros kalandunk a Hai Van hágó. Ez az út a világ egyik legjobb motoros túraútvonalaként híresült el (főleg a Top Gear 2009-ben itt forgatott epizódja óta). Szerpentinek, sűrű erdő borította csúcsok az egyik oldalon, szakadék és tenger a mélyben a másikon. Jó a kis csapat, mindenki nagyon élvezi a motorozást, tényleg gyönyörű a hely. 

Közben tanulgatjuk a vietnámi szavakat, így már egész jól elboldogulunk az útszéli kajáldákban. Azért még mindig magas a hibaszázalék, teljes sikernek számít, ha mindannyian kapunk enni, a miénkben nincs hús, a gyerekekében meg nincs csili. Kapjuk a kiképzést, hogy hogyan kell éhesen türelmesnek lenni :)
Egyébként utazásunk felénél járunk, négy hét mögöttünk, négy hét előttünk. Pontosabban csak valószínű, mert kapunk egy emailt, hogy törölték a hazajáratunkat, és a pénzt visszaigényelhetjük. Ennyi. Írogatni kell a társaságnak ahhoz, hogy megtudjuk, hogy ha nem fogadjuk el a visszaigénylést, akkor egy héten belül kerítenek nekünk valami más megoldást a hazajutásra. Mondjuk, hogy akkor légyszi! Most várunk:) Addig is folytatjuk a vietnámi barangolást.