Július 13-15 Hanoi/Vietnám (miki)

Szóval vissza Hanoiba. Úgy néz ki, hogy a vietnámi főváros ismét nekem jutott. A jó tapasztalat, az ár és az egyszerűség miatt ugyanazt a szállást választjuk bázisul, mint az első alkalommal. Arról talán még nem esett szó, hogy itt most esős évszak van, ami általában kegyes hozzánk, de néha megmutatja erejét. Megérkezésünkkor úgy szakad az eső, hogy egy 20 másodperces sétára úgy 5 percig készülünk és teljes menetfelszerelésben vágunk neki az útnak:)

A városról írni édes teher, ugyanis imádom a hely nyüzsgését, vibrálását, kaotikusságát. Érződik, hogy ez itt az alapjárat, lételeme a helyieknek, ami így vagy úgy, de hatással van az idelátogatóra is. Ez nem a turistáknak épített kirakat, hogy őket a lábukról levéve kínálja portékáit, persze a leleményes városlakók azért fényeztek rajta, hogy úgy is csillogjon, ahogy azt a magunkfajta turista szereti. Az eladók ennek megfelelően megkörnyékeznek portékáikkal minket, de minden agresszió vagy megbántottság nélkül, ha épen nincs szükség arra, amit kínálnak. Egy mosoly kíséretében már fordulnak is következő helyi vagy külföldi sétáló felé.

Nappal sokat sétálunk. Második körben sikerül eljutni a birodalmi citadellába, ami az ország történetében 1000 éve fontos szerepet játszik. A helyi uralkodók fontos székhelye volt, ami egyrészt kiváló régészeti lelőhely a tudósoknak, másrészt ékes bizonysága, hogy mire képes egy aktuálisan hatalmon lévő erő saját propagandájának érdekében. Az épület ennek is nyomát viseli, ugyanis a néhány épen maradt, finom, részletekben gazdag császári épület mellett a francia gyarmatosítók viszonylag minimalista építményei találhatóak a Feng Sui irányelvei által megépített kertben. A csúf tréfa ma is tovább folytatódik. A franciák által épített épületek adtak később helyet az észak vietnámi erőknek és most az ő fényes győzelmüket hirdető múzeum üzemel itt, amit az itteni háborús hősök ingyen látogathatnak.

Esténként egyedül indulok útnak, hogy a város ás a helyiek esti arcát is megismerhessem. Sétálok, fotózok, figyelek. A tó körüli parkban középkorú hölgyek a 80'as évek disco slágereire az aerobik itteni megfelelőjére mozognak, hát ezt nevezem én kultúrsokknak a javából:).

Nincs időm ennél mélyebb okfejtésre, mert helyi fiatalok 10-es csoportja megkér, hogy gyakorolhassák velem angol tudásukat.
Utazásaink során rájöttem, hogy ennek egyik kiváló módja a helyi sörözők látogatása. Ilyenkor az érzékszervek gömbölyödésével együtt visszahúzódik a gátlás, a nyelvtani nehézségek, a különbségek, és teret kap a kíváncsiság...

Nincs ez máshogy itt sem. Már a rendeléskor nevetnek a felszolgálók, ahogy egymást ugratják angol vagy arra hajazó szavakkal. A söröshordó cseréjét fotózva is kibuggyan belőlük a kacagás kamerám láttán. 

A körülöttem lévő helyiek elmerülnek a beszélgetős sörözés ceremóniájában. Fizetéskor játékosan kakaskodnak, hogy ki rendezze a számlát, majd robogóra pattanva hazasüvítenek. 

Egy idősebb helyi úr a szokásos kérdéseket teszi fel: honnan jöttem, mi a foglalkozásom, stb. A beszélgetésbe becsatlakozik a mellette ülő unokaöccse is, akinek a szülei a háború után disszidáltak, ás ő már Ausztráliában született. Az elkövetkező pár órában sokat mesélnek az országról. A nagybácsi helyi vállalkozó, egy taxi társasága van. Sokat utazott, világlátott ember. Gyerekei már Ausztráliában tanulnak és reméli, hogy ott is maradnak az iskola befejezése után. Mesélnek arról, hogy a rendőrök csak a gazdagnak számító autótulajdonosokat szondáztatják, míg a robogósok ihatnak kedvükre. Beavatnak a fizetés körüli protokollba is, miután egy sört sem hagynak fizetni az este során. A 47 éve befejezett háborúról nem szívesen mesélnek, csak arról, hogy az emberek miért inkább az USÁ-hoz közelednek, a kommunista, de túlságosan közeli Kína ellenében. Sokat megtudok az itteni kommunista rezsim viszontagságairól, a mindent behálózó korrupcióról, a politikai elit módszeriről. Sajnálattal állapítom meg, hogy 8000 kilométer távolság ide, 30 év demokrácia oda, de félszavakból is megértem az utalásaikat. Nevetve hozzáteszik, hogy jó, hogy angolul beszélünk, mert, egyébként könnyen megeshetne, hogy feljelent minket valaki az elhangzottak miatt, és nagyon más vége lenne az esténknek. Szerencsére senki sincs már körülöttünk, így éjfél magasságában a sörtől és a hallottaktól zsongó fejjel búcsúzunk egymástól. Én hazasétálok, ők természetesen robogóról integetve távoznak.