A szigetet
egy nagy motorcsónakkal hagyjuk el, ami körbejárja a kisebb
partokat, és összeszedi az utasokat. Érdekes, hogy itt a
mentőmellényeket nem a nők és gyerekek kapják meg, hanem az a
néhány jól öltözött üzletember, akiket egy nagyon úri
szállodánál veszünk fel...
A parton
aztán négy órát várunk az éjszakai buszra. A gyerekek ügyesen
elvannak lassan gyakorlatilag bármivel. Elütjük az időt az
almáinkkal, kóbor macskákkal meg a maláj autópark és robogózási
szokások figyelésével. Az éjszakai
buszokra jellemző az eszement légkondi, ezért készülünk hosszú
ruhával, zoknikkal, de az, amit a nyakunkba kapunk, még így is
váratlanul ér. A gyerekek matricáival próbáljuk leragasztani a
légkondi nyílásokat, végül a busz függönyt is leveszem, és
azzal takarom be a Samut. (A képen a Gitta mellett két nagyon rutinos versenyző látható.)
Némi alvás után, hajnalban érünk vissza a Kuala Lumpurba. Az itteni pályaudvaron még szintén csövezünk pár órát, mire felébred a város.
A szállásra
visszaérve Hasszánnál megint leadjuk a hátizsákokat és
nekiindulunk, hogy felfedezzük a másik indiai negyedet (csak ide
húz a szívünk, úgy néz ki :).
Az itt élő
indiaiak a 19. században települtek ide Dél-Indiából egy
vasútvonal építésekor. Az utcákat járva, nyomát nem látjuk
Malájziának itt, érdekes, hogy micsoda erő van ebben a népben,
hogy mindenhol indiaiak maradnak: az ételeik, a ruháik, a cégéreik,
a minden kapualjból harsogó zene. Eszünk náluk, Gitta kap egy
virágokból fűzött nyakláncot (gyerekekkel sokkal nehezebb
kibújni a kedves és profi kereskedők markából), iszunk felemás
sikert arató friss kókuszlevet, aztán elindulunk a szállásunkra.
Ezúttal a
30. emeleten vagyunk, még mindig potom pénzért. Alattunk a város
egyre távolibb, fecskerajok cikáznak az ablakunk előtt, valódi
madártávlat. Rendezzük sorainkat, kimossuk az összes homokot a
ruháinkból és hajunkból, aztán végre alszunk egy nagyot.
Másnap
ellátogatunk a város határában lévő Batu Barlanghoz, ami egy
gigantikus cseppkőbarlang gigantikus hindu templommá alakítva.
Zseniális színkavalkád, végeláthatatlan lépcsősorok és majmok
mindenfelé. Jutalmul, hogy megmásszuk az ezer lépcsőt, a tetején
a megáld minket egy hindu pap, a barlangban kukorékol egyet egy
kakas és naptejet eszik egy majom. Viszonylag random a helyzet. A
gyerekek inkább adnak néhány banánt a majmoknak, akik a naptejet
vígan lecserélik az új csemegére. Úgy néz ki, a lurkókban nem
hagyott mély nyomott, hogy nem rég még nem voltunk ekkora haverok
a majmokkal.
Olvasunk egy
olyan belvárosi városrészről, ami a kulturális kavalkádot
megállítandó, megőrízte a tradicionális, főleg fából készült
maláj házakat, és csak az vehet itt ingatlant, aki bizonyítani
tudja, hogy a felmenői is malájok voltak, sőt, saját törvényeik
is vannak a városon belül. Nagyon érdekesnek hangzik, bár némileg
bizarrnak. Magunk elé képzelünk egy kissé kirekesztő, elitista,
nacionalista negyedet. Ehhez képest a valóság az, hogy a
felhőkarcolók lábánál egy hihetetlenül érdekes, színes, de
inkább nyomornegyedre hasonlító kis terület ez, ahol a ici-pici
földszintes házak között az utcákon élik a lakók az életüket.
Kontrasztként
megnézzük azért azokat a nagyon nagy épületeket is, és a
fogyasztás templomát – egy gigantikus bevásárlóközpontot. A
minimalista kirakatokban számunkra értelmezhetetlen árú órák és
táskák illegetik magukat a már közel sem olyan konzervatívan
öltözött maláj közönség előtt.
Jártunkban-keltünkben
belebotlunk egy temetőbe. Sétálgatunk a sírok között, érdekes
hely. Úgy látjuk, itt minden sír közepére kis növényt, bokrot
ültetnek. Milyen szépen mutatja ez az élet körforgását...
Hazafelé
megiszom első nejlonzacskós kávémat, és eszünk megint néhány
gyümölcsöt, amiről fogalmunk sincs, hogy micsoda, de hihetetlen
finom. Óriás gyaloglás volt, gratula a kiskorúaknak :)
Másnap
reggelire corn flakes rózsa ízesítésű (ööö) tejjel, pakolás,
vietnámi papírok előkészítése, és indulás a reptérre. Egy
hónapot fogunk Vietnámban tölteni, ahol még sosem jártunk,
úgyhogy nagy izgalommal várjuk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése