januar 29 - februar 1. Bandarban/Banglades (eszti)

Ismét busz. Az ellenőrző pontnál hármunkat leszállítanak, mert turistáknak csak külön engedéllyel lehet erre a vidékre látogatni. Ennek a tájegységnek sem etnikailag, sem vallásilag, sem nyelvileg nincs sok köze Banglades többi részéhez, ezek alapján sokkal inkább Burmához (Mianmar) tartozik. Az emberek jellemzően délkelet- ázsiai vonásokkal rendelkeznek, javarészt buddhisták vagy keresztények. Mindezért előfordulnak incidensek, az itt élők több autonómiát szeretnének, a bangladesiek pedig asszimilációt. A külön csekkolásunk biztonsági megfontolásból történik, valamint tudni akarják, hogy nem vagyunk misszionáriusok. Elég volt a térítésből, minél több a nem muzulmán, annál több a gond.
Reméljük, hogy a sok-sok fényképekkel sikerül valamennyit visszaadnunk abból, hogy micsoda gyönyörű és különleges vidék ez...

A katonák ellenőrzik a Chittagongban beszerzett papírjainkat, kérdeznek párat, megnézik az útlevelünk, bejegyeznek minket egy könyvbe. Végül mondják, hogy ha megérkezünk Bandarbanba, akkor első utunk az őrállomásra vezessen, ahol kiállítják nekünk a helyi engedélyt. Úgy néz ki, engedélyesdit játszunk :) Délután aztán útlevél és vízum másolás, őrállomás, helyi engedély. Másnap a szállásadónkkal, aki hihetetlen kedves és segítőkész, elmegyünk valami helyi hivatalba, ahol kiállítanak nekünk egy további speciális engedélyt, amivel elmehetünk majd azok közé a falvak közé, ahova szeretnénk. Ezt 11 helyre faxolják el, illetve nekünk is lemásolják 5 példányban, hogy legyen az útra. Összepakolunk a három napos túrára, a táskánk dugig engedélyekkel, aztán elindulunk a Boga-tó vidékére.
Először egy három órás buszút gyönyörű, szerpentines úton, aztán ezt követi bangladesi utazásunk számomra talán legmegfogóbb élménye. Beülünk egy fa csónakba vagy15 helyi lakossal, és a hajócska két órán keresztül evickél a széles, de nagyon sekély folyó homokdűnéi között. Ahogy lassan haladunk a szorosban, a táj és az emberek békessége szinte simogatja a lelkünket. Nincs dudálás, nincs kiabálás, nincs szmog, nincs szemét, sőt, még minta minket is kevésbé bámulnának :) A kis falvak lakói ruháikat és magukat mossák a folyóban, és végre látni nőket is! Méghozzá magabiztos, vidám, csador nélküli, nevető nőket :) Akik pipáznak :) Részesei leszünk a folyón zajló hétköznapoknak. Az egymáshoz kötözött bambuszrudakat több száz méteres tutajokként úsztatják lefelé, iskolába igyekvő kislány szoknyáját fogva szeli át a folyót. Rizsföldek, bambusz házikók, kecskék, béke...

Amikor megérkezünk, a folyóparton már várnia kéne minket egy túravezetőnek, mivel egyedül itt már nem lófrálhatunk, de nem vár senki.

Besétálunk a faluba, kérdezünk, mutogatunk, és előbb-utóbb megtaláljuk a megfelelő embereket. Egy férfi közli velünk, hogy további engedélyekre lesz szükségünk, úgyhogy még négy példányban lefénymásoljuk az útleveleinket és a vízumainkat. Ezeket másnap reggel el kell vinni először egy katonai táborba, aztán a rendőrségre, hogy legálisan kiránduljunk. Eddig 56 oldalnyi engedélyre és fénymásolatra volt szükségünk, a faxokat nem számítva. Egy tavat szeretnénk megnézni :) Többek között alá kell írjuk, hogy kirándulás alatt nem bonyolódunk teológiai vitába. Ezt viszonylag könnyű betartanunk, mivel az idő közben előkerülő túravezetőnk annyit tud angolul, hogy „no problem”. Ezt egyébként nagyon sajnáljuk, mert reméltük, hogy majd sokat mesél az itteniek életéről, de hát mit is mondhatunk erre?! No problem. És nekivágunk.
Katonai bázis, aztán rendőrség. Ez utóbbin újabb engedély: az 57. papírlapunkra a következőt kell írjuk angolul: „Könyörgünk, hogy mondhassuk, nagyon szeretjük a természetet és a kultúrát, és ezért jöttünk. Imádkozunk, hogy nem kell nekünk rendőri kíséret, mivel nagyon jó túravezetőnk van. Tisztelettel köszönjük!” Na, ennyit a papírokról. Végre sétálunk. A vidék nagyon szép, hegyeken-völgyeken és kis falvakon át visz az utunk. A vezetőnktől próbáljuk megtudni, hogy kell a helyi nyelven köszönni, de nem sikerül, marad a mosoly.

Talán 5 óra gyaloglás után megérkezünk a tóhoz. Partján 15-20 bambusz házikót számláló falucska, nagyon békés vidék. Előtte azonban még – ki nem találjátok – katona bácsi. Bambusz házikóban egy asztal zászlóval leterítve, géppuska az asztalon, és századjára bejegyeznek minket a századik könyvbe. A Pentagonba tuti egyszerűbb bejutni...

A délután viszont katonamentes, és a miénk. Először is eszünk egy nagyon jót a vendéglátó család főztjéből. Kis pihi, aztán úszunk a tóban, ami nekem mondjuk inkább vicces, mint kellemes, hiszen hosszú nadrágban és pólóban próbálok evickélni :) Később előkerítjük a túravezetőnk, mivel nélküle nem szabad sétálni, és megkérjük, hogy jöjjön át velünk a szomszéd faluba. Láthatóan nem kedveli őket. Annyit megértünk, hogy az első falu keresztény, ez pedig buddhista, és valószínű ez az unszimpátia oka. A jó dolog, hogy itt senki ránk se hederít. Lecsücsülünk a falu közepén egy fa alá, és csak nézzük, hallgatjuk az életet. És van is mit bőven. Amerre fordítjuk a fejünk, élet van. Bambuszból ház épül, nagy üstben kurkuma fő, gyerekek játszanak, kutyák, malacok, tyúkok és kiscsibék pilickáznak keresztbe-kasul. Becsukom a szemem. Csupa jó hang. Mindenki hozzá teszi a magáét. A kalapács kalapál, a malac röfög, a kutya ugat, gyerekek visonganak, léptek lépnek minden irányban. Aztán lassan elbattyogunk, és nem hagyunk magunk mögött semmilyen űrt.

Mire visszaérünk, látjuk, hogy egy teherautóról 50 kg-os rizses zsákokat pakolnak le, amire az van írva, hogy a bangladesi élelmezési és katasztrófa elhárítási minisztériumától jött. Közös nyelv híján erről többet nem tudunk meg.

Estére a vezetőnk szerez nekünk házi rizspálinkát. Bika erős, és egyöntetűen az a benyomásunk támad hogy technokol rapidból készült, mérgezés céljára. Azért két kört megy a kis üveg. Talán ennek és fárasztó napnak is köszönhető, hogy óriásit alszunk az ágyunkét szolgáló pokrócokon.

Másnap aztán sajnos már mennünk is kell visszafelé. Zolinak már „meg vannak számlálva a napjai”, és még nem jártunk a fővárosban. A hazaút egy kőkemény egy órás platón való zötyögéssel kezdődik. Úgy kell kapaszkodnunk ahhoz, hogy ne repüljünk minden felé, hogy az egész felér egy kondi edzéssel.

Sebaj, utána jön a lélek simogató, izom pihentető hajókázás. Ezúttal csak négyen vagyunk a csónakban, és azt nem is motor, hanem egy bácsi hajtja egy hosszú bambuszrúddal. Süt a nap, teljes a csend. Állítom, hogy gyógyító hatású :)

Délután érkezünk vissza Bandarbanba. Miután megvesszük a buszjegyet a fővárosba, marad még egy kevés elütni való időnk. A buszállomás mellett látjuk, hogy egy udvaron tollasoznak. A labdaszedő egy egyenruhás katona, aki minden egyes alkalommal fejét lehajtva adja át a labdát a játékosoknak. Gondoljuk, hogy a négy férfi tuti valami nagy kutya lehet. Amikor észreveszik, hogy figyeljük őket (ezt elősegíti, hogy minket is figyelnek 15-en), beinvitálnak.

Egy perccel később a Miki már meccset játszik velük, Zolinak meg nekem pedig székeket hoznak. A játék nagyon élvezetes, tök jól nyomják, mindenki belead apait-anyait. Közben néha titkár formák aktákat hoznak, amit a tollasozók aláírnak. Beszélgetésre sajnos nem kerül sor, mivel közben jelez nekünk a buszsofőr, akit előre megkértünk, hogy szóljon, ha indulunk. A tálcán felszolgált frissítőt azonban nem tudjuk visszautasítani, pedig próbálnánk megúszni, hiszen sanszosan csap vízből van, ami nem a mi ivóvíz kategóriánk. Annyira kínálják, nincs mit tenni, pár kortyot muszáj inni. Az élményhez hozzáad a limonádéhoz hozzáadott jó adag só :) Na jó, nyomás! Irány Dhaka!