Kora reggel felszállunk a kompra. A többszintes hajóról szabad szemmel látjuk Burmát. Úticélunk St.Martin, az ígéretes korall-sziget, aminek hétezer muzulmán lakója halászatból él. A fedélzet dugig van izgatott bangladesi turistával, akik szerint a világ nyolcadik csodája felé tartunk. Ennek megfelelően magas a zajszint, és a szép tájnál már csak mi tűnünk érdekesebbnek számukra. Jönnek a kézfogások, kérdések és az elmaradhatatlan fényképek.
A hajón kétszer is adódik rá alkalom, hogy kicsit átlássunk a nekünk természetes és ezért evidensnek vélt, otthon elsajátított viselkedés-szabályrendszeren. Először két csapat majdnem verekedésig fajuló vitába bonyolódik egy ülőhely miatt. A jó tíz percig tartó jelenet egyre több szereplőssé válik. A hangerőből, a gesztikulálásból, valamint a csoportok közötti távolság rohamos csökkenéséből úgy tippeljük, hogy az első pofon pillanatokon belül el fog csattanni. Ez azonban csak a mi fejünkben született forgatókönyv. A megoldás szinte a semmiből pattan elő. Az egyik fél lemondóan elhagyja a színteret, mivel közben mindenki rájön, hogy a fedélzeten sokkal jobb a kilátás. A győztesek kényelmesen elhelyezkednek, azonban pár pillanat múlva ők is felállnak és elmennek. Az előbb még vibráló hajóbelső most teljesen kiürül.
A másik esetre az út végén kerül sor, amikor a hajó a parthoz közelítve irányt vált és imbolyogni kezd, a hullámok át-át csapnak a korlátokon. A víz befolyik a fedélzetre. Kérdően nézünk egymásra, majd a velünk beszélgető helyi egyetemistákra, akik szintén nem tűnnek nyugodtnak. Viccelődve megjegyzem, hogy majd legfeljebb partra úszunk. A válaszukból arra következtetek, hogy a több száz ember közül valószínűleg szinte senki nem tud úszni.
Az alkalmat megragadva kicsit hadd evezzek a filozofálgatás vizeire. A fentiekhez hasonló jelenetekbe naponta futunk bele. Ezek néha viccesek, néha bosszantónak. Mondjuk amikor egy előre kialkudott, már így is magas ár kétszeresét kérik el utólag tőlünk. Esetleg egyszerre mindkettő. Ez utóbbira mindennapos példa a rendelt és kihozott kaja közötti különbség. A közös vonás, hogy az ilyen szituk megértése nem könnyű, az elfogadásról már nem is beszélve. Talán éppen ezért is van a kicsit zavart nevetésünk, illetve ezért is tudnak a bőrünk alá kúszni az ilyen események. Az otthon hosszú évek alatt kristályosra csiszolt megoldási stratégiánk karjait széttárva értetlenül áll a helyzettel szemben.
A fenti, hajós példát idézve rálegyinthetünk, hogy milyen hülyék az itteniek, hogy egy ülés miatt ölre mennek, amikor amúgy is teljes a káosz, de igazából nem értjük a dolog részleteit. A felénk érkező információkat, magatartásformákat, egy otthoni szituáció sémájára ráhúzni, pedig olyan meddő vállalkozás, melybe belekezdeni nem is érdemes. Gyors megoldás szerintem nem létezik. A helyzetből (ha elég érzékeny a téma, vagy elég fáradtak vagyunk)lehet kiborulás vagy önvizsgálat, ha a tanult sémák nem működnek, és ezért az események kapcsán konfliktusba kerülünk önmagunkkal. Indiában és Bangladesben sokszor a komfortzónánkon kívül kell játszanunk, és így kevesebb marad a saját kvalitásainkról dédelgetett illúziókból is. Ezért hálásak vagyunk, de ugyanakkor sokszor fáj is a valóság. Pl. amikor nemet mondunk egy koldusnak, majd beülünk kávézni, kólázni, amiből itt valaki napokig elélne...
Olyan mintha az életünk jól-rosszul összerakott darabjait valaki (csúnya tréfát űzve) alaposan összekeverte volna. Továbbá az is láthatóvá válik, hogy mi is egy hasonló, sokszor hasonlóan értelmetlen és szokásokon alapuló séma szerint szemléljük a világot. A pesti metrón fizikálisan és mentálisan egymásnak feszülő tömegben rejlő eszetlen indulatokat jól ismerjük. A közelség, a napi rutin miatt azonban az egészen nem sokat töprengve, sokszor arrogáns magabiztossággal vessük ki a részünk a jelenetből.
Végül azért szárazon érkezünk a kis szigetre. Igaz fürdésre nem kerül sor, mivel vetkőzni nem illik, nekünk meg nem fűlik a fogunk a ruhás lubickoláshoz, de itt létünk alatt körbesétáljunk kb. 20 km kerületű szigetet. Nézzük, ahogy a helyi halászok javítják hajóikat, hálóikat, rákokat ásnak csalinak, majd vízre szállnak és este árusítják a fogást.
A bangladesi konyha alapja a hal. Igaz, az itteniek szerint a folyami hal a király. Az éttermek előtt kiterített halakból, rákokból választhat a kedves vevő kedvére, míg az üzletekben a beirdalt, szárított hal a csemege. Az ilyen módon elkészített a fél-másfél méter közötti halak látványa egy rosszul összecsukott esernyő és egy félbehagyott boncolás hibridjét nyújtja. A parton is számos tetem hever: kutyák, teknősök és halak maradványai mellett battyogunk.
Sétáink során próbálunk kitérni a korallt áruló gyerekek hada elől. Ez persze lehetetlen, ezért meghallgatjuk, ahogy vicces angolsággal próbálják eladni azt. Egyébként akárhova megyünk helyi gyerekek csapódnak hozzánk. Egyikük majdnem egész nap velünk van. Igaz többször elköszön, hogy megy haza, és kis markát tartja aprópénzért. Miután nem éri el a kellő hatást, meggondolja magát, és együtt sétálunk tovább, mi pedig elnevezzük Takának (a bangladesi pénznem).
Két nap elteltével úgy érezzük, hogy ideje tovább állni. A recept hasonló, mint idefelé. Tömeg, átcsapó hullámok, fényképek. Én még egy újabb játékot is kipróbálok. A helyiek nagy örömére fogócskázom és próbálok fülön csípni egy kis srácot, aki lelépett a visszajáróval.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése