Ahog felülünk a Chittagong felé tartó buszra, összetalálkozunk egy német sráccal. Nagy csodálkozva nézünk egymásra, ő meg is kérdezi, hogy mi a „tököt” keresünk mi itt :) Útközben kiderül, hogy filmrendező, és a dokumentumfilmjét meghívták egy filmfesztiválra, ő pedig egy nappal előtte úgy döntött, hogy maga is eljön Bangladesbe. Gondolom, hogy talán a rövid felkészülési időnek is köszönhető, de hamar kiderül, hogy szegény enyhén kultúrsokkos állapotban van. Percenként változtatja a véleményét az útja folytatását illetően, remeg, esik szét felé. Próbálunk segíteni, de azt sem könnyű, végül azért a megfelelő buszpályaudvaron, a megfelelő buszjeggyel a kezében és sok jókívánsággal hagyjuk magára.
Mi pedig elindulunk szállásvadászatra. Átutazóban már töltöttünk egy-két órát a városban, így van némi fogalmunk az irányokról, és az útikönyv is jó segítség. A kíséret persze elmaradhatatlan, és amint sokad magunkkal masírozunk az utcán, egy bácsika elénk penderedik, és zászlaját lengetve vezeti a sort. Én alig tudom abbahagyni a nevetést, tényleg úgy nézünk ki, mint valami karneváli menet :)
A szálláskeresés kemény dió. Már este van, az utcán hajléktalan családok között vezet az utunk. Az olcsó hotelek egyszerűen nem fogadnak minket, az egyetlen jobb, amit találunk, nem örülne, ha hárman egy szobába mennénk, a két külön szoba pedig már túl drága, szóval baktatunk tovább. Végül csak sikerül valamit találnunk, de elég drágán, pedig a csapból olyan sárga víz folyik, hogy nem merünk fürdeni, a zajszintről pedig a szemben lévő buszpályaudvar gondoskodik.
Másnap nekiindulunk a városnak. Reggelinél harmadik nekifutásra sikerül nagyjából azt kapnunk, amit kérünk, aztán egy riksával elvitetjük magunkat a regionális irodába. Ennek az az oka, hogy másnap szeretnék felmenni a Bangladest és Burmát elválasztó, etnikai csoportokkal, törzsi falvakkal, keresztényekkel és buddhistákkal teli hegységbe. Mindezen okok miatt azonban a terület problémásnak tekintett, és látogatása külön engedélyhez kötött. Gondoltunk rá, hogy esetleg szervezett túrával mennénk el oda, de a turista iroda röhejesen (és általunk megfizethetetlen módon) magas összeget kért, úgyhogy úgy döntöttünk, inkább magunk vágunk neki a vidéknek. Szerencsére az engedély beszerzése nem nagy dolog, néhány papírt kitöltünk, és pár perccel később meg is kapjuk.
Miután kezünkben a papír, elindulunk, hogy a maradék fél napban kicsit felfedezzük Chittagongot. A városban nagy csapatokban állnak a fegyveres rendőrök, de az okára eléggé össze-vissza magyarázatokat kapunk, úgyhogy próbálunk nem foglalkozni a dologgal. Az utcákon megrendítő a nyomor. Mumbaiban és Kolkatában azt láttuk, hogy még a legnyomorultabbak is próbálnak valami fedelet tákolni maguknak nylonokból, kartonokból. Itt a hideg éjszakák ellenére csak ülnek az emberek a földön, egy két ruhadarab lóg a fejük felett, és ennyi. Sokan szívják a technokolt, vagyis annak bangladesi megfelelőjét.
A régi városrész ezek után megkönnyebbülés a lelkünknek. Nagyon bájos, apró bódékban folyik a munka. Asztalosok, fémművesek és más mesteremberek keze alatt ég a munka, egész addig, amíg ki nem esik kezükből a szerszám a döbbenettől, mikor meglátnak minket :) A legtöbbször fotózkodás lesz a vége, az emberek magával ragadó lelkesedéssel kérik, hogy fényképezzük le őket.
A folyóparton a ladikos révésszel átvitetjük magunkat a túloldalra. A csónak teherszállító- és halászhajók armadája között evickél, majd egy rövid kis túlparton tett séta után, visszaevickél velünk.
Én vásárolok magamnak egy sálat, amivel a hajamat tudom takarni. Eddig a Miki kendőjét használtam, mivel az enyémre hindiül az van írva, hogy „Hare Krishna, hare krishna”, amit nem biztos, hogy a muszlimok nagyon értékelnének. A kendő árus olyan lelkes, hogy maga is bemutatja egyik darabját. Egy kicsit gonosz dolog megkérni, hogy had fényképezzük le, de nem bírunk ellenállni a kísértésnek :)
Estére mozi a program. És hát bár le tudnám írni a filmet! Szerelem, dráma, gyilkosság, félreértés, helyzetkomikum, szenvedés, borzasztó képminőség, borzasztó hangminőség és egy halom táncos betétdal. A szinte örökkévalóságig tartó szerelmes szenvedést csak a chips-árusok törik meg, akik bizonyos időközönként bejönnek a nézőtérre, és lelkesen kiabálva árulják a portékájukat.
Amikor a szerelmes pár közel három óra után végre egymásra talál, mi is nagyon megkönnyebbülünk. A nem mindennapi küzdelemről (az övékről és a miénkről) szeretnénk emléket, ezért megkérdezzük a mozis bácsit, hogy elkérhetjük-e a film plakátját. Ő a főnökökhöz irányít, akik nagyon kedvesen mindkét reklámplakátot kiveszik a vitrinből a kedvünkért. Lelki szemeinkkel már a nagyszobát dekoráljuk :)
A szálláson folyó sárga vízben fürdeni ma sem merünk, pedig lássuk be, ránk férne :) A buszok is mondják a magukét, de mi elég fáradtak vagyunk ahhoz, hogy mielőtt másnap továbbállunk, aludjunk egyet. Ja, a Miki csal: füldugó...
Jó éjszakát!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése