január 18-21. Utazás/India-Banglades (eszti)

Miután előző nap szinte a bangladesi határról meg kell tennünk a gyomor- és agyrázós utat vissza  Shillongba a tömegközlekedési opciók hiánya miatt, ma ugyanazon az úton indulunk újra, hogy egy szomszéd falucskában kössünk ki, ahol van határátkelő hely. A megfelelő, busz célját betöltő jeep megtalálása nem kis feladat, az általunk megkérdezett nyolc helyi nyolc különböző verziót ad elő indulási hely és idő tekintetében, úgyhogy  lófrálunk a buszállomások között. Közben próbálunk WC-papírt keríteni, mert fogytán vannak a készleteink. Itt ez szintén komoly kihívás, mivel a helyiek a balkéz-víz kombót használják a célra, mi viszont próbáljuk nem elsajátítani a kultúra ezen részét. WC papír nincs, de azt sikerül kideríteni, hogy a hatához ma nem megy közvetlen jeep, és megtaláljuk a megfelelő járgányt is, amiről majd át kell szállni. Legalább is úgy reméljük. 

Még csak 11-en ülünk a kiírás szerint 11 (európai méretek szerint max. 9 személyes autóban), úgyhogy várunk, amíg a sofőr szerint is tele leszünk, és megéri elindulni. Kb. fél óra múlva, 14 fővel beindítja a motort.

A zötyögős úton még két embert vesz fel az utastérbe (én már hely híján inkább csak guggolok az ülés előtt), és még jó páran kapaszkodnak rá kívülről. Számot nem tudok mondani, mert nem nagyon tudom mozdítani a fejem, hogy körbenézzek. Két órával később csapó kettő: új jeep-et keres, beül, várakozik, szétzsúfol, zötyög.
Kora délutánra ott vagyunk a határfaluban, ahol egy villám kaja és negyed óra teherautók közötti séta után végre elérünk a határátkelő helyre. Itt vár minket a meglepi: nem engednek be. Az általunk anno kitöltött űrlapon másik határátkelőt neveztünk meg, és noha például a „kit értesítsenek Bangladesben baj esetén” kérdésre a „bármelyik jó hotelt a fővárosban” választ kellett írnunk, úgy tűnik a határátkelő megnevezése komoly dolog. Akkor mi még nem tudtuk az útvonalunk, és rosszul tippeltünk. Egy főt még beengednének jó kis summa fejében, de hármunkat semmiképp.
Nagy levegő, aztán rohanás, hogy elérjük az utsó jeep-et, ami visszavisz minket Shillongba immáron harmadjára. A visszaút összetevői ugyanazok: két autó, 800 utas, 8 millió bucka. Estére holt fáradtan érkezünk meg, de még táskával a hátunkon próbálunk buszt találni a nekünk megfelelő határátkelő városába. A bökkenő annyi, hogy az egy másik államban van, és tippünk szerint legalább 24 órás buszút. Sok ellentmondásos segítség közül sikerül kihámozni, hogy csak másnap délután tudunk tovább állni.
Visszatérünk a megszokott szállásunkra, ahol a srác már nevet, mivel eddig kétszer búcsúztunk el tőle végleg. Alvás, tisztálkodás, kaja, internet, bank, és már menni is kell a délutáni buszhoz. Amíg várunk rá (asszem 2 órát késik), mellettünk egy bácsi szemetet gyűjtöget egy halomba, megfűszerezi egy autógumival, majd 10 méterre a benzinkúttól felgyújtja, hogy melegedjen kicsit. Közben kifüstöli a felettünk lévő épület lakóit is, akiknek kiabálására végül levonja a kellő következtetést, és az egész projektet áthelyezi a másik oldalon lévő templom ajtajába, most azt az épületet festve korom feketére. Nem unalmas a várakozás :)

Végül megjön a busz. Nagyon piszkos, nagyon pukkant, és amikor felszállunk egyből érezni, hogy az utasok közül se sokan fürdéssel kezdték a napot. A két széksor közötti folyosón műanyag sámlik vannak, ahova olcsóbb a jegy. Mivel az utunk közel 20 órás, ez még a „normál” széken is kemény, sajnálom a srácokat nagyon. A Zoli melletti fiú az út felét végig hányja, ami nem csoda, mert az állam legfőbb útvonala sokszor nincs lebetonozva, nem bővelkedik egyenes szakaszokban, a sofőr viszont javítani akar a személyes időrekordján. A gyorsaság abszolút prioritást élvez. Ez látszik a forgalom résztvevőinek vezetési stílusából, illetve – ezután nem is meglepő módon – a jobbra-balra borult teherautókból.

Néha megállunk WC-szünetre, ami nekem nem is olyan egyszerű, hiszen a WC-t az út széle jelenti, és rajtam kívül leszálló 20 pisilő férfi között nehéz privát helyre lelni. Először kénytelen vagyok dolgom végezetlen visszaszállni a buszra, és újabb 4 órát várni, mire megint megállunk. Itt találok egy zugot, a Mikit pedig őrségbe állítom :)
Ilyen és hasonló kalandok után másnap dél korul megérkezünk Agartalába, Tripula fővárosába, újabb határátkelési kísérletünk helyszínére.
Az indiai határon csak kisebb logikai bukfencek vannak, a Zoli útlevelét kétszer másolják le, és nekem is az övét kell aláírnom, de ilyesmin már nem akadunk fent. A nemzeti színűre festett bambusz sorompó túloldalán pedig már Banglades vár minket. Két házikóba is bemegyünk, ahol szigorú és trükkös határőr bácsik mindenféle szabályra hivatkozva próbálnak rávenni, hogy borzasztó árfolyamon váltsuk át az indiai rúpiánkat náluk, mivel azt nem lehet bevinni az országba. Néhol sántít a sztori, mi pedig türelmesek vagyunk, úgyhogy hamarosan utunkra engednek.
És bent vagyunk. Katonák még megállítanak, belenéznek a hátizsákjainkba, a Zolitól megkérdik, hogy van-e a telefonjához headset, miután megtudják, hogy nincs, tovább engednek. Újabb házikó, újabb űrlapok, aztán irány az országút. Riksával bevitetjük magunkat a határ-menti kisvárosba, szerzünk helyi pénzt, és nekivágunk Bangladesnek.
Az első pillanattól érezzük, hogy egy új országban vagyunk, noha Banglades csak 1947-ben vált ki az akkor függetlenségét elnyerő Indiából. Ekkor jött létre ugyanis a két elkülönülő részből álló muszlim állam: Pakisztán illetve a tőle 2000 km-re lévő Kelet-Pakisztán, a mai Banglades. Ez utóbbi aztán 1971-ben, véres háborúban elszakadt a nyugati országrésztől, és megalakult Banglades.
És a kemény adatok. A másfél Magyarországnyi alapterületű Bangladesben 150 millióan!!! élnek, ezzel a világ legsűrűbben lakott országa, ha a városállamokat nem számítjuk.

Ebből körülbelül 70 millióan élnek a szegénységi küszöb alatt, 50 millióan pedig kevesebb, mint napi 200 forintból. A felnőtt férfi lakosság 54, a nőknek pedig 31%-a írástudó. A nők helyzetéről sokat elmond az a tény, hogy 2008-ban férfiak tüntettek az utcákon felháborodásukat kifejezve, mivel az új törvény szerint a nők is ugyanúgy örökölhetnek, mint a férfiak.
Rajtam már hosszú nadrág és hosszú ujjú felső van, és tudom, hogy a meleg ellenére ez így is marad, amíg el nem hagyjuk az országot. A határátlépést követően első dolgom, hogy egy kendővel letakarom a hajam, hogy a muszlim többségű (83%) lakók szemében tisztességesen legyek felöltözve, és talán egy picivel kisebb feltűnést is keltsek.

Ez utóbbi, mondhatnám, hogy egyáltalán nem sikerül. Az utcán megáll az élet, amint kiszállunk a riksából. Az első, ami nekünk feltűnik, hogy nincsenek nők. Vagyis biztos vannak, csak otthon.

Ahogy sétálunk a vonatállomás felé, emberek és gyerekek hada követ, a bátrabbak meg-megkérdezik, hogy honnan jöttünk. A kérdés, amit az elkövetkező hetekben megszámlálhatatlanszor fogunk megválaszolni.
Az állomáson már látjuk, hogy ez sanszosan keményebb dió lesz, mint India, nem nagyon tudjuk megértetni magunk. Végül azért csak lesz vonatjegy hajnali 1-es indulással. Gondoljuk, hogy azt a 10 órácskát addig csak elütjük valahogy. Beülünk egy kajáldába, persze csak férfiak. Nekünk felajánlják a családi, körbefüggönyözhető asztalt. Ez arra jó, ha valaki mégiscsak elhozná a feleségét, akkor az a függöny mögött leveheti az arcát eltakaró kendőt, hogy enni tudjon. A kaja nevek szerencsére átfedésben vannak az indiaiakkal, úgyhogy kicsit döcögősen, de tudunk rendelni. Megesszük, aztán várunk... Aztán teázunk, aztán várunk... Aztán elsétálunk a vonatállomásra,és keresünk egy csendesebb sarkot. A sarok abban a pillanatban megszűnik csendesebbnek lenni, amint odaérünk, közel harminc fiú és férfi vesz minket körbe. Néznek, néha kérdeznek, aztán tovább néznek. Gondoljuk kihasználjuk a helyzetet, és mivel van néhány diák, akik tudnak kicsit angolul, összeállítunk egy túlélő szótárt: hogy vagy, férj-feleség (az egyik legfontosabb, mivel állandóan igazolnom kell, hogy férjnél vagyok), barát, tegnap, holnap, mennyibe kerül stb.
Most már gyakorlatilag három napja vagyunk úton, piszkosak és fáradtak vagyunk. Úgy döntünk, ha találunk egy olcsó szobát, akkor éjfélig kivesszük, mert közterületen teljesen lehetetlen egy perc nyugira lelni, lefürdünk, és alszunk 3-4 órát, hiszen a vonaton is csak székeink lesznek az éjszakára.
A szoba olyan piszkos, hogy a fürdésről azonnal leteszünk, de ruhástul eldőlve alszunk néhány édes órát. Éjfélkor a lelkes portás kiabálására kelünk, és egy órával később már zötyögünk délnek. A vonatút nagyon érdekes. Az apró, egymásnak fordított kétszemélyes padokon kapásból hárman próbálunk elférni, és közötte a földön egy egész család foglal helyet. Van valami szívmelengető ezekkel a vadidegen emberekkel való intim közelségben. Nincs közös nyelv, de nem is kell. Egy óra múlva a Zoli lábának dőlve alszik az anyuka, a Mikiének a lánya, az én vállamon egy öreg bácsi szunyókál, az ölemben pedig egy kétéves forma kisfiú, akit én tartok, hogy le ne essen...
Reggel megérkezünk Chittagongba, Banglades 4 milliós, második legnagyobb városába, de folytatjuk maratoni utazásunk, mivel feltett szándékunk, hogy lejussunk az ország legdélebbi pontját jelentő kis St.Martin szigetre. A kommunikáció minden csak nem egyszerű. Kevesen beszélnek bármit is angolul, de nem is nyelv a fő probléma. Valahogy más a logika, még nem értjük, hogy miként gondolkodnak az itteniek. Az hamar kiderül, hogy mindenki pénzt akar, és mivel nem is nagyon láttak még turistát (sokszor megkérdezik, hogy japánok vagyunk-e vagy kínaiak), azt hiszik, hogy milliárdosok vagyunk. Abban a pillanatban, ha megállunk az utcán, 10-15 férfi odajön, kérdez és mondja, angolul vagy bangla nyelven. Noha úgy gondoljuk, hogy elsődleges motiváció a kíváncsiság és a segítőkészség, azért gyakran hallani a baksis szót, vagyis, hogy pénzt kérnek a segítségért. Nem tudjuk, hogy illene-e adnunk, ha igen, akkor mennyit. Őszintén mondom, igen fárasztó, és noha segítenek, mert a sok ellentmondásos infóból azért a végére csak összeáll valami, azért nagyon jól jönne egy perc nyugi, hogy rendezzük sorainkat.
Rövidre zárva az egyébként számunkra koránt sem rövid napot: egy busz - 5 óra száguldás, következő busz – 3 óra száguldás, és megérkezünk abba a déli kisvárosba, ahonnan másnap végre áthajózhatunk, álmaink nyugalmának kis szigetére.
A hotel tulajdonosok mind megsértődnek, amikor nem vesszük ki elsőre az ő szobáikat, hanem kedvesen és udvariasan mondjuk, hogy még körbenézünk. Nem tudjuk, hogy ez része-e a kereskedői játéknak, vagy itt nem szokás válogatni. Végül azért találunk egy egész jó kis helyet. Gigantikus fürdés, amerikai film a tévében, ájulás.

Ha ez a bejegyzés kicsit hosszúra és zavarosra sikerült, az csak annak a jele, hogy sikerült valamit visszaadni abból, hogy milyen is volt ez a négy nap :)