januar 11-14. Shillong/India (eszti)

A 23 órás vonatút Guwahatiba már gyerekjátéknak tűnik. Az összetevők a szokásosak: zsúfolt kocsi, árusok és kéregetők hada, néhány férfi, akik mondják a hely jellegzetességeit, inkább magukra és a tudásukra koncentrálva, mintsem bármi másra. Mi belemegyünk a játékba, és kérdezzük őket, illetve elszégyelljük magunkat a kissé lesajnáló tekintetek láttán, amikor kiderül, hogy nem ismerjük az egyik helyi költőjüket :) Vannak tényleg érdekes részei is az eszmecseréknek, és néhány magyar 100 forintos illetve bhutáni pénz is gazdát cserél. 

Mielőtt beérkezünk az állomásra, a könyvünket olvasva eldöntjük, ha csak lehet, rögtön tovább állunk Guwahatiból, mert az állam fővárosa nem sok szépet ígér. És valóban. Azt hittük, Kalkutta után már mindent tudunk a nyomorról és piszokról, de az állomás környéke így is meglep minket.

Beülünk egy kajáldába, mert nagyon éhesek vagyunk, de határainkat súrolja a hely, az asztalunkon csótányok lakmároznak. Elsétálunk a buszpályaudvarra, de mivel már aznap nem megy Shillongba busz, bezsúfoljuk magunkat egy jeep-be, amit meglepően sokan osztunk meg :)

4 óra kőkemény zötykölődés áll előttünk, egyre sápadtabbak vagyunk, és már a zacsikat is bekészítjük. Az élményt fűszerezi, hogy a sofőr teljes hangerőn bömbölteti a már jobb napokat is látott hangszórókon az indiai-nyugati hibrid zenét, az utóbbit mondjuk Szikora Robi, illetve Zoltán Erika vonal által képviselve. Kedvenc slágerének (ezt onnan tudjuk, mert többször is meghallgatja) szövege: "you are a bad bad boy, you are a good good boy..." Azért estére megérkezünk Shillongba, de őszintén kicsit lestrapált a banda. Szállást ugyan találunk, de meglepődve tapasztaljuk, hogy minden nagyon drága. Nem is értjük, hogy miért, de piszkos-büdös szobák ára a csillagok között jár. Már nincs erőnk tovább kutatni, kiveszünk egyet, és mély álomba zuhanunk.
Másnap a Zoli sajnos arra ébred, hogy beteg. Mikivel keresünk egy kicsit barátságosabb árú szobát, oda átcuccolunk, de a Zoli már messze van attól, hogy várost akarjon nézni, lázasan forgolódik az ágyban. Miki és én elmegyünk pár órára, sétálunk egy kicsit az utcákon, hozunk a Zolinak gyógyszert, aztán a délutánt már együtt töltjük a szobában. Már nézegetjük az opcióinkat arra az esetre, ha nem javul, de szerencsére az első kemény nap után Zoli jobban lesz, és másnap már lófrálunk is kicsit együtt.
Shillong Meghalayala állam fővárosa, beékelődve Banglades és Burma közé. 1500 m magasan vagyunk, ezért hideg is van, a fiúk sapkában alszanak. Sok félék itt az emberek, az arcokban sok a délkelet-ázsiai vonás, sokszor erősebb, mint az indiai. Ha érdekel benneteket a régió részletesebben, ezen a honlapon kicsit utána tudtok nézni: www.culturalpursuits.com

Sok a kedves mosoly is, bár hatásukon sokat ront az a piros cucc, amit mindenki rág. Kis pakkokban lehet kapni, levél, dió és valami apró fehér lime paszta alkotja, rágás hatására piros lesz, és bódítja a használóját. Kicsit olyan, mintha egy vámpír városban lennénk, mert az emberek fogait és száját pirosra festi. Mi is kipróbáljuk: valami borzalom :) Olyan keserű, hogy én öklendezve kopom ki, és csak hányingert érzek. A Miki kicsit tovább bírja, őt kicsit meg is szédíti, felnyomja a vérnyomását, és melege lesz tőle. Azért belőle se válik rajongó. Látszik, hogy hosszútávon teljesen szétroncsolja a fogakat, mégis boldog-boldogtalan köpködi a piros csodát. Sehogy sem tudjuk megérteni, de gyorsan belátjuk, hogy mondjuk a dohányzás se feltétlen sokkal racionálisabb egy nem dohányzók szemében.

Shillong lakosságának kedvenc elfoglaltsága a fogadás, 50 méterenként állnak a kis fogadó bódék. Ez talán még nem is olyan szokatlan, de a fogadás tárgya már annál inkább. Minden délután nyilas célbálövessel megjósolják a másnapi időjárást, erre lehet fogadni :)
Idelátogatásunk talán legértékesebb élménye egy múzeum, ami 7 emeleten mutatja be Északkelet-India lakosainak torzsi kultúráját, olyan részletességgel, és profi módon, hogy csak ámulunk és bámulunk. Kár, hogy hamar zár, így az utolsó termeken már csak átrohanunk.

Ha pedig már a múzeumnál tartok , had meséljek el pár szösszenetet, amiken jókat derülünk, mint egyetlen reakció, ami eszünkbe jut. A (számunkra legalábbis) logika-mentes kommunikáció új minőségi és mennyiségi dimenzióit tárja elénk India észak-keleti régiója.

1. Mondjuk a taxisnak, hogy a Don Bosco Múzeumba szeretnénk menni. Kialkudjuk az árat, majd elvisz minket egy katolikus templomhoz.
- Itt vagyunk.
- Ez egy templom.
- Múzeum.
- De mi a Don Bosco Múzeumba szeretnénk menni.
- Kettő Don Bonsco.
- Ez egy templom.
- Múzeum.

2. - Szeretnénk két gyömbéres teát!
- Nincs. - De két órája ittunk itt.
- Ja, elfogyott.
- És mi az a „különleges” tea az étlapon?
- Tejes tea.
- És a „tejes tea”?
- Az is.
- Jó, akkor szeretnénk két különleges és egy tejes teát.
Miután kihoz 3 ugyanolyannak tűnő teát:
- Mi a különbség?
- A különleges tea frissen van készítve.
- És a tejes?
- Az is.
- Akkor mi a különbség?
- A különleges teában gyömbér van.
(Itt érdemes elolvasni újra az első két sort.)

3. Bazi éhesen rendelünk enni. Csak mi vagyunk az étteremben. A három kajából kettőt elfelejtenek :) Mikor egy óra után szólunk, mint új rendelést, kedvesen felveszik.

Stb. Szóval nincs más megoldás, nevetni...