Kilenc hónappal hazaérkezésünk után egész jól beleszoktunk a pesti élet ritmusába, és abba, hogy a családdal nem skypon vagy emailen beszéljük meg az élet dolgait. Már a lakásfelújítás hosszú alagútja végén is felderengett a fény. Az utcákat járva rácsodálkoztunk egy-egy épület ismerős szépségére, még turistaként jártuk a szórakozóhelyeket. Szóval nagyon jól éreztük magunkat a bőrünkben és élveztük, hogy újra otthon vagyunk. Ezért is lepett meg minket, hogy Zoli barátunk egyetlen, látszólag ártatlan kérdése –„nem jöttök Indiába?” még ha nem is elsőre, de nagyon betalált. Az utunk során egyik jelmondatunkká vált, hogy semmire ne mondj rögtön nemet. Most saját jól kitalált csapdánk áldozataiként végigjátszottuk, hogy mi lenne, ha mennénk. Gondolatot, beszélgetés, majd tett követett. Kis családunk nagyon megértő és segítőkész volt (igaz az anyukák szeme először nagyon kerek formát vett fel :) ). Racionális felünket végképp sutba vágva megvettük a repülőjegyet, előkerestük hátizsákunkat, leporoltuk túracipőinket, hogy új kalandok keressünk Ázsiában.
Terveink szerint most 77 napig maradnánk. Mumbai és Goa után Kolkata szerepel úticéljaink között, utána a kevéssé látogatott észak-keleti régiót fedeznénk fel. Innen átmennénk Bangladesbe, majd valahogy vissza Mumbaiba. A két és fél hónapot legjobb barátaink társaságában töltjük majd. Az út első felében annak szellemi atyjával, Zolival, majd őt váltva Zsuzsival utazunk.
December 21-én hajnali fél ötkor ér földet gépünk Mumbaiban. A helyre annyira jellemző káosz most sem lankad. Márciusban azzal a tudattal jöttünk el, hogy végleg búcsúzunk, most meg a szállásunk felé zötykölődő taxiban már újra szív minket magába a város lüktetése. Az érzékszerveink teljes erővel próbálják feldolgozni a helyzetet. A hajnali szürkületben és a mindent elfedő porban munkába és iskolába igyekvő alakok, autók sziluettjei keverednek a motorok zajával, kiabálás foszlányokkal és a millió jármű dudája is szól szünet nélkül. Az élmény nem lenne teljes a szagok nélkül. A kocsi felhúzott ablakai ellenére is olyan intenzív a csatorna, a benzingőz és az égett műanyag szaga, hogy arcom önkéntelen grimaszba rándul. A piros lámpánál kéregető gyerekek koszos arca tapad az ablaküvegre. A majd egy órás út során újra feltűnnek az ismerős felhőkarcolók, építkezések és a méhkasszerűen hozzájuk tapadó nyomornegyedek jól-rosszul összetákolt bádogkunyhói.
Hiába tettük már meg többször ezt az utat, az élmények hatása alatt, ki-ki emésztve a látottakat, néma csendben ül, így érkezünk meg a szállásunkhoz.
Abból tudjuk meg, hogy nincs kiadó szobájuk , hogy a félig alvó recepciós valamit gagyog a bajsza alatt (ami nagyon szépen rendezett) és visszafekszik alkalmi fekhelyére. Az utcára lépve önkéntes turistavezetők csapódnak hozzánk és próbálnak rábeszélni, hogy vegyük ki az általuk ajánlott drága és mocskos szobák egyikét. A lelki szemeink előtt futkorászó poloskák, és egyre agresszívabb alkalmi barátaink elől egy kis étterembe menekülünk be. Egy kis reggeli és megbeszélés után Mumbai szintűre emelve életerő pontjainkat már is barátságosabb a világ. Hamar sikerül szállást is találunk az üdvhadsereg által működtetett közeli épületben.
A következő napokban a jól bevált recept szerint reggeltől estig az utcákat járjuk. Áthajózunk a közeli Elefánt-szigetre, ahol egy XII. sz.-i sziklába vájt Shiva-templom található. A hely annak ellenére megőrizte eleganciáját, hogy a portugál katonák a szobrokon gyakorolták a célbalövést.
Rátalálunk kedvenc éttermeinkre, tereinkre és újakat is felfedezünk. Nem tudom mi az, amitől egy hely ennyire bemászik az ember bőre alá. Mindenhol nagy a tömeg, a szegénység az itteni gazdagság árnyékában még jobban tapintható, mint India más részein. A 16 milliós nagyváros fele valamilyen átmeneti tákolmányban él. Sokuknak az egyedüllét olyan luxus, amiben ritkán van része. Az utak mellett tömegesen étkeznek, tisztálkodnak, alszanak az emberek. Ez a zsúfoltság Európában egyszerűen ismeretlen. Egy átlag, 6 fős indiai család lakótere 37 m², ami Mumbai utcán élő tömegek számára elérhetetlen álom marad.
Mindig nagy a hőség, a szél is inkább port hoz, mintsem enyhítő hűvöset. Az átlag járó-kelő élethalál harcot vív az autósforgalommal. Igaz ez utóbbi fejleszthető, és a gyalogos jelek elsajátításával már a magabiztos,haladó szintre léphetünk és akár össze is mosolyoghatunk az addig rettegett sofőrök valamelyikével. Bár ez sem mindig könnyű, mert némelyikük el-elbóbiskol a piros lámpánál. Ezzel együtt a helyiek képesek bármilyen szituációban egy kedves mosolyt előkapni.
Elmegyünk egyik kedvenc helyünkre, egy piacra. A látkép nagyot változott. Az egyik nagy épület pár hete teljesen kiégett, és a helyiek most a romok között keresnek bármit, amit még használható. Ez is olyan tipikus indiai módra folyik. A jóloltozott urak a fiatal fiuk és asszonyok hadát irányítja, akik a por és pernye miatt arcuk elé kotott ronydarabokban robotolnak. A nagyobb gyerekek velük együtt dolgoznak, míg a kisebbek az olvadt műanyag telefonalkatrészrrel és egy darab téglával onfeledten játszanak. Amikor kozelebb megyünk megáll a munka és a fáradt, poros arcokra kíváncsiság, majd kicsit késobb az ismerős és megnyerő mosoly ül ki.(Itt jegyzem meg, hogy míg a magasabban iskolázott, hivatali állásokra pályázó nők egyenjogúságot élveznek, addig a fizikai munka kétharmadát országszerte az alsóbb kasztok soraiba tartozó, és ezért dolgozni kényszerülő nők végzik éhbérért. Ők hordják az építkezéseken a téglákat, a talicskákat is. Kozben az épülő ház tovében, a sóderben játszó gyerekeiket figyelik félszemmel. )
A piac másik felén jókedvű férfiak és gyerekeik viccelődnek és kérik fotózzuk le őket. Sétánk végén a piaci árusok csapnak rogtonzott bemutatóba és pozólva, nevetve mutogatnak egymásra.
Mumbai-i ráadásként sikerül egy James Bond babérjaira pályázó indiai (bollywoodi) filmben statisztálnunk. A jelenet egy repülőgép elsőosztályán zajlik, ahol a főhős céljai elérése érdekében flortolésbe kezd az egyik férfi utaskisérővel, mi pedig háttérként a pénzes utazókozonséget adjuk :). Persze, lehet, hogy teljesen másról van szó, hiszen Bolywood logikája számunkra még az elkészült filmeknél sem teljesen kovethető. Az egésznapos forgatás a reptéren zajlik, ahova kora reggel érkezik meg a kb. 20 fős túrístákból álló statiszta banda. A filmesek kedvessége ellenére olyan érzése van az embernek, mintha minden egyes résztvevőnek ez lenne az első produkciója. A reptérre való belépéshez adatok hosszú sorát kell beírni a formanyomtatványba, melyhez három egyenruhás egyszerre mutogat, hogy mit hol...majd amikor ez túl hosszúnak tűnik, és a segítségül hívottak is elkezdenek kiabálni egymással, már egy aláírás is elegendőnek bizonyul. Bejutva a forgatásra a kellékes olajozott tekintettel végigmér, megkérdezi a ruhaméretemet , majd kotorászik kicsit a dobozokban és a fogasoknál. Az eredméy egy olasz gengszter legrosszabb rémálmát megtestesítő oltony. Visszasétál, rámnéz és gondolkodás nélül odaadja a rám való ruhát a mellettem álló, kb. nálam egy fejjel alacsonyabb vékony fiúnak. Ekkor újra rámnéz és megkérdezi a méretemet. Válaszolom neki, hogy most kérdezte. Erre szemrebbenés nékül érdeklődik, hogy reggeliztem-e már és mutat a szemben lévő konyhára, hogy ott majd segítenek. A nap során tobb ilyen jeleneteknek vagyunk szereplői, kicsit olyan mintha kettős forgatás zajlana. Ennek ellenére, vagy éppen ezért, (esetleg ezzel együtt?) nagyon élvezzük az anarchia legalizált napját.
A forgatás végén fáradtan, de nagyon vidám hangulatban tárgyaljuk a nap eseményeit. A honoráriumunkként kb. 2500 Ft-nak megfelelő osszeg landol a kezünkben. Valószínű, hogy a magunkfajta túrista előszor és egyben utoljára kap pénzt egy helyitől.
A várostól ismét búcsúzva karácsony estéjén buszra ülünk, hogy bebiztosítsuk helyünket Goán.
Terveink szerint most 77 napig maradnánk. Mumbai és Goa után Kolkata szerepel úticéljaink között, utána a kevéssé látogatott észak-keleti régiót fedeznénk fel. Innen átmennénk Bangladesbe, majd valahogy vissza Mumbaiba. A két és fél hónapot legjobb barátaink társaságában töltjük majd. Az út első felében annak szellemi atyjával, Zolival, majd őt váltva Zsuzsival utazunk.
December 21-én hajnali fél ötkor ér földet gépünk Mumbaiban. A helyre annyira jellemző káosz most sem lankad. Márciusban azzal a tudattal jöttünk el, hogy végleg búcsúzunk, most meg a szállásunk felé zötykölődő taxiban már újra szív minket magába a város lüktetése. Az érzékszerveink teljes erővel próbálják feldolgozni a helyzetet. A hajnali szürkületben és a mindent elfedő porban munkába és iskolába igyekvő alakok, autók sziluettjei keverednek a motorok zajával, kiabálás foszlányokkal és a millió jármű dudája is szól szünet nélkül. Az élmény nem lenne teljes a szagok nélkül. A kocsi felhúzott ablakai ellenére is olyan intenzív a csatorna, a benzingőz és az égett műanyag szaga, hogy arcom önkéntelen grimaszba rándul. A piros lámpánál kéregető gyerekek koszos arca tapad az ablaküvegre. A majd egy órás út során újra feltűnnek az ismerős felhőkarcolók, építkezések és a méhkasszerűen hozzájuk tapadó nyomornegyedek jól-rosszul összetákolt bádogkunyhói.
Hiába tettük már meg többször ezt az utat, az élmények hatása alatt, ki-ki emésztve a látottakat, néma csendben ül, így érkezünk meg a szállásunkhoz.
Abból tudjuk meg, hogy nincs kiadó szobájuk , hogy a félig alvó recepciós valamit gagyog a bajsza alatt (ami nagyon szépen rendezett) és visszafekszik alkalmi fekhelyére. Az utcára lépve önkéntes turistavezetők csapódnak hozzánk és próbálnak rábeszélni, hogy vegyük ki az általuk ajánlott drága és mocskos szobák egyikét. A lelki szemeink előtt futkorászó poloskák, és egyre agresszívabb alkalmi barátaink elől egy kis étterembe menekülünk be. Egy kis reggeli és megbeszélés után Mumbai szintűre emelve életerő pontjainkat már is barátságosabb a világ. Hamar sikerül szállást is találunk az üdvhadsereg által működtetett közeli épületben.
A következő napokban a jól bevált recept szerint reggeltől estig az utcákat járjuk. Áthajózunk a közeli Elefánt-szigetre, ahol egy XII. sz.-i sziklába vájt Shiva-templom található. A hely annak ellenére megőrizte eleganciáját, hogy a portugál katonák a szobrokon gyakorolták a célbalövést.
Rátalálunk kedvenc éttermeinkre, tereinkre és újakat is felfedezünk. Nem tudom mi az, amitől egy hely ennyire bemászik az ember bőre alá. Mindenhol nagy a tömeg, a szegénység az itteni gazdagság árnyékában még jobban tapintható, mint India más részein. A 16 milliós nagyváros fele valamilyen átmeneti tákolmányban él. Sokuknak az egyedüllét olyan luxus, amiben ritkán van része. Az utak mellett tömegesen étkeznek, tisztálkodnak, alszanak az emberek. Ez a zsúfoltság Európában egyszerűen ismeretlen. Egy átlag, 6 fős indiai család lakótere 37 m², ami Mumbai utcán élő tömegek számára elérhetetlen álom marad.
Mindig nagy a hőség, a szél is inkább port hoz, mintsem enyhítő hűvöset. Az átlag járó-kelő élethalál harcot vív az autósforgalommal. Igaz ez utóbbi fejleszthető, és a gyalogos jelek elsajátításával már a magabiztos,haladó szintre léphetünk és akár össze is mosolyoghatunk az addig rettegett sofőrök valamelyikével. Bár ez sem mindig könnyű, mert némelyikük el-elbóbiskol a piros lámpánál. Ezzel együtt a helyiek képesek bármilyen szituációban egy kedves mosolyt előkapni.
Elmegyünk egyik kedvenc helyünkre, egy piacra. A látkép nagyot változott. Az egyik nagy épület pár hete teljesen kiégett, és a helyiek most a romok között keresnek bármit, amit még használható. Ez is olyan tipikus indiai módra folyik. A jóloltozott urak a fiatal fiuk és asszonyok hadát irányítja, akik a por és pernye miatt arcuk elé kotott ronydarabokban robotolnak. A nagyobb gyerekek velük együtt dolgoznak, míg a kisebbek az olvadt műanyag telefonalkatrészrrel és egy darab téglával onfeledten játszanak. Amikor kozelebb megyünk megáll a munka és a fáradt, poros arcokra kíváncsiság, majd kicsit késobb az ismerős és megnyerő mosoly ül ki.(Itt jegyzem meg, hogy míg a magasabban iskolázott, hivatali állásokra pályázó nők egyenjogúságot élveznek, addig a fizikai munka kétharmadát országszerte az alsóbb kasztok soraiba tartozó, és ezért dolgozni kényszerülő nők végzik éhbérért. Ők hordják az építkezéseken a téglákat, a talicskákat is. Kozben az épülő ház tovében, a sóderben játszó gyerekeiket figyelik félszemmel. )
A piac másik felén jókedvű férfiak és gyerekeik viccelődnek és kérik fotózzuk le őket. Sétánk végén a piaci árusok csapnak rogtonzott bemutatóba és pozólva, nevetve mutogatnak egymásra.
Mumbai-i ráadásként sikerül egy James Bond babérjaira pályázó indiai (bollywoodi) filmben statisztálnunk. A jelenet egy repülőgép elsőosztályán zajlik, ahol a főhős céljai elérése érdekében flortolésbe kezd az egyik férfi utaskisérővel, mi pedig háttérként a pénzes utazókozonséget adjuk :). Persze, lehet, hogy teljesen másról van szó, hiszen Bolywood logikája számunkra még az elkészült filmeknél sem teljesen kovethető. Az egésznapos forgatás a reptéren zajlik, ahova kora reggel érkezik meg a kb. 20 fős túrístákból álló statiszta banda. A filmesek kedvessége ellenére olyan érzése van az embernek, mintha minden egyes résztvevőnek ez lenne az első produkciója. A reptérre való belépéshez adatok hosszú sorát kell beírni a formanyomtatványba, melyhez három egyenruhás egyszerre mutogat, hogy mit hol...majd amikor ez túl hosszúnak tűnik, és a segítségül hívottak is elkezdenek kiabálni egymással, már egy aláírás is elegendőnek bizonyul. Bejutva a forgatásra a kellékes olajozott tekintettel végigmér, megkérdezi a ruhaméretemet , majd kotorászik kicsit a dobozokban és a fogasoknál. Az eredméy egy olasz gengszter legrosszabb rémálmát megtestesítő oltony. Visszasétál, rámnéz és gondolkodás nélül odaadja a rám való ruhát a mellettem álló, kb. nálam egy fejjel alacsonyabb vékony fiúnak. Ekkor újra rámnéz és megkérdezi a méretemet. Válaszolom neki, hogy most kérdezte. Erre szemrebbenés nékül érdeklődik, hogy reggeliztem-e már és mutat a szemben lévő konyhára, hogy ott majd segítenek. A nap során tobb ilyen jeleneteknek vagyunk szereplői, kicsit olyan mintha kettős forgatás zajlana. Ennek ellenére, vagy éppen ezért, (esetleg ezzel együtt?) nagyon élvezzük az anarchia legalizált napját.
A forgatás végén fáradtan, de nagyon vidám hangulatban tárgyaljuk a nap eseményeit. A honoráriumunkként kb. 2500 Ft-nak megfelelő osszeg landol a kezünkben. Valószínű, hogy a magunkfajta túrista előszor és egyben utoljára kap pénzt egy helyitől.
A várostól ismét búcsúzva karácsony estéjén buszra ülünk, hogy bebiztosítsuk helyünket Goán.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése