Mostani indiai utunk első vonatozása előtt izgatottan mosunk fogat a mumbai központi pályaudvar peronján. Goát elhagyva tizennégy órás buszúttal, majd félnapos, mozizással megkoronázott mumbai kényszerpihenővel a hátunk mögött, és a 2147 km-es zötykölődés előtt ránk fér a tisztálkodás. 2147 km. Ez több, mint a Budapest és Dublin közötti távolság.
Rendezzük sorainkat, nagy levegő, és felszállunk a vonatra, amire szerencsénkre másodszor is meg tudtuk venni a jegyet. Erre azért kényszerültünk, mert menetjegyünket egy nappal korábbra állították ki annál, mint mi utazni szerettünk volna. Figyelmetlenségünkben ezt már csak Mumbai-ba menet vettük észre. Sebaj, lényeg, hogy újra úton vagyunk!
Megkeressük helyünket. Az indiai vonatkocsik, legalább is, amikben eddig utaztunk, kb. nyolcvan centivel szélesebbek az otthoniaknál. Sleeper classon, azaz hálókocsiban utazunk, ami úgy néz ki, hogy a kocsik belsejében, bal oldalt hosszant, egymás felett, két darab, lehajtható ágy van. Ezeket a kocsin végigfutó keskeny folyosó választja el az egymással szemben, két sorban, a folyósóra merőlegesen elhelyezkedő háromemeletes ágyaktól. A világoskék műbőrborítású ágyak mindegyike körülbelül 50x180 cm. A háromemeletes ágy középső emelete fel, illetve lehajtható. Felhajtott állapotban az alsó ágy mint ülés funkcionál amin elvileg négy ember foglalhat helyet. A folyosó mentén balra a kétemeletes, illetve a folyosótól jobbra, arra merőleges, két háromemeletes ágy mint egy kupét határol el a vonatkocsi többi részétől. Ilyen „kupéból” kilenc van egy vonatkocsiban.
Egy-egy ilyen „kupé” három „ipari” ventilátorral van felszerelve, amik bizony kevésnek is bizonyulhatnak forróság idején.
A kocsi ablakait vízszintesen futó erős rácsokkal szerelték fel. Ezek tűz, vagy egyéb baleset esetén igencsak megnehezíthetik, adott esetben lehetetlenné is tehetik a menekülést. Ahonnan viszont nehéz kijutni, bejutni sem egyszerű. Talán ebben rejlik a rácsok miértje, hiszen megállapíthatjuk, hogy az indiai imád tolakodni. Teszi ezt akkor is, ha például helyjegye van, és semmi értelme tolongania, hiszen úgyis lesz helye. Ezen törekvéseiben az sem akadályozza meg, ha történetesen az állomásra begördülő szerelvény még mozgásban van. Ilyenkor menet közben próbálnak meg felugrani a nyitott ajtókon. Ekkor kapnak szerepet a peronon strázsáló katonák, akiknek szolgálati feladataik ellátásához jó egy méter hosszú, három centi vastag bambuszbotot rendszeresítettek. Egyébként hasonló tekintélyt parancsoló eszközzel szereltek fel sok más egyenruhást is Indiában. Ezt a botot a peronon feladatot ellátó katonák nem restek használni. Egy-egy szerelvény beérkezésénél bőkezűen mérik a csapásokat a két kézre fogott ütlegekkel a mozgó vonatkocsikra felkapaszkodni próbáló utazóközönségre, akiknek tagjai, ha a kocsi ablakain nem lenne rács, alighanem az ablakokon is próbálkozna.
A hálókocsik belsejében az ágyak műbőrborításának világoskék színe, és a vas ágykeretek sötétkékje egyeduralkodik. Ezt csak a kocsinként néhány, belülről nyitható vészkijárat, a piros színű ablakrács hivatott megtörni. Itt a rácsok függőleges irányúak. A szerelvény színvilágának másik meghatározó eleme a fekete piszok. A kocsikban hangsúlyos elem még a „csirkeháló” szerű rácsok a „kupék” felső részén és a neoncsövek borításán. A már említett ventilátorok és a maximális helykihasználás, főleg a legfelső ágyról szemlélődve, baromfitelep érzetét kelti. Jegyeink két felső, illetve egy középső ágyra szólnak. Harmadik napja tartó, mint azt később Kalkuttában egy orvostól megtudtuk, jobb könyökömben lévő cellulitis gyulladás (a Wikipédia szerint az említett betegség kórképe merőben más, az általam produkálttól) miatt én alszom a középső ágyon. Hamarosan kiderült, ennek duplán is örülhetek. Eszter, mint mondja, élvezi a felső ágy „csirketelepes” feelingjét. Itt csak nagyon kis termetű felnőtt tud egyenesháttal ülni.
Jöttünkkor a kétemeletes ágyrészt egy fiatal kétgyermekes család foglalja el. Alul az édesapa három éves forma fiával, felül az édesanya másfél év körüli lányával tértek magukat plédbe bugyolálva nyugovóra. Itt jegyezném meg, hogy Ázsiában a gyerekek életkorának megsaccolása igencsak lutriszerű. Gyakori alultápláltságuk miatt sokszor jóval kisebbek a fejlettebb országokban felcseperedőknél.
Az enyém alatt lévő ágyon egy betegnek tűnő fiatal lány, a felettem lévőn Miki, a másik oldalon az alsó ágyon egy idősebb hölgy, alighanem a lány anyja, talán nagyanyja, a középső ágyon egy fiatalember, a legfelsőn Eszter fekszik.
Bámulatos, hogy a természet, illetve a szükség, hogyan írja felül szempillantás alatt az ember által felállított prioritási sorrendet, hogyan fogalmazza ellentmondást nem tűrően át az események sorozatát. Alighogy elhelyezkednék, ki kell menjek WC-re. A kocsi két végén egy-egy „angol” illetve „síelős” mellékhelyiség került elhelyezésre. A kisdologból hirtelen nagy lesz. Szerencsémre, nem túl hirtelen. Rámjon a hasmenés. Amolyan „indiai” fajta. Az éjjel, párszor szinte egybefüggő mondatokban, tizenkétszer szólít a szükség. Ezt leszámítva jól telik az estém.
Az indiai vonatkocsik folyosóin árujukat kínáló kereskedők végeláthatatlan sora masírozik fel-alá. Főleg teát, kávét, sokféle ételt, a csomagok rögzítésére szolgáló láncokon illetve lakatokon kívül kb. mindenfélét, ideértve a különböző színű műanyag zenélő szörnyecskéket, és hasonló, „nélkülözhetetlen” dolgokat. Minderre hangos, mantraszerű kántálással hívják fel a figyelmet. Végnélküli busójárásukon koldusokkal, kéregetőkkel és takarítókkal osztoznak. Ez utóbbiak is a kéregetők egy fajtája. Ők többnyire a padlón kúszó- mászó, tetőtől talpig piszkos, kócos gyerekek, de előfordult, hogy kisbabáját kendőjében a hátán cipelő, ránézésre tizenéves, anyukát láttam ezt a munkát végezni, ahogy a kezében kicsiny seprűvel minden létező poros zugba bemászva maga előtt sepri a folyamatosan termelődő szeméthalmot, majd néhány rúpiát remélve fekete retektől mocskos kezét az utasok fele nyújtja baksisért.
Baksis egyébként hindiül is baksis. A számunkra „hagyományos” értelemben vett, mindenféle életkorú kéregetők az „egyszerű” szegénységtől kezdve a testi fogyatékosságok elképesztően széles palettáját vonultatják fel. Ezek felsorolásától most eltekintenék. Csak megjegyzem, a spektrum ijesztően széles. Tavalyi utuk során két hosszabb, „sleeper class”-os vonatozásban volt részünk. Ezekhez képest most mindhármunknak feltűnt, sokkal több a koldus.
A tájból nem sokat látunk, csak néhány fotó erejéig sikerül odakéredzkednünk az ablakhoz. Indiában a személyes tér fogalma nem ritkán drasztikusan leredukálódik, a vonaton sokszor megszűnik. Itt módunk adódik nem ritkán zavarbaejtő közelségből szemlélni európai agyunkkal intimnek vélt dolgokat. Egy térben, idegenek jelenlétében, idegenek társaságában alszunk, eszünk, ülünk, fekszünk, beszélgetünk. A kocsik végén a WC-k, mosdók környékén tisztálkodunk, mosunk fogat. A hosszú órák alatt az idegenekből ismerősök lesznek, sokakkal beszélgetünk.
Némelyekkel, főleg fiatal fiúkkal, kérésükre, fotózkodunk. Természetesen a játék arra megy ki, hogy Eszterrel lencsevégre kapják magukat. Az időt marathoni kártyapartikkal, infantilis, és izgalmas, tartalmas beszélgetésekkel múlatjuk.
A menetrend szerinti harmincnyolc órás útból végül negyvenórás lesz, ami teljesen elfogathatónak tűnik. Negyven óra, örökkévalóságnak tűnő szempillantás. Délután fél kettőkor futunk be Kalkuttába.
Köszönet érte Indian Railway!
Megkeressük helyünket. Az indiai vonatkocsik, legalább is, amikben eddig utaztunk, kb. nyolcvan centivel szélesebbek az otthoniaknál. Sleeper classon, azaz hálókocsiban utazunk, ami úgy néz ki, hogy a kocsik belsejében, bal oldalt hosszant, egymás felett, két darab, lehajtható ágy van. Ezeket a kocsin végigfutó keskeny folyosó választja el az egymással szemben, két sorban, a folyósóra merőlegesen elhelyezkedő háromemeletes ágyaktól. A világoskék műbőrborítású ágyak mindegyike körülbelül 50x180 cm. A háromemeletes ágy középső emelete fel, illetve lehajtható. Felhajtott állapotban az alsó ágy mint ülés funkcionál amin elvileg négy ember foglalhat helyet. A folyosó mentén balra a kétemeletes, illetve a folyosótól jobbra, arra merőleges, két háromemeletes ágy mint egy kupét határol el a vonatkocsi többi részétől. Ilyen „kupéból” kilenc van egy vonatkocsiban.
A hálókocsik belsejében az ágyak műbőrborításának világoskék színe, és a vas ágykeretek sötétkékje egyeduralkodik. Ezt csak a kocsinként néhány, belülről nyitható vészkijárat, a piros színű ablakrács hivatott megtörni. Itt a rácsok függőleges irányúak. A szerelvény színvilágának másik meghatározó eleme a fekete piszok. A kocsikban hangsúlyos elem még a „csirkeháló” szerű rácsok a „kupék” felső részén és a neoncsövek borításán. A már említett ventilátorok és a maximális helykihasználás, főleg a legfelső ágyról szemlélődve, baromfitelep érzetét kelti. Jegyeink két felső, illetve egy középső ágyra szólnak. Harmadik napja tartó, mint azt később Kalkuttában egy orvostól megtudtuk, jobb könyökömben lévő cellulitis gyulladás (a Wikipédia szerint az említett betegség kórképe merőben más, az általam produkálttól) miatt én alszom a középső ágyon. Hamarosan kiderült, ennek duplán is örülhetek. Eszter, mint mondja, élvezi a felső ágy „csirketelepes” feelingjét. Itt csak nagyon kis termetű felnőtt tud egyenesháttal ülni.
Bámulatos, hogy a természet, illetve a szükség, hogyan írja felül szempillantás alatt az ember által felállított prioritási sorrendet, hogyan fogalmazza ellentmondást nem tűrően át az események sorozatát. Alighogy elhelyezkednék, ki kell menjek WC-re. A kocsi két végén egy-egy „angol” illetve „síelős” mellékhelyiség került elhelyezésre. A kisdologból hirtelen nagy lesz. Szerencsémre, nem túl hirtelen. Rámjon a hasmenés. Amolyan „indiai” fajta. Az éjjel, párszor szinte egybefüggő mondatokban, tizenkétszer szólít a szükség. Ezt leszámítva jól telik az estém.
Az indiai vonatkocsik folyosóin árujukat kínáló kereskedők végeláthatatlan sora masírozik fel-alá. Főleg teát, kávét, sokféle ételt, a csomagok rögzítésére szolgáló láncokon illetve lakatokon kívül kb. mindenfélét, ideértve a különböző színű műanyag zenélő szörnyecskéket, és hasonló, „nélkülözhetetlen” dolgokat. Minderre hangos, mantraszerű kántálással hívják fel a figyelmet. Végnélküli busójárásukon koldusokkal, kéregetőkkel és takarítókkal osztoznak. Ez utóbbiak is a kéregetők egy fajtája. Ők többnyire a padlón kúszó- mászó, tetőtől talpig piszkos, kócos gyerekek, de előfordult, hogy kisbabáját kendőjében a hátán cipelő, ránézésre tizenéves, anyukát láttam ezt a munkát végezni, ahogy a kezében kicsiny seprűvel minden létező poros zugba bemászva maga előtt sepri a folyamatosan termelődő szeméthalmot, majd néhány rúpiát remélve fekete retektől mocskos kezét az utasok fele nyújtja baksisért.
A tájból nem sokat látunk, csak néhány fotó erejéig sikerül odakéredzkednünk az ablakhoz. Indiában a személyes tér fogalma nem ritkán drasztikusan leredukálódik, a vonaton sokszor megszűnik. Itt módunk adódik nem ritkán zavarbaejtő közelségből szemlélni európai agyunkkal intimnek vélt dolgokat. Egy térben, idegenek jelenlétében, idegenek társaságában alszunk, eszünk, ülünk, fekszünk, beszélgetünk. A kocsik végén a WC-k, mosdók környékén tisztálkodunk, mosunk fogat. A hosszú órák alatt az idegenekből ismerősök lesznek, sokakkal beszélgetünk.
A menetrend szerinti harmincnyolc órás útból végül negyvenórás lesz, ami teljesen elfogathatónak tűnik. Negyven óra, örökkévalóságnak tűnő szempillantás. Délután fél kettőkor futunk be Kalkuttába.
Köszönet érte Indian Railway!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése