A maratoni vonatozás után frissen érkezünk meg Kolkatába (régi nevén Kalkutta). A szokásos jármű- szállás- kajálda keresés hármasán zökkenőmentesen átjutva, kávét szürcsölve tervezzük a programot. Látnivaló akad bőven. A 15 milliós Kolkata Delhi 1911-es fővárossá válásáig, igaz csökkenő jelentőséggel, de sokáig az ország kereskedelmi, gazdasági és kulturális központja volt. Ez utóbbi „címét” máig őrzi. Nyugat-Bengál állam, melynek központja Kolkta fontos szellemi színtér. Itt élt és alkotott Rabindranath Tagore, India egyetlen Nobel-díjas írója, Ramakrishna, a krishnatudatú hívőket tömörítő egyház fontos figurája és Sri Aurobindo, akiről auroville-i bejegyzésünkben már tavaly februárban írtunk. Az állam az angol elnyomás elleni ellenállás, majd szabadságharc bölcsője.
A városban kevés felhőkarcolót, fényes bevásárló csarnokot látunk. A hajdani vezető szerepről a málladozó homlokzatú, egykor impozáns épületóriások mellett a közlekedés tanúskodik. A széles utakon a szokásos nagyvárosi buszokon kívül van villamos (igaz ez egy rabszállítóra jobban emlékeztet, mint egy tömegközlekedési eszközre, amit magyaráz az, hogy 130 éve ugyanazok a szerelvények futnak), a folyón közlekedő komp, sőt Indiában, Delhi kivételével is csak itt kanyarog egy 16 km hosszúságú metróvonal. Ezekben a közös vonás a napszaktól független embertömeg.
A reggeleket Sunny sarki kávézójában kezdjük, aki bomba jó kávéja mellett remek beszélőkéjével is szórakoztat. Jól ismeri a várost, és a hosszabb időre érkező turistákat, akik rendszeres vendégei a helynek. Találkozunk nála egy idős ausztrál úrral, aki bármiről képes nagyon hosszan beszélni, indiai fiatalokkal, akik naprakészek a Goa trance zenéből, önkéntesekkel, akiktől kapunk tippeket, hol érdemes kopogtatnunk, ha mi is szeretnénk valamerre segíteni. Pár nap után a környéken egyre több ismerős arcot fedezünk fel a tömegben.
A napközben egymás után próbáljuk ki a bengáli konyha nevezetességeit. Az itteni ételekre jellemző, hogy fűszerezésük enyhébb, mint a déli vagy a nyugati területeken.
A bengáliak nem kis büszkeségére a helyi édességek India szerte híresek. Igaz én két pofára falom, azonban Zoli szerint némelyik elviselhetetlenül édes. Közös nevezőre a Misti Doi desszert segítségével jutunk, ami egy édes és citromnak köszönhetően egyben enyhén savanykás joghurtot takar. Esténként az utca kövén ülve iszogatjuk teánkat. Esztinek nagyon tetszik ennek szervírozása. Az itteni módszer, ami mit sem változott az elmúlt évezredek során, egy félig kiégetett agyagedénybe töltik a nedűt, amit fogyasztás után az ember egyszerűen a földre, vagy jobb esetben egyenesen a kukába dob. Ezzel az ősi környezetbarát megoldással nemcsak a mindenfelé heverő műanyag redukálódik, de az agyagosoknak is akad munkájuk.
Első kulturális kirándulásunk a nevezetes India Múzeumba vezet. A természetrajzi, történelmi, vallási, mezőgazdasági, antropológia és képzőművészeti ismereteket tartalmazó termek sokaságát felvonultató tárlat változatos és változó minőségű. A hatalmas anyag befogadását nehezíti, hogy sok helyen a vitrinekbe, a falakra látszólag véletlenszerűen kerültek elhelyezésre a tárgyak, illetve a magyarázat több helyről is hiányzik. Az indiai törvényeknek megfelelően a tárlat az állam tulajdonát képzi. Lehet, hogy ennek köszönhető, hogy a termek festésekor a régi szobrokat, faragásokat nem mozdítják el helyükről, erről azok széleinek falakkal megegyező színe tanúskodik. Az épület udvarán a gyerekek nagy örömére bábjáték zajlik. Egy jó fél napig tanulva- derülve sétálunk a folyosókon.
Az egyik utcai cipészmesterrel megjavítottam kiszolgált túraszandálomat. Mozdulatai kifinomultak. A kisméretű tüzelőnél, ami egy konzerves dobozba dugdosott pár fahasábot takar megmelegíti a szandál talpát, majd az előre kivágott és beragasztózott gumidarabot, amit ráillesztés után egy tűvel és cérnával oda is varr. Az eredmény remek, a szandál köszöni, azóta is jól van.
Egyik sétánk alkalmával belecsöppenünk egy Durgának szóló istentiszteletbe. Az említett hölgy a hidú panteon egyik jeles és vérszomjas figurája. Az ünnep alkalmával a rendezők mindenkit bőségesen megvendégelnek, így hamarosan együtt eszünk helyi utcagyerekekkel, főszervezőkkel. Látszólag mindenki nagyon boldog. Teli hassal a hálaadás is könnyebb. Mi nekünk azért ezt sikerül kikerülnünk. Sok közös fénykép, kézfogás és köszönet után vidáman távozunk.
Meg egy gyöngyszem. Egyik alkalommal, mikor egy parkon sétálunk at, latjuk, hogy női sport nap van, melynek kereteben éppen székfoglalósat játszanak. Számunkra mar az is kicsit mosolyogtató, hogy több mint 100 felnőtt, teljes beleéléssel valami olyasmit játszik, ami nálunk már az általános iskola felső tagozatán is nehezen adható el. Teljes a zűrzavar, a bíróval folyamatosan veszekednek, aki hol két széket rak, ki, hol egyet se, mert persze neki is akad segítője bőven. Férfiak kiabálnak feleségeikkel, amikor azok kiesnek, közben a nők olyan taktikákat folytatnak, amiről nehéz belátni, miképp segíti őket a nyerésben. Néha sikerül egy-két kiesett nőnek is visszaállnia, óvást követően, vagy csak sunyiban. A kiabáló, lökdösődő, rohangáló, de valójában székfoglalósat játszó felnőtt tömeg láttán Zoli csendesen megjegyzi: "és nekik van atombombájuk..."
Az itt töltött hat nap alatt sikerül elintézni a bangladesi vízumunkat és nem kevés utánajárással és az indiai bürokrácia buktatóinak kiismerésével sikerül vonatjegyet is venni, hogy elindulhassunk Guwahatiba, az észak-keleti területek fővárosába.
Zárásul még pár gondolat. Az utcákat járva Kolkata az indiai szegénység egy másik arcát mutatja meg. A közterület nálunk ismert formájában itt szinte egyáltalán nem létezik, illetve összezsugorodott. A tereken, az utakon kilógó ereszek menedékében, nejlon ponyvák alatt élő emberek sokasága próbál életben maradni. A magánélet eseményei számukra mindig társaságban zajlanak. Reggel utcai kutaknál fürdenek tisztálkodnak, a nők főznek a gyerekek mocskosan, mocsokban hemperegnek, játszanak. Napközben a város egyetlen turista utcáját a járókelők a helyi kereskedők, taxisok, riksások mellett a szegények hada lepi el. Napjában sokszor ismétlődő jelenet szereplői vagyunk. Mezítlábas kisgyerekek futnak felénk, rokkant férfiak nyújtják kezüket, vagy anyák csecsemőjükkel karjukon kérnek pénzt. Estefelé az összehordott fákból tüzet rakva melegednek a családok, szomszédok. Egyszerre van jelen az éhezés, a verseny a túlélésért és a játékosság. Ez gondolom, hogy legalább annyira sztereotipikus leírása az eseményeknek, az embereknek mint amit mi laza, gazdag, nyugati turisták jelentünk az ittenieknek. Az apróért kinyújtott koszos kéz, a megható, néha kissé ellentmondásos történetek mind egy olyan játszma kellékei melynek felszínén nem látunk át, így eldönteni sem könnyű, hogy kinek mikor mennyi pénzt, ételt adjuk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése