július 28 - augusztus 2. Ninh Binh / Vietnám (eszti)

Az éjszakai buszozás ezúttal nagyjából eseménytelenül zajlik. A gyerekek csúszdát csinálnak a hátsó sorban kapott üléseink háttámláiból, egy kedves utas internetet ajánl nekünk, így lefekvés előtt együtt megnézzük a zseniális Totorót (japán, Studio Gibli rajzfilm a 80-as évekből), majd nyugovóra térünk. 

Hajnal 5-kor ébresztenek, és pár perc múlva egy forgalmas út szélén találjuk magunkat a napfelkelte társaságában. Rendezzük sorainkat, és elindulunk Ninh Binh felé.

Nagyon szerettük volna egy természetközeli helyen is lenni Vietnámban. Ahogy a kis taxink közelít a szállásunk felé, a lélegzetünk is elakad. A vidék a hajnali fényben egyszerűen gyönyörű. A valószínűtlenül zöld rizsföldekből gravitációval dacoló függőleges mészkő sziklák törnek a magasba, kis tavak, patakok, csatornák minden felé. A réteken vízibivalyok, az útszélen kecskék és kacsák csapatai.

Egy kedves családnál szállunk meg, a kisfiuk olyan két éves forma, hamar összebarátkoznak Gittával. A non plusz ultra, hogy még medence is van, ahol a gyerekek napi átlag 5 órát ugrálnak. 

A ház maga apró, mint a legtöbb, amit Vietnámban láttunk. A család osztja a mosdót a náluk megszállókkal, és azokkal is, akik csak enni állnak meg a kis kajáldában.

Érdekes, hogy az ici-pici, sokszor alig több mint 10-15 nm-es otthonokban milyen nagy helyet foglal el a felmenők tiszteletére állított oltár. Az eltávozott szülők, nagyszülők fényképei előtt füstölők égnek, és mindig el vannak látva szépen tálalt keksszel, kólával, gyümölcsökkel. Hitük szerint az elhunytak szellemei nem sokkal a haláluk után ezekben a kis oltárokban találnak újra otthonra. Az az előd, akire nem emlékeznek megfelelő módon, sok bajt és balszerencsét tud okozni a családnak, úgyhogy ezzel nem nagyon szokás itt kísérletezni. Ha valakinek nincsenek gyerekei, akik ápolnák a szentélyeket, és elvégeznék a kellő rituálékat, akkor az a szellem nem talál haza, sokáig bolyong, idővel talán valamelyik útszéli kis szentélybe költözik be. A gyermektelenek ezért sokszor egy-egy templomban fizetnek előre a szerzeteseknek, hogy haláluk után végezzék el a szükséges teendőket, és később is ápolják az emléküket.

Itt jegyezném meg, hogy nagyon izgalmas és felüdülő látni, ahogy a különböző vallások egymásba fonódva, mondhatni karöltve szövik át a vietnámiak mindennapjait. Magamban tartottam tőle, hogy a kommunista rezsim kiszorította a riválisokat, de minden sarkon áll egy buddhista vagy egy kínai jegyeket őrző templom, és az embereknek simán belefér, hogy a vietnámi népi vallás valamelyik istenének vagy éppen Konfuciusznak adományokat hoznak, hazafelé fejet hajtanak Buddha előtt, majd otthon füstölőt gyújtanak őseik szellemeinek tiszteletére.

Ninh Binh sem szűkölködik templomokban, szent helyekben, ráadásul ezek sokszor hegycsúcsokon, csepkőbarlangokban, kis szigeteken vannak, úgyhogy van bőven mit felfedezni. A robogó nagy barátunk lett mostanra, bejárjuk vele a vidéket. Ezen a varázslatos helyen feküdt Vietnám fővárosa ezer évvel ezelőtt, így a romok között is bolyongunk egy keveset. Közben halak, gyíkok és denevérek menekülnek a gyerekek lelkes kezei elől. Utolsó nap motorunkat biciklire cseréljük, kerekezve egészen a bőrünk alá elér a hely nyugalma, békéje, szépsége.

Miki közben egy évvel bölcsebb lesz, egy igazi sütivel ünneplünk, az este pedig kifejezetten vidámra sikerül.

Szaladnak a napok, lassan tovább kell álljunk. Itt is barátokat hagyunk magunk mögött, Gittát már félig befogadták a családba, a vacsorákat már inkább velük költi.

Hálásak vagyunk, hogy ezt a zöld arcát is megismerhettük az országnak.