Augusztus 2-4 Hanoi/Vietnám (miki)

Most busz helyett a vonatot választjuk, hogy ismét, már harmadik alkalommal is eljussunk a fővárosba. Jó ide visszajönni! 

Érdekes, hogy milyen könnyen talál magának az ember kedvenc kávézókat, kajáldákat, tereket vagy az utazáshoz legjobban illő zenét. Milyen gyorsan lesz egy új illatból, szagból ismerős. Milyen az ismeretlen kereszteződések, lámpák sokaságából egy-egy ismerősen hívogató útra rátalálni. Valami ilyen egyszerűséggel lett Hanoi kedvenc városunk a maga elsőnek káosznak tűnő sajátos szabályaival. A mindig dolgozó és sokszor egyszerre pihenő, de mindig mosolygó helyiekkel. Ez persze illúzió is meg nem is, de jó érzés ebben lubickolni.

Egy helyet szeretnénk még itt megnézni: Ho Shi Minh házát, ahol élt és dolgozott a vietnámi háború idején, és ami köre mára már egy egész propaganda és turista központ épült. A hatalmas, elkerített téren található a párt székháza, a elnök rezidenciája és a múzeum, ami a nemzeti hősként ünnepelt vezető legendáját igyekszik a rendszer naprakészen tartani. Ennek megfelelően a nyugati turisták számát többszörösen felülmúlják a helyi látogatók. Bejutni is csak egy a repterekről ismerős beléptető rendszeren keresztül lehet. A majdnem 40 fokos hőség ellenére nagy a tömeg. Szerettem volna megnézni az itt található mauzóleumot, ami Ho Chi Minh (egyébként akarata ellenére) bebalzsamozott testével bizonyítja a kommunizmus halhatatlanságát. Szerintem elég morbid, hogy egy elméletileg osztálykülönbségek nélküli, világi társadalomban akkora személyi kultusza van a vezetőknek, hogy még haláluk után is mint, valami bőrszobrot mutogatják őket a nép okulására és áhítatára. Na, de hiába az okoskodás, a mauzóleum sajnos valamiért zárva, pedig elméletileg csak 2 őszi hónapra vonul vissza a vezér a nyilvánosságtól, akkor is csak azért, hogy Moszkvában kicsit karbantartsák.

Most egy új szállást választunk, a régi városnegyedben. Az utcáról egy kis kifőzdén keresztül lehet bejutni. A belső udvaron, ahová az bejárati ajtó és az ablakok néznek, ki-be szaladgáló gyerekek, robogók, száradó ruhák, a mosott és még piszkos tányérok adják az autentikus képi aláfestést.

Malajziába indulásunk előtti napot csatangolással töltjük. Kipróbáljuk az itteni kávés egzotikumokat, a tojásos kávét, aminek a habja cukorral felkevert tojás, illetve a jeges kókuszos kávét. Mindkettő eléggé ott van. A zöld teás kit-katnak viszont csak a színe nyeri el tetszésünket.

Este stílusosan egy helyi kocsmában vacsorázunk, sörözgetünk, és már nosztalgiázunk:). Ekkor az Esztinek szikraként pattan ki a fejéből, hogy vihetnénk innen magunknak haza söröspoharakat. Már korábban megkedveltük ezeket a ginbe-guba, vastag, buborékos falú, nehéz poharakat. Mindegyiknek kicsit más az alakja. Jó kézbe fogni a karakteres darabokat. Megtudjuk, hogy az itteni sörivás szokását először a franciák hozták be az országba, majd a 60'as években a baráti Csehszlovákia segítségével tökéletesítették az itteniek a technológiát. A fővárosiak annyira ragaszkodnak ehhez a tradícióhoz, hogy az itteni sört nem hajlandóak másból inni, mint ezekből a kis üveg poharakból, melyeket egy kis faluban három üvegfújó család készít. Kimondható, hogy ízig-várig kézműves terméktől van szó, amihez már nekünk is fűződik történetünk. Nem vagyunk nagy szuvenír vásárlók, de ennek az ötletnek most nagyon megörülünk. Feltesszük a látszólag egyszerű kérdést (a még egyszerűbb elcsenés helyett), hogy megvehetjük-e s poharakat. A pincérek arcán tanácstalanság tükröződik. Még a főnököt is felhívják, aki pár perc múlva visszaszól, hogy eladóak a poharak, így az este végén jóllakva, sörtől csillogó szemmel és a helyi újságba csavart poharainkkal boldogan hazasétálunk. 

Hosszú út áll előttünk, lehet, hogy már csak ezért is, de nem könnyen hagyjuk hátra ezt a számunkra kedves országot.