július 21-27. Hoi An / Vietnám (miki)

A főváros nevére hasonlító település utunk következő állomása. Mindössze háromnegyed óra kocsikázás Da Nang-ból és meg is érkezünk. Pont az éjszakai piac nyitásakor csöppentünk bele a forgatagba, és mivel szállásunk a piac túloldalán van, így tájékozódás közben még mindenféle portéka tukmálását is hárítjuk. Az egész napos motorozás, utazás után kicsit fáradt a banda, és az ég is leszakad, így magamra vállalom a vacsoraszerző körutat. Kb. 20 percig csak a sarokig jutok, mert annyira esik, hogy hangosan felnevetek a látványra. Érdekes nézni, ahogy a helyiek robogón ülve egy kézzel a kormányt fogják, míg a másik kezükben esernyőt vagy nejlon zacskót tartva a fejük fölé tartva haladnak Végül csak eláll. Az árusok feltűrt nadrágban botok segítségével öntik le ponyváikról a literszámra összegyűlt vizet. Két saroknyira vacsorát is sikerült intézni.

Érdekes hely ez a Hoi An. A vietnámi, kínai, japán és európai kereskedők fontos állomása lett a város és a 16. századra tetőzött az aranykor. A portékákkal együtt a kultúrák is keveredtek. A kis egyszintes házak egyszerre viselik a keleti és nyugati építészeti stílusok jegyeit. A folyókkal, csatornákkal behálózott várost évente akár többször is elönti az árvíz, ezért a házak a víznek jól ellenálló márványoszlopokon állnak, míg a gerendák vasfából vannak. Minden ház felső szintjének padlóján van egy nyílás, melyen keresztül a gyorsan emelkedő víz elől menekítik bútoraikat, ingóságaikat a helyiek. A többségében vízmosta sárga házak fa ablakokkal, ajtókkal, vastag gerendás tornácaikkal, a sokfelé megtalálható nagyobb utcákat összekötő girbegurba sikátorokkal, buddhista templomokkal könnyen az ember szívébe lopja magát a hely. 

A sötétség leszálltával mindenfelé felgyulladnak a városra jellemző (az itteni üzletek számára törvény által is előírt) színes papírlapionok. A belváros macskaköves utcáiról az autók és a motorok is ki vannak tiltva, így az országra általánosan jellemző motorbúgás és dudahang sem visszhangzik. Mindezek mellé társul, hogy a vietnámi konyha itt a legjobb az egész országban. Ez egy olyan együttállás, ami az ország egyik legnépszerűbb turistacélpontjává teszi a helyet. Itt jön az érem másik oldala. Reggel még ugyan nyugisabbak az utcák. Az árusok kipakolás közben, csak félgőzzel invitálnak boltjaikba, a nappali hőségben többségük az árnyékban ülve pihen, szunyókál. Az este közeledtével azonban a turisták és árusok seregei csapnak össze. A kínálat a szokásos. Az ételek, italok, frissítők mellett az aktuális és helyi szuvenírek áradata szinte teljesen befedik az utcákat, a házakat. Az egymással versengő árusok tömege émelyítő. A forgatagban az utakon a háromkerekű biciklis taxik törnek utat maguknak, a vízen kivilágított fahajók armadája kínálja a ringatózás és a szelfi romantikáját. 

Ez egy olyan jelenség, ami vagy magával ragad, vagy kiköpi az embert. Velünk az utóbbi történik. Azért reggelente főleg én bemerészkedek, mert a fotós énem visszakívánkozik. Szerencsére a folyó túloldalán, ahol a szállásunk is van, megtaláljuk a számításunkat. Lesz egy törzshelyünk, ahol nagyon jókat kajálunk pontom áron. A vega étlap is bőséges, ami azért nem mindenhol mondható el Vietnamban. Már csak ezért megérné maradni:) 

Bérlünk egy robogót, és a város káoszát magunk mögött hagyva lemegyünk mindennap a közeli, eldugott tengerpartra. Itt délelőttönként csak magunk vagyunk. Délután a közelben élő helyiek és gyerekeik jönnek munka után megmártózni. Samu összebarátkozik a fiúkkal, és kis idő múlva lökdösődve, összeölelkezve ugrálnak a vízbe a partot védő hatalmas homokzsákokról. 

Ráérünk, így az Esztivel még egy tetoválást is sikerül begyűjteni a házassági évfordulónk apropóján.

Gyorsan repülnek a napok. Szállásadónkkal, vendéglőseikkel egyre kötetlenebb a viszony, kicsit jobban megismerjük egymást. Mesélnek a városról, picit önmagukról. Gitta már a sokszor egyedül megy le, hogy beszélgessen a házinénivel, akivel semmilyen nyelven nem tudnak kommunikálni:) Az induláskor kis útravalót kapunk a szállásról és uzsonnát a kifőzdéből. Gitta könnyes szemmel mondja, hogy mennyire fognak neki hiányozni az új barátai! 

Még elérzékenyülni sincs időnk, mert utána felpattan egy robogó hátuljára egy teljesen ismeretlen arc mögé, aki az éjszakai buszunkhoz viszi. Mi hátizsákjaink társaságában gyalog követjük őket.
PS: Megvan a repjegyünk, augusztus 15. :)