Öt órát küldünk le egyhuzamban. Az órák ’anyaga’ elég széles skálán mozog. A nagyok kérdezik, hogy a mi házasságunk szüleink választása alapján, vagy szerelemből született-e. Kíváncsiak Magyarország gazdaságára, földrajzára, hogy milyen zenét hallgatunk, és kérnek énekeljük el a magyar himnuszt. A kicsik azt szeretnék tudni, hogy miért kék az Eszti szeme, nekem miért nincs hajam, melyik kasztba tartozunk, hogy mondják japánban a sziát, és hogy hozzájuk miért nem jön a Télapó. A szünetekben a tanáriba menekülünk az autogram kérő gyerekek elől, ahol a tanárok ugyanolyan csodálkozással figyelnek minket, mint diákjaik. Délután kettőkor egy tanár megkérdezi, hogy nem fáradtunk-e el. Mi lecsapunk a lehetőségre, és a mélyvizből egy csésze tea elfogyasztása után csöppet zilálva, de feldobva úszunk ki.
Hétfőre azonban egyből szabadnapot kérünk :), ugyanis meghívásunk van egy nepáli esküvőre, amit semmi pénzért nem hagynánk ki. A menyasszony részéről érkezik az invitálás a hindu szertartásra, ezért már korán ott vagyunk, hogy fogadhassuk a vőlegényt és családját, illetve mindenkit ,akit ő hívott meg. A reggelre hirdetett ceremónia nepáli pontosság szerint kb. délben kezdődik el, mert a vőlegény késik vagy két órát :)
Az egész esemény nagyon színes és hangos. A menyasszony tűzpiros ruhában ül vőlegénye mellett, akit életében kétszer látott. Egyszer beszélgettek, másodszor pedig a fiú elment megkérni a kezét. Nepálban a mai napig az esküvők többsége a szülők választása alapján köttetik. A szülők az adott fiú/lány esetében a helyi szokás és vallás szerint, a kasztot és alkasztot figyelembe véve, kiválasztják a megfelelő partnert, igaz, ma azért már a gyereknek is sokszor van beleszólása, sőt vannak már szerelem házasságok is. A most előttünk zavartan ülő ifjúpárra, azonban láthatóan az előbbi igaz.
Az események csak egy részét értjük, de így is nagyon érdekes a dolog. A násznép itt nem izgatja nagyon magát, hogy az ifjú pár kozelében legyen, vagy akár nézze őket. A legtobb ember csoportokba tomorülve beszélget, és láthatólag jól elvan a saját dolgával. A pár ekozben fogadja koszontéseket, amelynek során a vendégek megmossák az ifjú házasok lábát. Aztán kovetkezik a gyűrű és virágfüzér csere. Ezt kovetően átsétálnak egy rogtonzott oltárhoz, ahol a pap megáldaja, majd osszeadja őket.
Ekkor a fiatal pár óramutató járással megegyezően 7-szer korbesétálja az oltárt, ezzel biztosítva, hogy hét életen keresztül egymáséi legyenek. Ez egy kevésbé sikeres házasság esetén inkább átok, mint áldás, de ma ez nem sokat számít :)
Másnap kezdenénk egy pár kilométerre lévő falusi iskolában, de egy etnikai csoport sztrájkot hirdet, ami mindent térdre kényszerít. Két napra bezárnak az irodák, az üzletek és az iskolák is. Nem kozlekedik semmilyen négykerekű jármű. Nekünk ez nagyon fura. Kérdésünkre megtudjuk, hogy az emberek félelemből teszik mindezt, mert igaz ma már ennek kisebb az esélye, de a múltban igencsak megütotte a bokáját, aki dolgozni akart sztájknapokon. A helyiek minderről olyan természetességgel beszélnek, melyből konnyű kitalálni, az ilyen események itt elég gyakoriak lehetnek.
Ennek ellenére sincs időnk henyálni. Egy alapítványtól hívnak, hogy vegyünk részt egy mezőgazdasági projektben. A helyi gazdálkodók egy részét kiválasztották, hogy segítsenek nekik új módszerek elsajátításában, jobb terméshozam elérésében, valamint az értékesítésben is. A céljuk, hogy ezekkel az eszkozokkel nagygazdálkódói szintre emeljék a parasztok tevékenységét. Ez a bazi komoly megfogalmazás a mi esetünkben krumpliültetést takar :). Nekivetkőztünk a munkának. Levesszük szandálunkat, feltűrjük nadrág szárunkat, és neki állunk dolgozni. Én városi gyerek révén még nem kerültem ilyen szituációba, és ezt mozdulataimmal hamar a foldon dolgozók tudtára is adom, amit ők széles mosollyal és nevetéssel vesznek tudomásul. Az Eszti már jobban dolgozik a kapával, és őt elismerő hümmogéssel díjazták. Nem tart sokáig, és a nepáli tévé kamerája is előkerül. Mondunk pár mondatot arról, hogy kerültünk ide, majd felveszik a ’hülyetúristákkapálnak’ produkciót :).
Mi orülünk, hogy ’felhasználnak’ minket a projekt népszerűsítésére. Munka végeztével visszamegyünk a kommuna irodájába, ahol mind együtt ebédelünk. A mindig finom nepáli kaja most még jobban esik a fizikai munka után.
Később segítünk kiosztani a napszámot, ugyanis az alapítvány motiválás képpen nemcsak a magokat és a szakértelmet adja, de anyagiakat is. Láthatólag mindenki nagyon boldog, happy end. Mindenkitől elkoszonünk. Az egyik gazda kedvesen megkér, hogy legkozelebb is menjünk és, akkor aludjunk is náluk. Mondanom sem kell, hogy Nepál megint levesz minket a lábunkról. Eszti ezzel kapálással megünnepli 31. szülinapját :) Este azért koccintunk egyet a rend kedvéért.
Csütortokre visszatér minden a normális kerékvágásba, mi pedig reggel 6.30-kor kezdünk tanítani a falusi iskolában. Itt csak a 11.-12.-esekhez megyünk be. A kontraszt hatalmas az eloző tapasztalathoz képest. A dongolt fold padlójú termben nincs ajtó, csak félfa, az ablakkeretekben nincs üveg és világításért csak a nap felelős.
A gyerekek nem nagyon beszélnek angolul, még egy pár mondatos bemutatkozás is nehezen megy, és ezt nem csak a pillanatnyi zavar okozza, annak ellenére, hogy 7-8 éve, napi 2 órában tanulják a nyelvet. Az egyik órán felolvasunk nekik a tankonyvükből, ami olyan bazi nehéz, hogy még nekünk is meggyűlik vele a bajunk. Ezt említjük az egyébként ultra jófej tanárnak, aki elmodja, hogy minden felolvasott mondatot le kell fordítania gyerekenek nepálira.
Ő egyértelműen az aktuális politikai viszonyokban (ami az iskolába is beszivárog) látja a probléma gyokerét. Nepálban nemcsak a szrájkok mutatják, hogy a demokrácia itt gyerekcipőben jár. A gyenge állami irányítás miatt, a kozoktatás nem a legjobb, és a koziskolákba csak a legszegényebb rétegek járnak. Mindenki, aki teheti magániskolákba járatja gyerekét, még az előbbiben tanító tanárok is. Reggel 10-től már újra a magániskolában vagyunk és ez a felosztás megy is pár napig.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése